„A világi hatalomnak vannak törvényei, amelyek tovább nem terjedhetnek, mint a testre, vagyonra, s arra, ami külsőleg létezik a földön. Mert az Isten nem engedheti, s nem akarhatja, hogy kívüle más valaki kormányozzon a lélek felett. Ez okból, ahol a világi hatalom arra vetemedik, hogy törvényt alkot a léleknek, Istennek jogkörébe nyúl s csak ámítja, rontja a lelkeket. (Luther Márton a világi felsőségről)

Bár tizenhét tagállamban már eddig is így volt, a Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán immár az Egyesült Államok minden felnőtt polgára házasodhat, nemre való tekintet nélkül. Ez a fordulat valósággal sokkolta a klasszikus konzervatívokat, különösen a keresztényeket, úgy Amerikában, mint itthon. Sokan inkompetens bírákról, az emberek feje fölött hozott antidemokratikus döntési mechanizmusról beszélnek – bár néhány hónapja, amikor (pl. a fogamzásgátlás, illetve a halálbüntetés ügyében) a szájízük szerinti ítéleteket hozott, még nem semmi volt gondjuk a testület legitimitásával. Bozóttűként terjed a nézet, hogy rövidesen világuralmat szereznek az ún. liberálisok (=melegek) (=feministák) (=szodomiták), és szörnyű dolgokat művelnek majd, például egyszerűen eltörlik a nemeket. Már szinte axióma: nincs messze az idő, amikor a keresztényellenes világurak és aberrált csatlósaik börtönbe vetik azokat, akik bátran ki merik mondani: a homoszexualitás bűn. És akkor itt álljunk meg egy polgári szóra.

A lepofozó igék

Az Egyesült Államokban nagyon meghatározó úgynevezett evangéliumi (evangelical) keresztyénség, valamint a tradicionális, ún. „vasárnapi” keresztények közt csakugyan elég erős a konszenzus abban, hogy a homoszexulitás bűn. Ezt az úgynevezett „lepofozó szövegekre” (clobber texts), olyan bibliai idézetekre szokás alapozni, melyekben a szentírók kérlelhetetlen keménységgel foglalnak állást a homoszexualitással szemben. „Pl. „Férfiúval ne hálj úgy, ahogy asszonyal hálnak; utálatosság az.”  (3Móz. 18, 22.) Vannak szövegmagyarázói törekvések ezeknek az igehelyeknek a puhítására, olykor még azt is vitatva, hogy valóban azt olvassuk, amit olvasunk. Ez mindenképp érdekes, és annyiban méltányolandó,  hogy egyes keresztények megpróbálják összhangba hozni a kőkeményen ítélkező bibliai részeket azokkal, amelyek Isten jóságáról és szeretetéről szólnak.

Tény, hogy ezekből a részletekből (hat ilyen van összesen a Bibliában) sokkal könnyebb levezetni a homofób, mint az empatikus álláspontot, különösen, ha a mai kultúra és társadalom fogalmi rendszerét erőltetjük bele az ókori szövegekbe. (Lásd még a modern törekvéseket arra, hogy Jézust konzervatívnak, liberálisnak, vagy épp szocialistának állítsák be.) Valójában sem a nemi irányultság kérdésköréről, sem melegjogokról nem tesz említést a Szentírás; egyszerűen azért, mert az ókori szerzők ilyen formában nem is ismerték ezeket a fogalmakat.

Fura és kényes a helyzetem, úgy érzem, muszáj ennyi disclaimer-t közbeiktatnom: egykor magam is pontosan úgy vélekedtem, mint a homofób keresztény testvéreim. Évekig gondoltam és írtam, hogy a meleglobbi el akarja tiporni a  házasságot és világuralomra tör. Ráadásul meg is sértődtem, ha valaki homofóbnak nevezett; azt feleltem ilyenkor, hogy szeretem én a melegeket, „csak” a bűnüket gyűlölöm. Nagyon nem volna ízléses tehát lehurrognom vagy kigúnyolnom azokat, akik ugyanúgy beszélnek most, mint egykor én. Lépésről lépésre jutottam addig a pontig, hogy megtérjek a homofóbiából, és belássam, hogy amikor a hideg textusokra koncentráltam, a Nagy Kontextus nélkül, akkor csak a halott betűket és szavakat engedtem beszélni – a mögöttük lélegző, könyörülő és irgalmas Istent nem. Ezt szégyellem és sajnálom. Az egyik büntetésem, hogy mindig fejbe lehet vágni a korábbi mondataimmal.

Mindenesetre ez az ügy most nem arról szól, hogy a keresztyén egyházak mit gondolnak a homoszexualitásról, hanem arról, mit gondolnak az államról.

Bizonyos jogok és illemszabályok

Olyan textus biztosan nincs, amelynek alapján az állam tilthatná a melegházasságot. Ugyanakkor mindenkinek, az egyházaknak is joguk van arra, hogy úgy értelmezzék a Bibliát, ahogy akarják. Ez része a vallási és lelkiismereti szabadságnak, amit például az Egyesült Államok alkotmánya 1791 óta rögzít, az államvallás tilalmával együtt. Ha egy egyház deklarálja, hogy bűnnek tartja a homoszexuális kapcsolatot, és ezért nem ad össze meleg párokat, akkor az államnak ezzel nincs más dolga, mint tudomásul venni. A hívő vagy istenkereső melegek eldönthetik, hogy olyan egyházhoz akarnak tartozni, ahol megélhetik a másságukat, vagy olyanhoz, ahol cölibátust kell vállalniuk, hogy befogadják őket.

Azonban az állam és az egyház annyira nincsen elválasztva, hogy ne kéne köztük kölcsönösségnek lenni. Az állam biztosítja a vallási és lelkiismereti szabadságot az egyháznak. Ez nem kegy, ez jár. Az egyháznak viszont illik tudomásul venni, hogy ez a szabadság másoké is; hogy plurális társadalomban végzi a szolgálatát, ahol ő teológiailag lehet ugyan az igazság hírnöke, közjogilag viszont nem más, mint az egyik világnézeti alapon szerveződő csoport a többi között. Nem az a fő kérdés, hogy ezt a helyzetet szeretjük-e. Az a fő kérdés, hogy szembenézünk-e vele, és levonjuk-e a tanulságokat. Például azt, hogy egyre kevesebb az igény a prédikálásra, és egyre több a párbeszédre.

Terjesztheti a világnézetét az egyház? Amennyiben az nem sérti mások jogait, persze. Lobbizhat az egyház a világnézetének megfelelő állami intézkedésekért? Naná, hogy – éppen úgy, mint más csoportok. Jogosan követeli az egyház, hogy az állam az ő bibliaértelmezése szerint működjön? Nem. (Joga van követelni, nyilván; de ez nem jelenti, hogy jogos volna a követelése.)

Amúgy pedig se nem logikus, se nem kivihető, hogy az állam tiltsa, amit az egyház etikai vétségnek gondol. Például: ha már a házasság intézményének védelme a cél, arra a válás (gondolom) jóval nagyobb veszélyt jelent, mint az, hogy mások is házasodhatnak. Tiltsa be az állam a válást? És ha azt ne, akkor a melegházasságot miért? És mi legyen a házasságtöréssel? Milyen állami lépéseket kéne tenni ellene? Nem lehet, hogy ezeket a döntéseket a lelkiismereti szabadságot élvező egyház rábízza szépen az emberek lelkiismeretére?

Amazing Grace

Az, hogy a keresztény egyházak feladjanak korábbi álláspontokat, igen lassú, nehézkes folyamat, de nem állt meg a középkorban. A rabszolgakereskedelem ellen vívott XVIII. századi küzdelem egyik brit élharcosa, William Wilberforce hívő keresztyén volt, és gyakran érte az a vád, hogy meghamisítja a Biblia üzenetét. Keresztény egyházi vezetők állították: világos igei textusok vannak a kezükben arról, hogy Isten rendje szerint a rabszolgatartás helyénvaló. (1Kor. 7, 21;  Ef 6, 5; Kol 3, 22. stb. ) Mivel pedig helyénvaló,  annak eltörlése e rend felforgatása, a Mindenható akaratával szembeni lázadás. Még arra is volt „biblikus” elmélet, hogy miért éppen a feketék szolgáljanak a fehéreknek. Hát azért, mert Nóé a Teremtés könyve 9. részének tanúsága szerint megátkozta az utódai közül Kánaánt, az apjának, Hámnak bűne miatt. A feketék pedig, szól az elmélet, az emberiség három nagy törzse közül Hám vonalából, Kánaán magvából származnak. Kánaánról pedig így rendelkezik az Ige „Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt.” (1Móz 9, 25.)

De a rabszolgatartás melletti „clobber” szövegeket ma már legföljebb a Ku Klux Klán tagjai veszik komolyan, őket pedig szinte senki. Általános az egyetértés, hogy ezek fundamentalista értelmezése túlhaladott. A mai konzervatív evangelikálok William Wilberforce nevét büszkén emlegetik, és utódjának vallják magukat; gyakran hivatkoznak rá épp az intolerancia vádjával szemben: „lám, ő is keresztyén volt.”

Egyszer majd ugyanígy tekintünk arra, hogy az egyház a másként élőkkel szemben állami diszkriminációt szorgalmazott, és ehhez a Bibliát használta fegyverként.