szerző:
Techet Péter

Lehetne egyből Napóleon is – és ez nem vicc. Az viszont igen, hogy a Tábornoknak köze lenne ahhoz, amit csinál.

Miután Orbán tavalyi illiberális demokráciáról szóló – amúgy egy amerikai szerző félreértésén alapuló – fejtegetései kevéssé arattak osztatlan örömet Magyarország hivatalos szövetségesei, azaz az euroatlanti államok között, ezúttal a demokrácialécet kissé magasabbra próbálják helyezni, nehogy megint leverjék. Az új program: Orbán a magyar De Gaulle.

Igazából lehetne akár Napóleon is – és nem viccelünk. Az a demokráciafelfogás ugyanis, ami miatt Mráz Ágoston Sámuel – részben félreértve a gaulle-izmust – Orbánban az egykori francia antifasiszta tábornokot pillantotta meg, III. Napóleonhoz kapcsolódik, aki a többségre támaszkodva rúgta szét a parlamentáris köztársaságot, hogy aztán császárság név alatt gyakorlatilag plebejus diktatúrát hozzon létre. A bonapartizmus nem más, mint az illiberális demokrácia, azaz a liberális parlamentarizmus demokratikus eszközökkel történő lebontása.

Tény és való, hogy sokféle demokráciafelfogás létezik. A liberális demokrácia azonban nem fosztóképző, hanem a demokrácia azon formája, amely alkalmazta a történelem tanulságait. Ki lehet persze próbálni újra a népszavazásos demokráciákat – de talán éppen egy konzervatívnak beállított kormánytól és kormánypárti értelmiségtől elvárható lenne, hogy tanuljon a történelemből.

A liberális demokrácia ugyanis nem Soros György és az ufók közös találmánya, hogy szabadkőműves gyarmattá tegyék a népeket – hanem azon belátáson nyugszik, hogy a nép többsége is lehet elnyomó, azaz nem elég a kormányzók hatalmát korlátozni és fékezni, de a kormányzottakét se árt, elvégre semmi garancia nincs arra, hogy a nép többsége bölcsen dönt. Sőt, a történelem azt mutatja, hogy a nép többsége nagyon sokszor megvezethető, és olyan döntést hoz, ami először csak a kisebbség ellen irányul (ami a népszavazásos demokrácia velejárója), de végül az egész közösség számára lesz veszélyes. Ugyanis a többség zsarnoksága nagyon sokszor egyetlen ember, elit, klikk zsarnokságává tud fajulni. (További részletek a történelemkönyvekben.)

A demokrácia abból az igényből fogalmazódott meg, hogy a vezetők hatalmát a vezetettek korlátozhassák, fékezhessék, ellenőrizhessék. Ennek elsődleges formája valóban a népszavazás, amikor a nép közvetlenül nyilvánul meg, és nyilvánítja ki többségi akaratát. Egy illiberális demokráciában ezen akarat a végső akarat, amit semmi nem korlátoz. Aki kisebbségbe kerül vele szemben, az teljesen kiszolgáltatottá válik. Ugyanúgy, ahogy egykoron a nép egésze volt a korlátlan uralkodónak kiszolgáltatott, úgy lett az illiberális demokráciában a kisebbség a többségnek kiszolgáltatott. A többség akaratát először a parlamentarizmussal próbálták ezért korlátozni, ami azonban még nem igazi korlát, csupán közvetetté teszi a nép többségi akaratát.

A parlamentarizmus (azaz a nép közvetett szuverenitásának) korlátja a liberális demokrácia, amely olyan intézményeket és mechanizmusokat alakít ki, amelyek megakadályozzák, hogy akár a nép, akár a parlament többsége a mindenkori kisebbséget elnyomja, elvégre a politikai közösségnek a mindenkori kisebbség is része. Az alkotmánybíráskodás csak egyike ezen mechanizmusoknak. A liberális demokrácia lényege, hogy a többség döntése – legyen bármilyen matematikai többségben – még nem legitimál. Tessék megkapaszkodni, mert ezt a gondolatot – egészen pontosan azt, hogy „a kétharmad nem legitimál“ – nem Soros György vagy Kim Lane Scheppele vetette a papírra, hanem azon Carl Schmitt, akinek vulgárosított gondolatai (például arról, hogy a politika nem más, mint ellenségképzés stb.) a rezsimpárti értelmiség körében igen jelentős népszerűségnek örvendenek.

Van azonban némi probléma azzal, amikor Orbán rendszerét a népszavazásos, többségi demokráciához hasonlítják. Nem csak az a gond, hogy a történelem bebizonyította, e bonapartista rendszer sokszor fajul népszavazásos diktatúrába, a többség zsarnokságába, hanem az is, hogy Orbán rendszeréről minden elmondható, illiberálisnak tényleg nevezhető, de demokratikusnak még a többségi értelemben sem tartható (sőt, éppen a többségi értelemben nem nevezhető demokratikusnak az Orbán-rendszer). Ezt amúgy Orbán maga is tudtára adta híveinek és ellenfeleinek, de se ádáz hívei, se ádáz ellenfelei nem magas intellektusukról ismertek, így nem értették meg az üzenetet. Például hogy a tavalyi tusványosi beszédben Orbán nem illiberális demokráciát jelentett be – az ugyanis tényleg egyfajta bonapartizmus, esetleg gaulle-izmus lenne –, hanem illiberális államot. Azaz demokráciáról szó sem volt. Ne Orbánt tessék tehát hibáztatni, amikor ő tényleg minden meg szokott előre mondani, még ha kicsit körülményesen is; 2009-ben is elmondta már, hogy mit akarna 2010 után.

Amikor az Orbán-rezsim ideológusai – demokráciaelméletileg amúgy sokszor helyes érveléssel – a liberális demokráciát támadják, egyszerre hivatkozgatnak – például a kisebbségi ellenzékkel vagy a liberális jogállam intézményeivel szemben – a közvetlen többségi népszuverenitásra és a parlament szuverenitására. Ami csupán annak bizonyítéka, hogy nem demokráciaelméletekről, hanem pőre hatalommániáról van szó, ugyanis mindig arra hivatkoznak összevissza, ami az adott pillanatban éppen a hatalmuk korlátlanságát támogatja. (És éppen ezért a párhuzam Mussolinivel jobban megállna, mint De Gaulle-lal.)

Egy illiberális demokrácia elvileg tényleg a többség döntéseire, a nép közvetlen akaratnyilvánítására épül. De Gaulle rendszere például ilyen volt. Az általa és személyére formált Ötödik Köztársaság alkotmányát tényleg népszavazással fogadtatta el – és nem bugyuta nemzeti konzultációkkal. Orbánnak és ideológusainak azonban semmi joguk nincs erre hivatkozva bírálni az illiberális demokráciát, mert az Orbán-rezsimben a nép közvetlen akarata még kevésbé érvényesül, mint a 2010 előtti rendszerben. Senki által nem kontrollált nemzeti konzultációk nem helyettesítik a népszavazásokat. Ennél még Hitler is következetesebb illiberális demokrata volt, mert ő is hatalmát – a liberális demokráciával szemben – eleinte népszavazásokra alapozta.

Orbánék ilyenkor persze előveszik a másik műsort, és hirtelen a parlamenti szuverenitásról hadoválnak, ami persze megint valami egészen más dolog, mint a többségi demokrácia. A parlamenti szuverenitás azt jelenti, hogy a parlament fejezi ki a nép akaratát, és semmilyen más fórum (se a nép közvetlenül, se az alkotmánybíróság) azt felülbírálni nem jogosult. Ennek azonban az a feltétele, hogy a parlamentben szabad akaratú egyének üljenek, ami a mai, frakciófegyelemre épülő parlamentekről még Nyugat-Európában sem mondható el, nemhogy a Fidesz-frakció mamelukjairól.

Orbán tehát akkor de gaulle-kodik, amikor éppen az az érdeke, de őt és rendszerét a gaulle-izmushoz hasonlítani azért merész intellektuális teljesítmény. Igen, Orbán ideológiailag sokszor hivatkozik olyan elemekre (nép közvetlen hatalma, szuverenitás, többség akarata), amelyek gaulle-i ihletettségűek, de egyiket se alkalmazza vagy veszi komolyan.

1.      A népnek nincs közvetlen hatalma, elvégre Orbán az elmúlt öt évben egyetlen fontos döntését se merte népszavazásra bocsátani, márpedig így igen nehéz népszavazásos demokráciának, azaz gaulle-izmusnak nevezni rezsimjét. Az alkotmányt nem a nép fogadta el, hanem az arra legálisan felhatalmazott parlamenti többség, de éppen egy illiberális demokráciában nem illik összemosni a legalitást és a legitimitást. (A csúnya jogpozitivizmusban, amit az Orbán-rendszer ideológiailag elvileg meg akarna haladni, össze lehet mosni; valójában a 2010 utáni rendszer mindennél jogpozitivistább, ugyanis zugügyvéd módjára mindent legitimnek tart, ami a joghézagok kijátszásával és a törvények szellemének semmibe vételével legálisan lehetséges.)

2.      A szuverenitás is csak akkor fontos Orbánnak, ha retorikailag kell harcolnia az EU ellen, és a békemeneteseknek kell valami jelszót adnia, amit úgyse értenek, de legalább skandálhatnak; a valóságban azonban nehezen lehet egy olyan programot a szuverenitás védelmének nevezni, amely az országot a dél-német ipari zóna összeszerelő csarnokává akarja tenni, és ezért tudatosan tartja alacsonyan, nyomja le a béreket és a munkavállalói jogokat. (Ettől függetlenül is persze államjogi szuvenír csak a szuverenitás eszméje, amely a periférikus Magyarországnak éppen nem is érdeke, mert más periférikus államokkal együtt abban lenne érdekelt, hogy az Európai Unió minél föderatívabb, politikaibb, szociálisabb legyen.)

3.      És a többség akarata se áll Orbán mögött; elvégre már 2010-ben se kapta meg az összes választópolgár szavazatának még a felét se: az az állítólag „forradalmi“, irdatlan, hű-de-nagy 2010-es győzelem, amivel utána mindent legitimálni vélt, csupán húszezernyi szavazattal volt több, mint amit az MSZP és az SZDSZ 2006-ban kapott. Orbánnak tehát a magyar társadalmon belül nemhogy kétharmados, de még feles többsége sem volt soha. (Kétharmados többsége volt mondjuk Edmund Stoibernek 2003-ban, amikor a bajor választásokon – igaz, ő is „csak“ a leadott szavazatokban, de legalább ott tényleg – a voksok kétharmadát megszerezte.) Orbán aztán 2014-re még a leadott szavazatok között se szerezte meg a feles többséget, azaz ha Magyarországon arányos választási rendszer lenne, akkor Orbánnak 2014 után koalíciós partner után kellett volna néznie, és 2010-ben is csak pár mandátummal lett volna feles többsége az Országgyűlésben. (Igen, a 2010-es aránytalanság annak köszönhető, hogy a rendszerváltó atyák – mint minden más téren – itt is teljesen kudarcot vallottak, és sikerült összerakniuk nagy okosan egy olyan weimari rendszert, amelyben irgalmatlan egyszerű kétharmadot szerezni, és irgalmatlan egyszerű kétharmaddal az egész alkotmányos rendszert újraírni. Ez az aránytalanság már 1994-ben megmutatkozott – érdekes módon akkor még persze nem volt óriási sápítozás, pedig lehetett volna –, amikor az MSZP-nek egymagában a szavazatok harmada se jutott, és az SZDSZ-szel együtt is csak épphogy volt meg a szavazatok fele, mégis kétharmados többséget szereztek a parlamentben. Orbán első kétharmada tehát azon rendszer ősbűnének eredménye, amelyet a Fidesz ezen aránytalan kétharmadával 2010 és 2014 között – amúgy nem is teljesen érdemtelenül, mert a legkisebb mértékben sem kell a 2010 előtti rendszerért akár csak egy könnycseppet is ejteni – lebontott. Tetszettek volna, kedves rendszerváltók, hamarabb gondolkodni, és legalább annyi jogi tudásra szert tenni, mint bármely német joghallgató, aki már első évben el tudja mondani a német alaptörvény azon védelmi mechanizmusait, amelyeket a nagyon okos magyar jogászok a Nemzeti Kerekasztalnál ülve elfelejtettek beépíteni az alkotmányukba. Nem utána kell hisztizni, hogy Orbán úgymond leépítette az úgymond jogállamot, hanem olyan rendszert kellett volna egykoron alkotni és elfogadtatni, amit nem lehet egykönnyen leépíteni, és aminek leépítése a magyar társadalmat nem hagyja teljes joggal hidegen.)

Orbán Viktor tehát nem új De Gaulle. A francia tábornok rendszerét – erősen inspirálódva a Carl Schmitt-i alapokon gondolkodó, baloldali gaulle-ista jogász, René Capitant által – népszavazással legitimálta, és amikor egy népszavazást elvesztett (amúgy nem is túl fontos közjogi kérdés kapcsán), azonnal le is mondott. A különbségek kapcsán arról nem is érdemes most hosszabban értekezni, hogy mikor is szabadította fel Orbán Budapestet a náci csapatok alól (miközben persze De Gaulle is már a britek és amerikaiak által felszabadított Párizsba vonult be „felszabadítóként“, de ez már más téma).

A gaulle-izmus ráadásul egy olyan francia, republikánus nemzeti ideológia volt, amely baloldaliakat is megszólított, számos baloldali (így a már említett René Capitant) állt De Gaulle tábornok mellé, aki alatt a nemzeti egység nem politikai termék, hanem megélt valóság volt. De Gaulle-nak nem jutott volna eszébe például arról értekezni, hogy a baloldaliak genetikailag nem tartoznak a francia nemzetbe. A gaulle-izmus egy sajátos francia ideológia, ami mára Franciaországban is – a megváltozott globális környezet miatt – alig van ténylegesen jelen, és egy adott korhoz, egy adott személyhez köthető csupán.

Az Orbán és De Gaulle között felfedezni vélt párhuzamok tehát még a végtelenben sem érnek össze.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A csípős humorú Amy Schumer még a terhességét is poénnal jelenti be

A csípős humorú Amy Schumer még a terhességét is poénnal jelenti be

Tüzérségi eszköz került elő az Ínség-sziklánál

Tüzérségi eszköz került elő az Ínség-sziklánál

Ulf Kristersson, a kávészünet-politikusnak csúfolt kormányfőjelölt

Ulf Kristersson, a kávészünet-politikusnak csúfolt kormányfőjelölt

Kövér László: A kultúrharcnak a Fidesz húsz éven át elszenvedője és nem alakítója volt

Kövér László: A kultúrharcnak a Fidesz húsz éven át elszenvedője és nem alakítója volt

Elítélték a volt horvát kormányfőt és a Mol-Ina per még csak most jön

Elítélték a volt horvát kormányfőt és a Mol-Ina per még csak most jön

Tim Cook követeli: vonja vissza a Bloomberg a „kémkedő rizsszemekről” szóló cikket

Tim Cook követeli: vonja vissza a Bloomberg a „kémkedő rizsszemekről” szóló cikket