Történt, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere előadást tartott Bayreuthban, a Bayreuthi kulturális beszélgetés című rendezvényen. A tudósítás szerint „a miniszter a bevándorlás kérdéséről is beszélt[,] és kiemelte, hogy Európa gyengülő kulturális öntudattal rendelkezik[,] és nagy veszélynek tesszük ki magunkat, ha kizárólag a tolerancia alapján fogadunk be idegen kultúrákat, vallásokat, életmódokat. Ha valóban integrációképesek akarunk lenni, akkor meg kell erősítenünk saját kulturális, vallási és történeti identitásunkat az iskolai oktatásban, a tudományban és a kultúrában – mondta Balog Zoltán. Hozzátette, »egy gyenge identitás nem képes más identitásokat integrálni«”.

Ez történt tehát, és az első – igen természetes – reakciónk erre az lehet, hogy megállapítjuk: valami politikus valami protokolláris eseményen mondott valami beszédet, ebben semmi érdekes nincs. Az ember vállat vonyít (ahogyan Katona József írta), napirendre tér a dolog fölött.

De azért legalább három lehetséges válasz volna még itt, bármennyire jelentéktelen és múlandó is a miniszter megszólalása.

1.

Az első a jóízű kacagás volna. Más oldalról nevezhetjük ezt gúnyolódásnak, kifigurázásnak is. Mert a tudósítás olvasója aligha tud eltekinteni attól, hogy magára mint európaira vonatkoztassa a miniszteri szavakat, és jót mulat azon, hogy vajon hol, hogyan, mikor is gyengült meg az ő kulturális öntudata. Mosolyra fakasztja a miniszteri intelem, hogy az „identitásunkat” meg kellene erősítenünk, és rögtön identitás-expanderek és -futópadok, egyenesen identitás-konditermek jutnak az eszébe; és hát nemigen érti, miféle erősödésről-gyengülésről van itt szó. Az efféle szóvirágok legalább Csurka óta bőven tenyésznek a „nemzeti” oldalon, komor intelmek a nemzethez, a végromlás víziói, árvalányhajas búsulás.

2.

Csakhogy megpróbálhatjuk komolyan venni a miniszter szavait – csak nem hihetjük, hogy azért ment a német kultúra egyik legnagyobb fellegvárába, hogy ócska magyarosch szómócsingokkal kínálja vendéglátóit. Nézzük az érvelés alapállítását: most nem lehet befogadni a bevándorlókat, mert a befogadók (még? már? átmenetileg?) bizonyos szempontból nem elég erősek.

2.1. „Erősség”

Az egyik kérdés itt az volna, hogy mit és milyen kritériumok szerint nevezünk erősnek. Érteni vélhetjük, hogy az egyik eleme ennek a vallás volna – régi panasza ez a Balog oldalán állóknak, hogy tudniillik Európa szekularizálódik, az emberek nem élnek már a tradicionális vallási értékek szerint, sem a rítusokat, sem a szokásokat, sem a formákat nem veszik elég komolyan. Ez bizonyára így is van. A másik kettő (a szövegből kikövetkeztethetően) a kultúra és a történelmi ismeretek volnának. De ezen mit értsünk? Kevésbé vagyunk – mi, európaiak – kulturáltak? Kevésbé ismerjük a történelmünket? Minél kevésbé? Vannak erre mérések, becslések? Lehetséges volna, hogy Európa népe egyre butább, kulturálatlanabb, ismerethiányosabb legyen? Talán kevésbé vallásos, lehet. Mégis hogyan lehetséges, hogy a technológiai, tudományos és művészi újításokban az elsők között van? Miért árasztják el a japán (közel-keleti, amerikai, ausztrál) turisták és tudósok Rómát, Párizst, Helsinkit és Athént? Jönnek nézni a hanyatlást, a kulturálatlanságot, a történelmi tudat hiányát?

2.2. „Identitás”

És ha így volna is – mindez az „identitás” meggyengülését jelentené? Gyanús kifejezés az identitás, rengeteg definíciója van (biztosan része a nyelv, a nemzethez, társadalmi csoporthoz, szakmához, családhoz, régióhoz, esetleg valláshoz tartozás, a nem, a szexuális vonzalmak, az életmód, és még rengeteg más), van, aki ezért megbízhatatlan és használhatatlan kategóriának tartja. Akárhogy is: azt, hogy micsoda az identitás, még mindig sokkal inkább meg lehet magyarázni, mint azt, hogy ez az identitás „gyengülne”, „válságban” volna, „meginogna” vagy egyenesen hiányozna: ezek esetleg egyének esetében megragadhatóak (a pszichológus díványán), de hogyan képzelhető el, hogy emberek csoportja zavarodottan kapkodna, mérgezett egérként rohangálna eltűnő vagy összekeveredő identitása után? Látott már ilyet valaki, valaha, valahol?

2.3. „Befogadás” Mindezek csak az alapelemek: a lényeg az, hogy az „identitás” „erőssége” valahogyan összefüggene a befogadás lehetőségével. Addig, amíg az „identitás” „gyenge”, addig veszedelmes volna a bevándorlókat befogadni. Ezt a tételt történetileg is lehet vizsgálni, kétféleképpen: ami a múltat illeti: tudunk-e olyan eseteket, amikor egy közösség (földrész, ország, nemzet, régió, emberek bármekkora csoportja) identitásában olyan acélos volt, hogy bátran beengedhette a bevándorlókat, a szeme sem rebbent? És ebből milyen következtetéseket vonhatunk le? Amerika vajon mindig is ilyen volt? Hogy csinálta? Ha találunk ilyen sikertörténeteket, akkor ezek közé kell, hogy tartozzon például Németország, Hollandia, Nagy-Britannia vagy Franciaország is, ahová évtizedek óta áramlanak a bevándorlók; feszültségek, kisebb-nagyon ellentétek persze vannak, de nem mondhatni, hogy „nagy veszélynek” tették ki magukat ezek az országok, a jelek szerint elég „erős” volt az „identitásuk” ahhoz, hogy más identitásokat integráljanak. Ez némileg ellentmond az európai identitás gyengüléséről mondottaknak. Vagy lehetséges volna, hogy most következett be, hirtelen, valamilyen gyengülés? Egyébként is: ha a bevándorlás bizonyos országokba folyamatos és kezelhető volt, tudunk-e olyan periódusokról, amikor éppen (a meggyengült identitás miatt) valamikor a múltban ez a folyamat veszélyt jelentett? Ami meg a jövőt illeti: Balog szavai azt sejtetik, hogy kicsit összeszedjük magunkat, gatyába rázzuk azt a fránya identitást, és üsse kő, jöjjenek a bevándorlók. Mikor lesz ez? Mik lesznek a csalhatatlan jelei annak, hogy most már minden rendben van? Mit kell pontosan tennünk ez ügyben?

Ja igen, „meg kell erősítenünk saját kulturális, vallási és történeti identitásunkat az iskolai oktatásban, a tudományban és a kultúrában”. A tudományt gyorsan felejtsük is el, más se hiányzik, mint hogy a tudományban (az asztrofizikától a sejtbiológiáig) „saját kulturális, vallási és történeti identitásunknak” bármi szerepe legyen. Ezt Balog sem gondolhatja komolyan, csak véletlenül csúszhatott ki a száján. Az iskolai oktatás emlegetése vészjósló, ahogyan a kultúráé is: azt jelzi, hogy az „identitás” „erősítése” terepének szánja ezeket a minisztérium, ezekben a szférákban kell tehát történnie valaminek, ami ehhez az áhított célhoz hozzásegít.

3.

Végül van egy harmadik megközelítési lehetőség. Ha sem pusztán gúnyolódni nem akarunk, sem komoly apparátussal nem akarunk egy alkalmi szónoklatot ízekre szedni, akkor azon érdemes elmélázni, hogy mit akarhatott a miniszter ezzel a beszéddel. Túl azon az elsődleges célon, hogy a rendelkezésére álló időt jól hangzó és érthető mondandóval töltse ki – lehetett-e valami más elgondolás a beszéd mögött? Mindenekelőtt az, hogy kifejezze: Magyarország kormánya azon az állásponton van, hogy a bevándorlásra nemcsak szükség nincsen, hanem egyenesen veszedelmes. Ehhez hoz egy érvet (az identitásét), és rögtön véleményt is nyilvánít az egész európai „identitásról” (amellett, hogy az „gyengének” minősíti). Egyúttal jelzi, hogy mi volna kívánatos: a kultúra, a vallás és a történeti tudat (bármi legyen is az) erősítése, három területen. Hogy a gondolamenet vége az elejével hogyan jön össze, az nem is fontos: Magyarország kormányának az a törekvése, hogy kioktassa Európa államait a helyes ideológiai irányvonal mibenlétéről. Egyrészt tehát üres duma, szóvirágok, a racionális beszéd hiánya, harmatgyenge argumentáció és érzelgősség – másrészt viszont ijesztő programadás, bármikor tettekre váltható fenyegetés. Európa lesz szíves (és ha nem, Magyarország mindenesetre megteszi) nagy súlyt fektetni a vallási nevelésre, a kultúra helyes irányba terelésére, keményen tessenek kézbe venni az oktatást, határozott identitásmintákat kínálni (mi több: megkívánni) felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. A bevándorlás rémséges, fenyegető („veszélyes”) árnyát használja fel arra, hogy valami olyan Európát vizionáljon, ami a „nemzeti” oldal álma. Szelíd („szeretetteljes”) aggodalom egyfelől – küldetéses indoktrináció másfelől.