Az európai integráció egyik legfontosabb eredménye a – valamennyire – egységes belső piac létrejötte. A munkavállalók szabad áramlása, a termelési folyamat elemeinek akadályok nélküli mozgása és termelésből származó eredmény és haszon szabad felhasználása az Unión belül.

Mi annak azonban az oka, hogy a közös, belső, majd egységes piac mégsem „hozza a tőle elvárt eredményeket”? Miért nem sikerül az amerikai államok közötti integrációhoz hasonló növekedést produkálni egy hasonló méretű piacon? Az Európai Unió (EU) egységes piaca közel sem olyan egységes, mint amilyen az közgazdaságilag lehetne: legtöbbször például indokolatlanul magasak a tagállamokban a termékek és szolgáltatások átlagárai közötti különbségek. Bár ennek egyrészt az allokációs hatások, másrészt a tranzakciós költségek az okai, a regionális integráció hiányai mással is indokolhatók.

A gazdasági indokok mellett az egységes belső piac kialakulásának hiányáért felelősek az egyes szakpolitikák harmonizálását érintő eltérő tagállami hozzáállások (pl. a versenyjoggal kapcsolatos magánjogi jogérvényesítés kiterjesztésének kérdése vagy a digitális adatok kezelése, de ide sorolható a külföldiek termőföldszerzésének kérdése is), az egyes tagállamok fizetésképtelensége vagy ahhoz közeli állapota (Portugália, Görögország), valamint a közös európai ideába vetett hit hiánya (pl. a dán és görög választások) is. Biztosan nem segíti az egységes belső piac kialakulását a túlságosan sok, nem hatékony versenyzőt mesterségesen fenntartó tradicionális piacok döcögése, amit, többek között, az EU kkv-ba fektetett vizionárius hozzáállása is táplál (a paradigma, hogy az ilyen vállalkozások mentik meg az EU-t munkaképességi, fejlesztési, innovációs szempontból). Az újszerű, digitális kihívások által prezentált globális verseny, amelyre az „EU” csigalassúsággal igyekszik reagálni (emlékszünk a hetvenes években elterjedt „euroszklerózisra”?) szintén a fő problémák között nevezendő.

A kérdés ugyanakkor nem feltétlenül az, hogy miért van ez így, hanem az, hogy ezt hogyan lehetne hatékonyabban kezelni. Nézzük az említett allokációs hatásokban rejlő problémákra való egyik lehetséges gyógyírt egyszerűen: először is, a tagállamok versenyképességi előnyét a globális verseny viszonylatában kellene vizsgálni, nem pedig EU-viszonylatban, különösen, ha az EU-ról, mint hiányosan egységes belső piacról beszélünk. A globális versenyben kitűnés hiánya abban rejlik, hogy az EU kereskedelmének 70-75%-a EU-n belüli kereskedelem, azaz a tagállamok között zajlik, s így a specializációból fakadó versenyelőny nem érvényesül világszinten (más a piac, ahol jobbnak kell lenni). Mint egy nemzeti piaci versenyben, itt is érdemesebb lenne a specializációt olyan területeken megcélozni, ahol nincs „tökéletes” verseny, és azokon kellene az EU-n kívülre értékesíteni terméket, szolgáltatást. Egy ilyen elhatározás más területeken is változásokat okozhatna (munkanélküliség, oktatás-képzés, munkaerő-áramlás), amely pedig segíthetné a gyorsabb világgazdasági felzárkózást (egyszerre a megcélzott piacok vállalkozásainak a közvetlen gyengítésével). A közös külkereskedelmi szabályok miatt azonban ilyen lépésre kizárólag ez EU-szintű vezényszó kiejtése után/mellett van lehetőség. Ebből a szempontból központi kérdés annak elfogadása, hogy az EU-versenypolitika célja-e, mutatis mutandis, az EU-s vállalkozások támogatása más vállalkozásokkal szemben (az USA-ban, pl. már 1982 óta lehet összejátszani a vállalkozásoknak, ha a kartell hatásai nem az USA-n belül érvényesülnek).

A tranzakciós költségek problémájának a megoldása azonban EU-specifikusabb: amikor egy vállalkozásnak döntenie kell arról, hogy hol fekteti be a tőketartalékát, milyen piacot céloz meg (azaz gyakorlatilag, milyen üzleti döntést hoz), a tranzakciós költségek fontos szerepet játszanak. Az ilyen jellegű költségek kialakulása pedig alapvetően a következők függvénye: jogi és szabályozási keretrendszer, makrogazdasági politika, piaci stabilitás. A legfontosabb szerepe a jogi és szabályozási környezet kiszámíthatóságának van, ez pontosan kiderül az északi országok versenyképessége vizsgálata közben is: ezekben az országokban kulturálisan és tradicionálisan is stabil környezettel szembesülnek a befektetni vágyakozók, ami a tranzakciós költségeiket csökkenti. A bizottság 2015 júliusi, versennyel kapcsolatos szakpolitikai hírlevele szintén alátámasztja ezt. Ugyanezen dokumentum támogatására készült belső munkaanyag többször kiemeli, hogy Magyarország vonatkozásában az egyik legnagyobb probléma, hogy a verseny kialakulásnak a legnagyobb akadálya az ágazati szabályozó függetlenségének a hiánya. A másik a külföldi vállalkozások magyarországi vállalkozásokkal szembeni hátrányos kezelése. Ez tehát alapvetően politikai elhatározás kérdése.

A belső piac hatékonyabb működésének kialakulását azonban – az ötvenes években kialakult „második legjobb megoldás teóriája” alapján, a központi harmonizáció mellett az uniós versenyjog pontosabb alkalmazása is segíthet.

A harmonizáció hiányából fakadó tökéletlenségek kiigazítását a versenyjog a modern vállalkozások piaci működésének és üzleti modelljeinek, valamint a fogyasztói igények szem előtt tartásával segítheti. Ez az EU-s versenypolitika átalakítását (a modern versenyjogi problémákra való pontosabb válaszadás kialakításával), a digitális piacokon megjelenő aggodalmakra (Google, Facebook, Apple, Microsoft) időben adott válaszokat, és az adatkezelés jogi hátterének mihamarabbi kialakítását kívánja meg. Az online piacokban rejlő tranzakciós és allokációs költségmegtakarítások, a fogyasztói jólét növekedése, valamint az ezekben rejlő gazdasági lendület segíthet a regionális integráció újabb szakaszba lépésén, valamint megkerülheti a gyakran hosszadalmas harmonizációs jogalkotási folyamatot. Ennek hiányában, félő, hogy a legaktuálisabb európai probléma, azaz a jóléti állam haldoklása által előtérbe kerülő munkaerőhiány és a növekedő fiatalkorú munkanélküliség furcsa padödőjének leszünk zenészei még évekig, miközben a regionális és globális versenyképességünk tovább csökken.

Ahogyan a keynes-i beavatkozás sem minden problémára és minden országban megoldás, a versenyjog rigorózusabb alkalmazása sem helyettesítheti a hosszú ideje szükséges strukturális reformokat Európában. Az azonban nehezen vitatható, hogy egy jogállamban a közgazdasági és jogi eszközök összehangolása és a versenyjog szélesebb körben való „bevetése” kizárólag jobb gazdasági teljesítményre ösztönözhet minden piaci és állami szereplőt, és csökkentheti a szociális ollót is. Az unortodox tagállami politikák sok területen igazolhatók – itt nem.

A szerző a római John Cabot University adjunktusa