A legtöbb népi megmozdulás, amely a Szovjetunióban, illetőleg a kelet-európai országokban a kommunista hatalom ellen kitört, a népharag viszonylag rövid időtartamú fellobbanása volt a hatalom önkényes gazdasági intézkedései ellen. (...) Ezek a drámai események megriasztották ugyan a kormányon lévőket, de nem sodorták végveszélybe a párturalom egészét, nem kérdőjelezték meg a diktatúra önazonosságát.
(...)
1956 októberének kiterjedt irodalmában viszonylag kevés teret szenteltek egy korabeli heves szóhasználati összecsapásnak, amely az események megjelölése körül tört ki. A legtöbb közvetlen résztvevő az október 23-a és november 4-e közötti időszakot forradalomnak nevezte, utalva mintegy 1848-ra. Ezt a terminust a Nagy Imre kormány is magáévá tette, mi több, Moszkvába távozása előtt, november elején Kádár János is „népünk dicsőséges felkeléseként” méltatta a történteket...
(...)
Miért érdekes ma ez a látszólag szemantikai csatározás? Azért, mert az októberi napok aktív vagy passzív megélői a „forradalom” terminussal nemcsak Kossuth és Petőfi örökségének, hanem a marxista szóhasználatnak is adóztak. Elhatárolódtak a magát nyíltan „ellenforradalmiként” meghatározó Horthy-érától, amely még 48-at is inkább nemzeti „szabadságharcnak”, mint szociális felforgatásnak szerette volna láttatni.
A cikk teljes terjedelmében a nyomtatott HVG-ben olvasható.
