A közügyek megértéséhez minél pontosabb fogalomhasználat szükséges. A politikai fogalmak persze harci eszközök is, de az eszmei küzdelemnek nem kell föltétlenül rosszhiszeműnek lennie.

Például nem lenne szabad olyan eszméket, nézeteket, ízlésítéleteket tulajdonítani a vitapartnereknek vagy ellenfeleknek, amelyek távol állnak tőlük.

Van olyan fogalomhasználat, amelyről nem tudni, hogy vajon szántszándékkal téveszti-e meg a honpolgárokat, vagy nem, mindenesetre káros. Példa: számos újságcikkben olvassuk ezt a megkülönböztető fordulatot: „az állam és az önkormányzatok” (teszem azt: „az állam nem juttatott elegendő forrást az önkormányzatoknak ehhöz meg ahhoz”). Az önkormányzat (helyhatóság) is állam, bár nincs alárendelve a kormánynak. A bíróság is állam, amely szintén nincs alárendelve a kormánynak. Az autonóm állami egyetem is állam, bár – mivel autonóm – nincs alárendelve a kormánynak. Az idézőjelben álló mondatokban „az önkormányzatok és a kormány” fordulat lenne a helyes.

Abban a beszédben az a hiba, hogy téves benyomást kelt a honpolgárok elméjében: eszerint a kormány azonos az állammal; továbbá meggyökerezteti a tévedést: a helyhatóság nem hatóság (pedig a saját területén rendeleteket hozhat, kötelezettségeket róhat ki), hanem valamiféle egyesület, amely az országos kormányzattal szemben a kérelmező szerepében van, és nincsenek alkotmányos jogosítványai és jogosultságai. Ez pedig nem igaz; ám az említett verbális ügyeskedés gyöngíti a városok és községek pozícióját a közvéleményben, tehát a politikában.

A szójelentéssel vagy fogalomhasználattal való (véletlen, akaratlan vagy netán szándékos) visszaélés nem ártatlan, gyakran vannak súlyos következményei.

Mindig is szokásban volt a politikai filozófiák vagy egyéb nézetrendszerek – stratégiai célú – meghamisítása, összemosása.

Alain (1868–1951), a híres francia esszéista mondta, hogy az, aki szerint nincs különbség a bal- és a jobboldal között, az jobboldali. Majdnem azonos szavakkal mondta ezt Jean Paulhan (1884–1968), a Nouvelle Revue Française nem kevésbé híres főszerkesztője is.

Ezt a sokat emlegetett hipotézist támasztja alá egy bizonyos Gulyás Gergely nevű, számomra ismeretlen fiatalember, aki állítólag a Magyar Országgyűlés alelnöke és törvényalkotási bizottságának (minek a törvényhozásnak külön törvényalkotási bizottság???) elnöke, aki a minap azt állította Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnökről, hogy „szélsőbaloldali”. Hogyan lehet „szélsőbaloldalinak” nevezni egy tipikusan jobbközép beállítottságú milliárdost, aki a liberális (piaci) kapitalizmus lelkes híve, akinek a pártja, a DK, tele van konzervatív politikusokkal? Ki a fene látott szélsőbaloldalit, aki NEM antikapitalista? Soha senki. Az ilyen fogalomhasználat színtiszta szélhámosság, az égvilágon semmi tartalma nincs, kivéve az ellenszenvet, amelyet a nyilatkozó az általa bírált közszereplő iránt érez, ami önmagában tökéletesen érdektelen. Ha rávilágítana ellenérzése tárgyi okára, akkor esetleg értékes vagy legalább érdekes belátással ajándékozhatná meg közönségét, így azonban félrevezeti olvasóit.

Ámde miért van erre lehetősége?

Azért, mert az egész sajtó rászokott, hogy – a Jobbik kivételével – „baloldalnak” hívja a magyarországi ellenzék egészét, amelynek csak apró töredéke baloldali (tehát az egyenlőségnek, a javak és jövedelmek egyenlősítő társadalmi és állami újraelosztásának a híve, a tőkevagyon vagy más jövedelmező tulajdon nélküli dolgozók, nyugdíjasok és munkanélküliek politikai képviselete). „Baloldalinak” nevezik még a liberális sajtót is – minden ok nélkül –, mi több, „baloldalinak” nevezik azokat a keményen jobboldali, neokonzervatív publicistákat is (írásaikat jól ismerhetik a HVG és a hvg.hu olvasói), akik történetesen nem szeretik az Orbán-rendszert, mert gazdaságfilozófiai nézeteiktől függetlenül a parlamentáris, a hatalmi ágak elválasztásán nyugvó, alkotmányos jogállam szószólói.

Ezt kihasználva, az ifjú Gulyás a temperamentumos Gyurcsányt (mintha a heveskedés a radikalizmus ismertetőjegye lenne, ami szamárság) „szélsőségesnek” tünteti föl, s mivel az ún. „demokratikus” ellenzéket mindenki – tévesen – „baloldalinak” ócsárolja, beleértve az ellenzéket magát, sikeresen összekavarhatja a dolgokat, ami nyilván érdekében áll.

Az ilyesfajta összemosásoknak vannak klasszikus példái.

A fasiszták (különösen a nácik) szerint a kommunizmus és a liberalizmus azonos.

A sztálinisták szerint a fasizmus és a liberalizmus azonos.

A liberálisok szerint a fasizmus és a kommunizmus azonos.

Könnyűszerrel kimutatható, hogy mindhárom állítás egyszerre hamis és értelmetlen (ami nem kis teljesítmény), de ennek a bizonyítását bízvást átengedhetem a művelt publikumnak.

Az utóbbi években politikai elemzők abból indultak ki, hogy az 1989 utáni évtizedben (nagyjából az ezredfordulóig) a legtöbb európai s néhány más ország fölszíni politikai szerkezetében (az establishmentben, a politikai vezető rétegben) a régi konzervatív/liberális ellentét volt a jellemző (ahol a liberálisok szerepét gyakorta a „harmadik utas”, jobboldali szociáldemokraták – Blair, Schröder, Gyurcsány – töltötték be). Amikor más, új erők bukkantak föl, akkor az establishment képviselői és gondolkodói nem az új politikák tartalmát nézték, hanem az újdonságát, az új erők – újdonságuk és viszonylagos erőtlenségük miatti, elkerülhetetlen – kívülállását, establishment-ellenességét, amely csakugyan fönnáll. (Ameddig nincsenek hatalmon – mondják a rossz nyelvek.)

Az új politikák tartalmától elvonatkoztatva, csak a kívülállók kihívását látták, s ebből is csak azt, hogy megrendítik a szokásos rendet. („Új erő”-nek nevezek itt olyan korábbi politikai-ideológiai alakulatokat is, amelyek megváltoztak, és külső kihívónak tűntek föl.)

Ezeknek az erőknek a megnevezésére kezdték használni a „populizmus” kifejezést. De a baj az, hogy a terminus foglalt. Ezt így nem lehet csinálni.

A „populizmus” mindig homályos kifejezés volt, és csak nagyon kevesen használták saját maguk megjelölésére. (A témáról szóló legjobb könyv – megdöbbentő módon – magyarul is megjelent, vö. Ernesto Laclau: A populista ész, ford. Csordás Gábor, Bp.: Noran Libro, 2011.)

Az időhúzás elkerülése végett, igen kurtán annyit mondhatunk, hogy a populizmus: elitellenesség, a „birtokon belüli” összes elitek – az uralkodó osztály „csúcsai”, a legbefolyásosabbak és leggazdagabbak, a magas közigazgatás, a főtisztek, a hagyományos kormánypártok (régi hivatásos politikusok), a korporatív elitek (főpapság, szakszervezeti vezetés, jogászi, orvosi, mérnöki arisztokráciák, egyetemi és művészértelmiség, akadémiák stb.), a diplomácia, a nemzetközi szervezetek mandarinjai és boncai, a szakértők és tanácsadók – ellen, de nem valamely osztály vagy a „kizsákmányoltak”, hanem „a nép” nevében. A populisták természetszerűleg idegenkednek a képviseleti rendszerektől, az örökletes királyságoktól, a zárt társulatoktól (szerzetesrendek, szabadkőművesség), a befolyásolhatatlan, de nagy hatalmú, független intézményektől (tőzsde, egyház, kamarák, szakszervezetek), van bennük affinitás a közvetlen demokráciához. Bizalmatlanok a nagy technikai tudást igénylő, zárt szemantikai rendszereket használó magaskultúra, a „műveltség” és a mandarinátus (a világi papság, az established magas értelmiség) iránt. Rousseau szellemében nagyobb erkölcsi és szellemi kiválóságot tételeznek föl a nép („az egyszerű emberek”) körében, mint az ünnepelt nagyságoknál és az elismert tekintélyeknél.

Populisták léteznek, de a ma „populisták”-nak nevezettek egytizede se az. Populistának nevezik például szegény Orbán Viktort, az establishment jellegzetes elitista politikusát – a par excellence antipopulistát –, aki fölnőtt életének nagyobbik részét az Országház épületében töltötte, azt a minden tekintetben hivatásos államférfit, akinek soha nem volt más foglalkozása, s aki eközben lett milliárdos nagytőkés (az nem érdekes, hogy óriási vagyonának nagy része formailag mások nevén van). Attól még senki nem lesz populista, hogy népszerűsége érdekében népies szófordulatokat és gesztusokat használ (foci, pálinkafőzés, kolbászfesztivál), ezt római császárok is megtették. A népi többségnek hízelgő demagógia – ami „pártokon átívelő”, elterjedt szokás – önmagában nem populizmus. A valódi populisták (teszem azt, Lula vagy Hugo Chávez vagy Evo Morales, bár ők se voltak „tisztán” populisták) csakugyan hoztak a nép többségének hasznos intézkedéseket, ilyeneket Orbán nem tett, és Donald Trump és Marine Le Pen se tervez.

A legnemesebb értelemben vett populizmusnak talán egyetlen igazi teoretikusa van, Polányi Károly (1886–1964), A nagy átalakulás (angolul 1944, magyarul 1997, 2004) hírneves szerzője, egyike annak a négy-öt magyarnak, aki hatással volt a világ gondolkozására és érzékenységére, köztük az a Bartók Béla (1881–1945), aki a lényeget illetően az egyetlen igazi szellemrokona. Polányi gazdaságtörténeti és történeti antropológiai kutatásai hozták hozzánk a legközelebb Rousseau igazát. (Nem véletlen, hogy mind Polányi Károly, mind Bartók ihletője Ady volt.)

A „közösségi” beszédmód ellenére se a nacionalisták (ameddig léteztek, hiszen ma már csak etnicisták vannak, a nacionalizmus halott, akkor is, ha ezt a megnevezést – tévesen – azokra is ráillesztik, akikre nem illik), se a szocialisták nem populisták. Se a „nemzet”, se az „osztály” nem azonos „a néppel”, amint azt voltaképpen mindenki tudja. Az olyan baloldali, egyenlősítő nacionalista, mint Petőfi Sándor se volt populista, mert föl akarta világosítani, meg akarta nevelni, át akarta alakítani a népet, bár csodálta – különösen polemikus éllel, a züllöttnek tartott nemességgel szemben. A populisták úgy csodálják a népet, ahogy van. Viszont a juhász, aki bánatában nagyot üt a szamár fejére, nem csodálatra méltó.

Megjegyzendő azért, hogy (főleg) Észak-Amerikában vannak „jobboldali populisták”: ebben a sajátos esetben ezek az emberek az elitek (közelebbről: „a liberális elitek”) „védencei” ellen fordulnak, a „védencek” a többségi fehér „kisember” számára fenyegetőnek tetsző, „kiváltságosnak” vélt kisebbségek: feketék, őslakosok (indiánok, eszkimók), latin-amerikai (korábban: kelet- és dél-európai) bevándorlók, melegek, „emancipált nők” – a „liberális elitek” azért védik őket, mert nem értik a dolgot (they don’t get it), nem értik „a népet”, a keményen dolgozó fehér többséget. Ez azonban hamis populizmus, mert senki se lehet „népebb”, mint a feketék és a bennszülöttek vagy a munkát kereső bevándorlók, ír, olasz, lengyel, magyar, szlovák, ruszin, mexikói parasztok, a gettók koldusai, a kínai kulik és prolik.

Azok, akik a populizmusról szavalnak (mint Vivien Schmidt ezen a fölületen,) az establishment nevében, mind az új baloldali mozgalmakat, mind az újfasisztákat, mind a konzervatív, etnicista, oligarchikus féldiktatúrák vezetőit „populistának” nevezik, amivel nem mondanak az égvilágon semmit, legföljebb annyit, hogy Schmidt professzornak egyikük se tetszik: emiatt nem lesznek egyformák. Ez csak az elemzői képesség csődjét illusztrálja. Nagyszájú demagógok minden irányzatban találhatók, ám ez a kellemetlen politikai beszédstílus: nem irányzat. Avval semmire se megyünk, ha olyasmivel bíráljuk, pontosabban: támadjuk Orbán Viktort, amiben történetesen nem ludas. (Mindezt egészen másképp látja Hont András a HVG 2015. karácsonyi-szilveszteri számában.)

Orbán Viktor tudatosan tervező, megfontolt, ügyes, elitista manipulátor, a rendszeréhez hű új uralkodó osztály megteremtője. Ő igazi komprádor kapitalista, akinek a rezsimje egy pillanatig se állana fönn a multinacionális vállalatok, az európai pénzinjekciók és a Nyugatra kivándoroltak hazautalásai nélkül. Ő csak azon a térfélen játszik, ahol a versenyképtelen hazai tőkés szektor működik, annak csakugyan teljhatalmú kényura, de ez nem a magyar gazdaság lényeges része. Ezen a térfélen koncentrálja a hatalmát, amelyet egyre inkább monarchikus (hamis) aranyozással fényesít, lásd a királyi Vár elfoglalását meg a Magyar Nemzeti Bank tipikus újgazdag, parvenü pénzszórását. Ezt a vádló „populista” dumát jó lenne hanyagolni, ha valaki meg szeretné érteni, hogy mi folyik itt. Ez csak ködösítés. Erre van a legkevésbé szükség.