A munkám miatt elég sokat utazom taxival, privát okból viszont talán évente 3-4 alkalommal. A fix, magasabb ár bevezetése óta kétszer is meggondolom, hogy taxit hívjak, vagy inkább megvárjam az éjszakai BKV-járatot, esetleg legyalogoljam a távot. Taxizni ugyanis drága játék Budapesten. Ha viszont egy tévé vagy rádió biztos akar lenni abban, hogy időben odaér a vendég műsorkezdésre, azt úgy biztosítja, hogy taxit küld értünk, szereplőkért. Ha meg már ott ülök mellette, gyakran beszélgetek is a sofőrrel.

Az első és legfontosabb dolog, amit az elmúlt években megtanultam, talán az, hogy százból uszkve kilencvenkilenc taxisofőr egyáltalán nem taxisnak készült. Hihetetlenül színes, riportkönyvbe kínálkozó sorsok csokrát szedtem már össze ezekkel a miniinterjúkkal. Nincs két ugyanolyan taxis. Van köztük egykori akusztikai szakember, van, aki közelharcot oktatott rendőröknek (innentől bármi kritikát fogalmazok meg a taxisokkal kapcsolatban, jelezném, hogy rá természetesen nem vonatkozik), van korábbi reptéri szakszervezeti vezető és volt fizetőpincér. Van olyan, aki egy nemzetközi piacra dolgozó bútorgyár vezetője volt, és egy bedőlt, a vállalkozást is magával rántó ázsiai üzlet után a céges flottából egyetlen Mercit tudott kimenteni. Felrakta rá a taxilámpát, és beült taxizni. Az autó és a sofőr is mindig makulátlan, tiszta, sőt. Volt, hogy meglátta az egyik kollégát, aki valami rossz madzaggal kötötte meg a nadrágját, és inkább vett neki egy övet, de „nézzen már ki rendesen”.

Van aztán olyan is, aki intézeti gyerek, majd drogos csöves volt, kallódott, nem ment neki az élet – a taxizás lett az utolsó szalmaszál, az egyetlen felkapaszkodási lehetőség, amelyet megmarkolva most el tudja tartani magát, és fizetni a gyerektartást. De azért ha egy klasszikus metálszám megy a rádióban, nem nyom rá a gombra, kiáll inkább ördögvillázni.

Vannak átmeneti taxisok, csak amíg felépül a ház Maglódon, amíg visszafizetjük a hitelt vagy beindul a kis vegyesbolt, melyet a feleség visz. Vannak örök taxisok, Ernő bácsi például az utolsó útjára is maga fog vezetni, Kerepesi út, ravatalozó, csak oda. Gyakran félek, hogy ez egy velem közös út lesz, ugyanis úgy köhög szegény, hogy elnyomja a motorzajt, és egy-egy pirosnál megállva mindig komoly kétségem van, hogy ne vegyem-e át inkább a kormányt, bírja-e szuflával a végállomásig.

Szóval nincs két ugyanolyan taxis: erzsébetvárosi hipszterre fordítva úgy is mondhatnám, hogy kézműves termék mindahány.

A különböző és színes hátterek mellett azonban van egy nagyon is közös motivációs pontjuk: taxizni az kezd el, aki szeretne a havinál sűrűbb elszámolással és viszonylag normális keresményhez jutni, aminek az összege elsősorban az ő munkabírásától függ. Attól, hogy mennyit és mikor van kint, mit vállal, és hogyan teljesít. Míg egy pedagógus vagy adórevizor esetében van egy határ: maximum ennyit tud a munkahelyén dolgozni (mert, mondjuk, este nyolckor hiába akarna kémiaórát tartani a hatodik bének), és besorolás alapján ezért annyit kaphat, addig egy taxisnál csak saját fizikai teljesítőképessége a plafon. Ergo a most tüntető sofőrök közül többen joggal érzik, hogy egyébként ők kidolgozzák a belüket.

Miért mesélek róluk ilyen hosszan? Mármint túl azon, hogy szerintem érdekes... Leginkább azért, hogy értsük meg, itt összetételében egy nagyon heterogén, érdekképviseletében pedig roppant gyenge közösségről van szó. A bő két és fél évtizede lezajlott taxiblokádot szokás emlegetni referenciapontként, de ugye azt mind belátjuk, hogy ha 26 éve volt egy nagy demonstráció a benzinárak miatt, most meg egy lokális bosszantás egy mobilapplikáció „azonnali kitörlése” érdekében, az nem épp egy brutálisan erős közélet-alakító csoport permanens sikersztorija.

A pedagógus, pláne a felsőoktatási dolgozó közvetlenül is érdekelt a politikában és az országirányításban; jogászok, közgazdászok hasonlóképp. No meg sportolók és művészek, újságírók és tudósok – a nem némethszilárdoid politikai rekrutáció ugyanis előszeretettel merít ezekből a csoportokból. Ehhez képest az utolsó „taxis előéletű” vezető politikus Demszky Gábor volt.

Vannak szakmacsoportok, melyek tagjai a rendszerváltás után megtanulták a politikai érdekérvényesítés és hatékony szerveződés kritériumait. Nézzük meg: ma még ők is szenvednek. A 2010 előtt még komplett kormányprogramot a fogkrémes tubusba visszaszuszakolni képes egészségügyi dolgozók, pedagógusok vagy épp tömegközlekedési alkalmazottak ma alig tudják megkarcolni a róluk szóló döntéseket – hát akkor mire számítanánk a taxisoktól? Akik „csak” mentek, ki becsületesen, ki átverősen, ki udvariasan, ki irdatlan bunkó módjára; volt, aki adta a pofont és volt, aki kapta. Mondom: sokfélék, jó fejek és gazemberek is vannak köztük. Halkan teszem hozzá: a mostanában zajló taxisdemonstráció szerintem kicsit sem kínosabb, mint az évek óta, időről időre felbukkanó, nagyon is sokdiplomás, nagyon értelmiségi orákulumkodás az ellenzéki összefogás, közös miniszterelnök-jelölt-messiás és Orbán-buktatás témakörében. Takartam én már el a fejem kínomban egyébként hat nyelven beszélő, és kizárólag könyvespolc mellett, süppedős szőnyegen fényképezett „nagy öregek” közéleti eszmefuttatásaitól is.

Taxisügyben a tartalmi kérdésekről sokan megírták már, ami én is gondolok, ezért csak felvillantom a szerintem fontosabbakat: a fejlődést nem lehet megállítani, ezért nem elnyomni, hanem másolni kell a népszerű, új megoldásokat; az egységes és megemelt ár még soha, semmilyen szolgáltatásnál nem vezetett sikerre, a politika pedig mindig rossz helyen pofázik bele vagy hagy válasz nélkül dolgokat. De nem is erről beszélek most. Csakis arról, hogy legyen bármilyen darabos, néha buta vagy agresszív az a stílus, ahogy egyes taxisok megszólalnak, és legyen bármennyire abszurd vagy nevetséges egy-egy követelésük („szedjék le az internetről!”, „tiltsák be!”, „mindegy, hogy hogyan!!!”), nem ítélhetjük meg kizárólag ez alapján a problémát. Az ugyanis vitán felül áll, hogy vállalkozók, valódi munkát végző emberek csoportjáról van szó, akik (még) nem a közmunka kalickájában verdesnek, nem kamu OKJ-s gyógymasszőr- meg kosárfonóképzésekkel próbálják valahogy túlélni az életet, és, ez az igazán fontos, most sem azért tüntetnek, hogy az állam adjon nekik több pénzt, támogatást, dotációt.

Az elbaltázott szabályzást meg kell változtatni. A taxisokkal tárgyalni kell. A jogalkotók és hatóságok feladata egy életszerű és működőképes, valódi és tisztességes versenyhelyzet megteremtése, a taxisoké az önszerveződés és hatékony érdekképviselet megteremtése, nekünk, utazóknak pedig az, amiről a magamfajta liberális egyébként is győzködi a gyalogost, bringást, tömegközlekedőt, taxizót és autóst: legyünk nyitottabbak, ne ítéljünk kizárólag a külsőségek alapján. Mert mindenkinél vannak magasabban. Van okosabb, műveltebb, szebb, stílusosabb. Onnan nézve ő tűnhet összeakadó nyelvű, fura szövegeket posztoló taxisnak, akin majd röhögnek, akit lesajnálnak, akin nem fognak segíteni.