Amióta beszakadt alatta a jég, bottal járt.

Amikor Jocótól megkapta, hamar kigondolta, hogy mennyi mindenre lehet használni. Szeretett vele házfalat, fatörzset ütögetni. Hogy hullt utána a vakolat, derékba tört a nagycsalán. Vert agyon békát. Végighúzta a kerítés rácsain, aztán bedugta az őrjöngő kutyához, csak előtte mészbe mártotta. Ha fészket látott, csak alá bökött a bot hegyével, a tojás máris hullt alá, elkapta. Tudott vele horgászni. Amikor belesett a jégbe, szokás szerint elgondolkodott, éppen azért ment rá a jégre, mert szokott gondolkodni. Mert ő többet gondolkodik, mint mások. Csak jönnek-mennek az emberek, szaladgálnak, mint a hangyák, nem gondolják végig a dolgokat. Reccsent valami alatta, nem is kiabált, csak alászakadt derékig, tovább húzta lefelé a hidegség, napfényes idő volt különben, langyosodás, már le is merült, a víz alatt volt, a tündöklő napot látta, ezen is elgondolkodott, aztán Napból egyszerre Jocó arca lett. Ő húzta ki, káromkodva adott neki két pofont, mi a kurva istent csinál, recsegett alattuk a szép, kék jég, hasra fektette, kitolta a partra, hazacipelte.

A hátán vitte.

Mert fájt a lába, Jocó adott neki egy botot. Meggyfa bot volt, jó erős.

Jocó a padon szokott ülni, a húsüzembe járt dolgozni, és majdnem annyit szokott gondolkodni, mint ő. Jocó egyszer sörözés közben elmondta, hogy csinálják a panírt. Leszedik a maradék csomagokról a cimkét, a csibehúsra öntenek kis ecetet vagy citromlevet, összekeverik áztatott szójával, a masszára rásütik a panírt és aztán ráragasztják a dobozokra, hogy panírozott pangasius.

- Mi az, hogy pangasius?

- Tengeri hal, bazmeg.

- Te ettél már ilyet Jocó?

- Ettem, de csak a miénket. Finom – mondta Jocó.

Jocó néhány napja jelentette ki, hogy el fog menni. Lett egy tuti állása Dániában, oda fog repülni, mert oda repülni kell, de majd ír neki. Ez neki nagyon rossz volt, elszomorodott, Jocó nem ül majd a padon, ő nem mehet oda hozzá, ha túl sokat gondolkodott. Nem védi meg a kocsmában, ahol már soha nem engedik flipperezni. Jocó megértette őt, nem nevetett rajta. Mások nevettek, az iskolás gyerekek, egyszer Jocó egy ilyen csúfolódónak kiszórta a táskájából a könyveket, és a fejére húzta a táskát. Seggbe rúgta, mehet haza, takarodás. Jocó elmegy Dániába, és miért megy el, hát persze, mosogatni. Tudja-e, Kacsa, hogy a dánok után alig kell mosogatni? Mert a magyar hogy eszik?! Turkál, válogat, kényeskedik, trutyis marad az egész tányér. De a dán! Az megeszik mindent, mert viking! A vikingek, bassza meg, a lócsontot is elropogtatták. Milyen kék volt Jocó cigarettájának a füstje. Kocsival jön haza, ígérte Jocó. És hogy ne sírjon, mert a húsüzemben már megdumálta, hogy Kacsa az ő helyébe fog lépni. Lesz állása. Kap fizetést! Kantin, bazmeg!  Menjen csak Erikához, a személyzetis lány, ismeri, látta már őket, csúcsmodell. Erika várja őt, mint a Messiást.

Olyan boldog lett, hogy a bottal ütögetni kezdte a padot, míg Jocó rá nem mordult.

- Megyek a húsüzembe, megyek a húsüzembe! – kiabálta.

- Csinálok pangasiust!

Azt mondta neki az anyja este, hogy inkább ne menjen a húsüzembe, és hagyja már a szakácskönyvet. Vagy forgassa óvatosabban, mert szaggatja a lapokat. Különben meg lázas. Lehet, hogy az volt, mindenesetre addig gondolkodott, míg el nem aludt, a szakácskönyvre fojt a nyála.

A portás nem akarta beengedni, bejött az udvarról hamar a biztonsági őr, nagydarab fiú volt, az Elekes, ismerték egymást az általánosból, ő se akarta beengedi. Nem várja őt semmiféle Erika. De szóljanak föl neki, és mert annyit rimánkodott, végül fölszóltak, Erika meg azt üzente le, hogy várja, basszák meg magukat, tényleg várja, Jó, jó, de a botot lent kell hagyni. A bot kell a menéshez. Ott a korlát, az segít! Ide botot be nem hoz, értse már meg. Jól van, ezek nem gondolkodnak, parasztok, sültagyúak. Beengedték végül. Amíg húzta föl magát a korlátba kapaszkodva, a szépségen gondolkodott. Erika szép, ezt tudta, látta már Jocóval, sokszor mentek be együtt a városba busszal. Izgult kicsit, hogy ha közel kerül hozzá, milyen lesz. Jó volt. Ült a lány előtt, igyekezett nem gondolkodni. Amikor az ember szépet lát, ne gondolkodjon.

- Mit tudsz, te, Kacsa? – kérdezte a lány. Mindegyik körme másmilyen színű volt.

- Van egy botom – mondta ő, és elpirult.

- Nahát! – a lány nevetett, szép volt, csak egy foga hiányzott, de a többi ragyogott – Kacsa, Kacsa, mit tud az a bot? Kemény? Nagy bot?

- Nem hozhattam föl – mondta.

Azon sem kellett gondolkodnia, hogy elmondhassa lánynak, hogy a bot jó fészkekre, kutyákra, meg halakra. Meg tud vele vonalat húzni, ki tudja jelölni a területet.

- Milyen területet? – a lány abbahagyta a nevetést, kibámult az ablakon.

Ő tovább magyarázott, arra való a bot, hogy ami az övé, az ő területe azt jelöli ki vele, de másoknak is tud területet jelölni, például Erikának, húz a porba egy kört, és oda senki sem teheti be a lábát, csak Erika.

A lány hallgatott, sok papír volt előtte. Még mindig az ablakon bámult kifelé, nagy volt a zaj, tülköltek, jártak a motorok, hűtőkamionok indultak a telepről pangasius mirelitekkel Ladányba, meg Csongrádra.

- Kérsz egy kávét? – fordult vissza.

- Soha nem ittam még – mondta, gyorsan hozzá tette, nem lehet. Kólát vagy redbullt se. Tejet lehetne, de attól, hűha, a gyomra. – Esetleg málnaszörpöt inna, ha van.

- Nem tudlak fölvenni – szólt a lány, forgatott egy kicsi ceruzát a szép ujjaival.

- Miért?

- Nincs hely, Kacsa.

De hiszen Jocó most megy el, elmegy Dániába, és a vikingeknek mossa a tányért, pedig azt alig kell elmosni, és mégis megfizetik, kocsit is tud majd venni, Fordot vagy olyan sárga, függönyös minibuszt és ahogy magyarázott, mintha Erika szeme könnybe lábadt volna. De tényleg, milyen szép íróasztala volt, mappákkal, nyomtatványokkal, táblázatokkal teli. Az a sok papír mennyi gondolat. Neki ahhoz nem kellett papír, hogy gondolkodjon.

- El tudom mondani, Erika, mi a karaj, a hátszín, a bélszín, az orja, az oldalas, a porcogó – magyarázta, a lány csak ingatta a fejét, eltört az ujjai között a ceruza.

- Jocót is pluszban alkalmaztuk. Nincs hely… Nem tudlak fölvenni – halkan beszélt, szinte suttogott, a fiókból kivett egy papírzsebkendőt. Kacsa ilyen halkan nem tudta fújni az orrát, igaz, papírzsebkendőt se használt.

- Ha lesz hely, szólsz? – kérdezte.

- Persze, azonnal – mondta a lány.

Fölállt, simogatta a nadrágját, jó régi dzsörzé, sercegett, mint a borosta, azon gondolkodott, tényleg szól-e Erika. Aztán elsétált a padig, várta Jocót. Jól van, amíg meg nem érkezik, gondolkodni fog. Végül arra jutott, hogy Erikának is rossz, hogy Jocó Dániába megy. Ez Erikának se tetszik. Amikor megjött Jocó, azt mondta neki, a tóban látott pangasiust, tényleg látott, meg akarja mutatni neki. Addig győzködte, hogy Jocó vele ment.

Hol a botja, kérdezték másnap reggel a portán. Mi közük hozzá, hát eltört. Nem volt botja már. Addig gondolkodott, hogy eltört. De azért egy zacskó halat fölvinne Erikának, ajándékba, Elekes röhögött, jól van, fölmehet.

A lány ugyanúgy ült, mint tegnap, a törött kis ceruza is ott hevert az asztalon.

- Jaj, Kacsa – suttogta Erika, ahogy belépett az ajtón.

- Jocó nem megy Dániába – mondta. – Biztosan nem megy, Erika.

- Meggondolta magát? Úristen, az meg micsoda?! – a lány a csöpögő nejlont bámulta.

- Halak, Erika, még élnek – közelebb lépett, a lány elé tartotta a szatyrot.

- Látja, hogy verdesnek? Miután eltört a botom – mondta - gondolkodni kezdtem. Kitaláltam, hogy kárászból mégiscsak könnyebb pangasiust csinálni, mint csibehúsból. Hát nem, Erika?