Hallom a hírekben, hogy két személyautó összeütközött a Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi út kereszteződésénél. Teljesen ledöbbenek: alig negyedórával azelőtt sétáltam arrafelé, és tényleg szó szerint ez történt. A saját szememmel láttam. Elképesztő, milyen gyorsan terjed manapság az információ, szinte félelmetes, hogy mennyire nincsenek titkok ebben a városban!

Nekem sajnos csak a szokásos baleset utáni tájkép jutott – a sofőrök betétlapot cseréltek, az utasok a kocsik körül bóklásztak, egy rendőr jegyzőkönyvet vett föl –, az esemény teljességét nem volt módomban átlátni. Szerencsére a rádióhír összefüggő egészként tárgyalta az ügyet, és még arról is tájékoztatta a felajzott hallgatókat, hogy a „Katasztrófavédelem tájékoztatása szerint személyi sérülés nem történt”.

Egyszerre két nagy kő esett le a szívemről. Az első azért, mert ki szereti azt, ha patakokban folyik a vér a budai utcákon? Magam is úgy láttam, hogy hajaszála se görbült senkinek (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hátsó kocsi motorháztetője mintha egy picit fölgyűrődött volna), de azért jobb, ha ezt hivatalosan is megerősítik.

A másik kő a Katasztrófavédelem miatt esett le. Megnyugtató, hogy most már a koccanásos balesetek is az ő hatáskörükbe tartoznak. Az egész ország egy katasztrófa, úgyhogy: virágot a virágnak! Teljesen logikus, hogy lassan minden folyó ügyünk hozzájuk, illetve a NAV-hoz kerül, már csak arról folyik vita, hogy kettejük közül melyik kerül melyikhez. Az egyik este is mit látok a kihalt Andrássyn? Az Írók boltja magasságában zsernyákok, rendőrautók, tébolyultan forgó vészfények és egy karácsonyfaként kivilágított trailer, melyen több, jól látható helyen az áll, hogy Katasztrófavédelem. Azonnal menekülő migráns terroristákra gyanakodtam, és olyan nagyon nagyot nem tévedhettem, mert valamivel a buszmegálló után egy osztrák rendszámú kocsi parkolt a megfakult, sárga cikcakkal felfestett tilos zónában.

Úgy látszik a központi hírelosztó szerv nem látott akkora didaktikai erőt e nemzetközi horderejű kihágásban, mint a Szilágyi Erzsébet fasori ütközésben, mert nem csinált belőle hírt, és így azt a független, netán ellenzéki médiumok se tudták átvenni. Nem rajtuk múlott: ők tényleg mindent megtesznek.

Ott volt például Kertész Imre halála. Nem mondom, kényes kérdés: már a Nobel-díja is micsoda megosztottságot okozott. A Magyar Szent István Rendről nem is beszélve. Nem lett volna szerencsés, ha minden médium a saját szakállára kezdi el őt búcsúztatni. Hát nem is volt saját szakáll! Legalábbis, ami a rádiókat illeti, biztos nem, pedig jónéhányat meghallgattam. Mindegyikben – egyetlen vessző eltérés nélkül – ugyanazokat az alkalomhoz illő közhelyeket ismételték. De hát mit tehettek volna? Senki nem várhatja el tőlük, hogy sebtiben elolvassák a Sorstalanságot. A Kertésznek meg már úgyis mindegy.

Az elmondottak alapján azt vélhetné valaki, hogy a magyar médiumok – függetlenül attól, hogy függetlenek-e vagy sem – hajlamosak arra, hogy átvegyék a vonatkozó kormányhivatal által kibocsátott híreket még abban a nem ritka esetben is, amikor erre semmi okuk nincsen. A helyzet viszont az, hogy nem csak az MTI-híreket veszik át nyakló nélkül, hanem bármit. Mielőtt médiagyalázással vádolna meg valaki, tanúk előtt tanúsítom, hogy a hírmásolás egyáltalában nem hungaricum, hanem magának a közegnek a sajátossága. Nem is lehetne másképp: a hírt valahonnan csak át kell venni! Na de ennyire?

Mire akarok kilukadni? Arra, hogy sok derék újságíró és médium az elvei és szándékai ellenére időnként bizony kormánypropagandát folytat. Akkor is, amikor egy autós koccanást hírré magasztosítva azt sugallja, hogy mifelénk az az esemény, hogy – Kosztolányival szólva – „kisült a sütemény”. Akkor is, amikor bármit – akárcsak egy nekrológot is – szó szerint átvesz a kormány hírgyárától. És akkor is, amikor a Fidesz győzelmi jelentéseit továbbadja, manipulatív terminológiáit sajátjaként fölhasználja, hazugságait igazságként ismételgeti. Akkor meg pláne,  amikor minden bizonyíték és apropó nélkül olyan – szintén csak az MTI-től származható – infókat dob be a köztudatba, mint például – tavaly nyáron –, hogy a Köztársaság téren menekültek késsel támadtak egy lányra, Aztán néma csend. De a mag már el van vetve.

Pár nappal ezelőtti rádióhír volt, hogy Bécsben három afgán fiatalember megerőszakolt egy lányt. Most túl azon, hogy ezt úgy mondták be, mintha az ítélethirdetésről számoltak volna be, holott pillanatnyilag csak gyanúsításról van szó, hogyhogy sose hallottunk még a stájer hegyi pásztorok, az angol futballhuligánok vagy a belga nagybácsik által elkövetett szórvány nemi erőszakról? Ha egy magát ellenzékinek tartó médium kizárólag csak a feltételezett menekültek feltételezett erőszakos cselekményeiről számol be, akkor az a médium... na, mondják már, ki hogy mit is csinál az a médium!

A kormánypropagandával való kollaboráció egy másik igen gyakori formája az interjú. Többnyire valami zaftos törvényszegés, jogtiprás, botrány kapcsán beszélgetnek el egy hivatásos politikai bűnözővel, de ahelyett, hogy a fejére olvasnák gaztetteit és sarokba szorítanák a kérdéseikkel, lehetőséget adnak neki, hogy szép komótosan kifejthesse a nézeteit.

Vigyázat: olyan médiumokról beszélek, amelyekben független újságírás folyik, ahol bátor vélemények kapnak hangot, és amelyek nemcsak kritikusai, de áldozatai is a jelenleg regnáló rezsimnek! Minden okuk meglenne tehát, hogy a leadott információra is kényesek legyenek: az MTI-től kapottakat kritikával kezeljék, a magyar viszonyokat külföldi hírekkel kontextualizálják, tényfeltáró, oknyomozó munkacsoportok szenzációs kutatásait bátrabban felhasználják, a kormányzati agitpropnak pedig ne adjanak pódiumot.

Én úgy látom, hogy a jelen helyzetben két út áll a kollégák előtt: vagy megvárják, míg az ő munkájuk is a Katasztrófavédelem hatáskörébe kerül, vagy megpróbálnak hozzájárulni ahhoz, hogy a szemük előtt zajló katasztrófának mielőbb vége legyen. Ez utóbbihoz már akkor is igen hatékonyan hozzájárulnak, ha nem hagyják, hogy – akárcsak alkalmilag is – a kormány szócsövei legyenek.