A liberális demokrácia válságban van. Ellenfelei szerint nem is válság ez, hanem a vég kezdete. Az illiberális jobb- és baloldalon egyaránt divattá vált a liberális demokrácia gigantikus bukásáról beszélni: még növeszti körmét és haját, de már politikai és erkölcsi hulla.

Akik a lélekharangot kongatják a liberális demokrácia fölött, arra hivatkoznak, hogy jóvátehetetlenül kompromittálódott; talpraállítása nemcsak lehetetlen: nem is kívánatos. De mi az, ami kompromittálódott volna? Netán az intézményeit vezérlő erkölcsi eszme? Az emberek – minden ember – egyenlő erkölcsi státusának elve? Az a tézis, mely szerint minden ember élete számít, és minden ember élete egyenlően számít? Az ebből adódó kötelezettségek a társadalom rendelkezésére álló erőforrások felhasználására és elosztására vonatkozóan? Az emberi jogok és az egyenlő emberi méltóság gondolata? Az ebből adódó követelmény, hogy sem a publikus, sem a privát életben senki ne legyen alávetve mások uralmának? Vagy az a másik követelmény, mely szerint mindenkinek egyenlő szava kell, hogy legyen a közügyekre vonatkozó végső döntésekben? Én nem találkoztam jó érvekkel, melyek alapján el kellene fogadnom, hogy ez az eszmerendszer megvetendő, elutasítandó volna. Nem találkoztam jó érvekkel egy magasabb eszmerendszer létezése mellett, melynek szemszögéből nézve a liberális demokrácia vezérlő eszméi erkölcsi hullának volnának minősíthetők.

Akkor talán az eszme nevében eljáró intézményekkel van a baj? Nos, az intézményekkel sok baj van mindig és minden szinten. Tökéletes intézmények nincsenek; a liberális demokrácia intézményei sem azok. Minden intézményrendszer tele van működési hibákkal, melyek akár az egész berendezkedés válságáig halmozódhatnak. Amikor egy rezsim válságba kerül, három kérdést kell feltenni. Először: elfogadhatók-e, érdemesek-e a védelemre a fenntartását igazoló, mögöttes elvek? Amikor a szovjet birodalom összeroskadt, ideológiája már rég halott volt. Még a rendszer haszonélvezői sem hittek benne, és méltán tartotta mindenki hazugnak és ellenszenvesnek. A liberális demokrácia vezérlő eszméi azonban igaz és vonzó eszmék. Méltók rá, hogy új tapasztalataink fényében újragondoljuk a belőlük származó követelményeket, s hogy megküzdjünk a politikai győzelmükért.

A második kérdés úgy szól, hogy feltűnt-e a horizonton egy gyökeresen más berendezkedés, mely többet és jobban valósít meg a követésre méltó ideálokból, mint a válságba került rendszer, s amelyhez járható út vezet a fennálló világból. A liberális demokrácia régi és új illiberális alternatívái biztosan nem ilyenek. A jobboldali illiberalizmus, melynek egy változatát 2010 óta mi magyarok szenvedjük el, züllött, hazug, elnyomó; félelmek gerjesztésére és gyűlöletre építi uralmát. Hogy a baloldali illiberalizmus hová tud vezetni, arról képet alkothatunk, ha vigyázó szemünket Chávez és Maduro Venezuelájára vetjük. A való világban nincs olyan alternatívája a liberális demokráciának, melyre ne borzadállyal kellene tekintenünk.

Erre azt felelheti valaki, hogy a szocialista eszmében rejlő potenciált nem a rá hivatkozó torz rezsimek példáján kell megítélni. Valóban: aki a Gulagot Marxból vezeti le, hamis képet alkot Marx tanairól. Marxnak azonban – noha azt állította, hogy nem kíván recepteket írni a jövendő lacikonyhája számára – volt egy vázlatos, de mégis megvitatásra alkalmas elgondolása az eljövendő kommunista társadalom berendezkedéséről, és erről az elgondolásról már jóval a bolsevik forradalom előtt kimutatták, hogy összeegyeztethetetlen az elvekkel és értékekkel, melyek megvalósítását Marx remélte tőle. A mai antiautoritárius baloldal pedig még ehhez fogható részletességű alternatívát sem vázolt fel soha. Sejtelmünk sincs róla, hogyan működnék az az illiberális, de mégis szabad és egyenlő emberi társulás, melyért harcba szólítanának minket. Felelős gondolkodó nem jelenti ki, hogy a liberális demokrácia halott, feltámasztani lehetetlen, és nem is méltó rá, hogy a megújításával próbálkozzunk, ha közben semmit nem tud arról mondani, hogy mi az a jobb, ami utána jönni fog – miközben látja és hallja a rosszabbat, amint a kapukon dörömböl.

Marad tehát a harmadik kérdés: mit kell tenni azért, hogy a liberális demokrácia kijusson mai válságából. Más szóval, hogyan kell a liberális demokráciát megvédeni és megreformálni. Mélyreható, alapos reformokra van szükség, méghozzá nemcsak a demokratikus politika működési módjában, hanem az állam és a kapitalista piacgazdaság viszonyában is, hiszen a liberális demokrácia a kapitalista piacgazdasággal együtt alkot átfogó, politikai-gazdasági rendszert, és mai válsága döntően a kapitalizmus diszfunkcióinak tudható be. Ahhoz fogható átalakulásnak kell végbemennie, amit a jóléti állam bevezetése hozott néhol már a II. világháború előtt, máshol utána. Ez önmagában is rendkívül nehéz feladat, és annál is nehezebb, mivel nem elég a jó mechanizmusokat kieszelni, legalább részleges egyetértést is biztosítani kell körülöttük, miközben a politikai krízis magát a liberális-demokratikus konszenzust kezdi ki.

De más, kipróbálásra érdemes lehetőség nem létezik. Ez a megállapítás azokra az országokra nézve is igaz, ahol a liberális demokrácia, ha meggyengülve is, de még működik. Különösen igaz azonban az olyan országokra nézve, mint a miénk, ahol a liberális demokrácia előző nagy kísérlete elbukott. A harmadik köztársaságot visszahozni nem lehet, de meg kell teremteni a negyediket, mert csak a liberális demokrácia mégoly tökéletlen viszonyai között lehet értelmes, szabad politikai vitát folytatni közügyeinkről, így arról is, hogy miben kell a liberális demokráciának változnia.

A könyvhétre jelenik meg a Kalligram kiadó gondozásában Kis János az „Alkotmányos demokrácia – régebbi és újabb közelítések” című könyve. Fent a szerző kötethez írt előszavát közöltük.