Két fiatal lánnyal, Dahlia és Intidhar Abdulrahimmal egy bagdadi angol nyelvű antikvár könyvesboltban váltott néhány szót az újságíró. Egyikük szerelmes regényeket keresett, másikuk szépirodalmat. A kérdésre, hogy hogyan fogadnák az amerikai csapatokat, Dahlia azt mondta, köveket dobálna rájuk, Intidhar pedig kijelentette, ő késeket is.
Kristof elismeri: egy olyan kemény diktatúrában, mint Szaddám Husszeiné, nehéz megtudni, mit is gondolnak az emberek. A külföldi újságírók szigorú kíséretet kapnak. A helyiek pedig bizalmatlanok, ugyanis azoknak, akik Szaddámot negatív összefüggésben emlegetik, akár anyelvét is  kivághatják. Irakot mindazonáltal nem orwelli államként jellemzi, szerinte Észak-Korea rosszabb. Az irakiak viszonylag nyíltan hallgatják a BBC-t, az iráni és az izraeli rádiót, sőt, egy új amerikai állomást is, a Radio Sawát, amely híreket és popzenét sugároz.
A tudósító a talán egyedül lehetséges stratégiát választotta: elszakadva őrzőitől, az országban utazva, a nemzeti ital, az arak társaságában próbált szóba elegyedni a helyiekkel. A legtöbb iraki tudja, mi történik körülötte, és hogy mit tett az országgal Szaddám uralma. Kristof összeomlás előttinek nevezi a rendszert, amelyet átszőtt és meggyengített a korrupció. Míg kevés embert talált, aki harcolna Szaddámért, szinte mindenki, akit megkérdezett, küzdene Irakért Amerikával szemben. Ennek oka pedig a kereskedelmi szankciók s a nyomukban súlyosbodó élelmiszerhiány, egészségügyi krízis, valamint az a közvélekedés, hogy Irak csak az olaj miatt érdekes az Egyesült Államoknak. Kristof azzal zárja tudósítását, hogy miként Szaddám nem álltathatja magát azzal, hogy népe kiáll érte, George Bush sem hiheti, hogy egy esetleges iraki intervenció sima ügy lesz.
Ha ez így van, az amerikaiak hasonló jelenséggel találhatják szembe magukat, mint Jugoszlávia esetében. A katonai beavatkozás önmagában nem döntötte meg az ottani rezsimet, sőt, támogatottságát kezdetben csak fokozta. Amikor pedig végül megdőlt a rendszer, az új vezetés a diktátor elszámoltatása ügyében hamarosan megosztott lett és legitimációs válsággal nézett szembe. Ezen a folyamaton pedig csak rontana, ha - ahogy ezt a kuvaiti háború idején sokan szorgalmazták - szárazföldi csapatok egyenesen a bagdadi elnöki palotáig menetelnének és maguk ejtenék foglyul, vagy űznék el Szaddám Husszeint.