© AP

A győztesen kívül szinte mindenki bundát gyanít az orosz parlamenti választásnál. Putyin „elnöki nagypártja”, az Egységes Oroszország a 450 mandátumból 315-öt vitt el. Az Unió, a Fehér Ház, a helyi ellenzék (és a kicsiny független média) szerint jogsértően. A hatalom makacsul tagad. Bármi legyen az igazság, sokatmondó, hogy a putyini kormánypárt delegációja – a voksolást megelőzően – a Kínai Népköztársaságban tanulmányozta az „egypártrendszerű demokrácia” lenyűgöző fejlődését. (Illetve, hogy az elnök a hírek szerint még a kétharmados fölényt is kevesli.)

Ruszisták, kremlinológusok eddig is mondták: Oroszország csak részben tartozik Európához, a nyugati gondolkodásmódhoz pedig végképp kevéssé sorolható. Keleties, eurázsiai hatalom, önálló szubkontinens. A tajga euroatlanti logikával nehezen beskatulyázható medvéje.

1989-91 között úgy tűnt, a gorbacsovi reformokon túllépő, a rendszerváltás mezején botladozó Szovjetunió a kínai belpolitika fonákját produkálja. A Mennyei Béke Terén Li Peng és Teng Hsziao Ping instrukciójára vérbe fojtott 1989. júniusi demonstráció után Peking rendpárti irányba navigált. Szó nem lehetett demokratizálásról, a tibeti megszállás felszámolásáról vagy a „bambuszfüggöny” lebontásáról. Kína hátsó udvarában tovább működtek a szocialista gyökerű diktatúrák (Észak-Korea, Vietnam, Laosz, Burma stb.) Ezzel szemben a szovjetek kivonták csapataikat a KGST-országokból. Megindult a demokratikus piacgazdaságra való áttérés, a sikertelen 1991. augusztusi államcsíny után a Szovjetunió is kimúlt. A nyugati hatalmak – az 1993. októberi „vörösbarna” puccskísérlettel és az 1996-os elnökválasztáson jelöltként fellépő kommunista Gennagyij Zjuganovval szemben – Jelcint támogatták. Bízva abban, hogy létrejön a francia (vagy amerikai) mintájú elnöki demokráciának valamilyen halvány utánzata. Valódi többpártrendszerrel, az államfőt ellenőrző parlamenttel, szabad újságírással, nyereséges magángazdasággal.

Pedig baljós előjelek figyelmeztettek a dolog csökkenő esélyeire. A mindent elöntő korrupció, infláció és elszegényedés önmagában betudható lett volna a szabadság kezdeti mellékhatásainak. Csakhogy Jelcinről kiderült: a Nyugat és az az orosz társadalom nagyformátumú, korszakos politikus helyett egy mentálisan labilis alkoholbeteget kapott. Az elnök a csecsen háborút dilettáns módon irányította, és mindinkább oligarchák és kegyencek játékszerévé vált. Lelépője dicstelen volt – terrorizmusba, kenőpénz-botrányokba és udvari intrikákba süllyedt országot hagyott maga után. Átadva a hatalmat egy volt KGB-tisztnek. Aki lényegében felszámolta a demokrácia csíráit, tekintélyelvű, rendpárti államot hozva létre.

Kár volna ugyanakkor mindenért Oroszország első demokratikusan választott elnökét hibáztatni. Hisz feltöretlen ugaron kellett elvetnie a népképviselet magját. Merthogy ott – ellentétben pl. a közép-európai államokkal – a bolsevizmus előtt sem volt demokrácia. Richard Pipes, a neves amerikai politikatörténész úgy véli, a kommunista totalitarizmus szervesen következett az orosz hagyományokból, mivel, „a késő cári Oroszország számos tekintetben a modern rendőrállam prototípusának mondható”.

Guy Sorman neoliberális társadalomfilozófus már 1989 végén, Andrej Szaharov halálakor megjegyezte, az elhunyt „túlságosan nyugati változatot képviselt, túlzott tisztelője volt az emberi jogok törvényének, hogy valóban közel férkőzhessen az orosz lélekhez. A törvény iránti tisztelete idegen volt önnön népe közgondolkodásától. A helyes és a téves eszmék megkülönböztetése, amelyhez Szaharov ragaszkodott, kevésbé vonzotta a tömegeket, mint a nyugati és az orosz eszmék szembeállítása, amely oly kedves az oroszbarátok szívének”. Könnyű lenne csak személyeket (vagy pártokat) hibáztatni az orosz demokrácia csecsemőhaláláért. De okai a mélyorosz politikai kultúrában és a nemzeti tradícióban gyökereznek. Amiből krónikusan hiányzik a politikai váltógazdálkodás, a kisebbségi jogok tisztelete, az individualista szabadságeszmény. (A Világbank közgazdászai eufémisztikusan „path dependency-ként, „útfüggés”-ként írják le ezt a jelenséget. A szerk.)

Mielőtt nekiállunk Jelcint szidni, nézzünk meg, kik lehettek volna az alternatívái. A ’90-es évek derekáig a két legnépszerűbb belpolitikai erő a kommunista Zjuganov és a nacionalista Zsirinovszkij pártjai voltak, mindkettő nyugatgyűlölő, birodalomrestauráló programmal. Ilyen visszajegesedő klímában Jelcin legfeljebb az orosz Pinochet szerepét játszhatta volna el. Aki, ha szükséges, erővel is fellép a polgárosodást fenyegető tényezőkkel szemben. Majd, a katasztrófahelyzet elmúltával visszatér a demokráciához. De Oroszországban a „chilei modellnek” csak az első fele sikerült. Az elnök romosra lövette a szovjethatalom helyreállítására játszó törvényhozást. Utána a jogalkotókat árnyékparlamentté degradálta. De amikor a probléma elhárult, kiderült, nincs hová visszatérni. A többpárti múlttal bíró Chilével ellentétben az oroszoknál nem volt hová nyúlni. Putyin nem ok, csupán következmény.

Oroszország jól láthatóan Ázsia „irányított demokráciái” (Szingapúr, Malajzia) felfogásának irányába halad. Fenti országok nem totalitárius rezsimek. Annyiban legalábbis, hogy uralmukat főként nem brutális erőszak és gondolatrendőrség révén gyakorolják. Hanem sokkal inkább autoritárius finomhangolással. Papíron a legteljesebb demokrácia van. De a voksoláson mindig ugyanaz a kormányzópárt diadalmaskodik. A paternalista hatalom állampolgáraitól nem önálló, kritikai gondolkodást vár, hanem – a relatív jólétért cserébe – hangyaszorgalmú lojalitást. Kétségtelen, lehettek csalások bőséggel az oroszországi szavazókörökben. De naivság lenne azt gondolni, hogy Putyinnak szüksége volna az eredmények tömeges hamisítására ahhoz, hogy a Kremlben maradhasson. Aki ezt szajkózza, igen keveset értett meg Jelcin utódjának nyolcéves hatalomtechnikai sikertörténetéből.

Melynek folyományaként újra direkt vagy közvetett állami ellenőrzés alá került a tömegmédia, az energiaszektor, az igazságszolgáltatás, a régióigazgatás, a pravoszláv felekezet, a civil szervezetek. Ezt – idegen megszállók hiányában – csak úgy lehetett megcsinálni, hogy az orosz kisember alapjaiban különbözőképp gondolkodik olyan fogalmakról, mint polgárjogok, öngondoskodás, jogállam, civil kurázsi, tolerancia, világnézeti semlegesség. Garri Kaszparov elvei ott inkább alkotnak tiszteletreméltó kivételt, mint szabályt.

Az orosz mentalitást irracionális hitközpontúság, messianisztikus csodavárás jellemzi, aminek hű bizonyítéka Dosztojevszkij munkássága. Ő írta le, „ha valaki bebizonyítaná nekem, hogy Krisztus az igazságon kívül van, és hogy valójában az igazság nem Krisztusban van, jobban szeretnék Krisztussal maradni, mint az igazsággal”. Szóval kudarcra ítéltetik minden olyan próbálkozás, amely az européer rációból kiindulva fejtené meg az orosz Szfinx titkát. „Oroszországot, ész, nem érted!” – kiáltotta világgá a XIX. század derekán Fjodor Tyutcsev, a költő. Persze a tömeg a Lajtán túl is gyakran feláldozhatta volna a gondolkodás szabadságát a jólét biztonságáért. Ám ott 1945 óta mindig volt a liberális minimumhoz ragaszkodó értelmiség, középosztály, pártrendszer. Melyek óvták a népet saját felelőtlenségétől. Ez a védőfaktor félig-meddig nálunk is jelen van. De a bizánci kultúrkörben legfeljebb nyomelemekben lelhető fel.

Nem véletlenül idéztük egyébiránt Dosztojevszkijt. Rá hivatkozik a Putyinnak gazsuláló magyar szélsőjobboldali publicista, Lovas István is. Aki a Karamazov testvéreket idézve szögezi le, „az embereknek vezetőre van szükségük. Nem szabadságra. Azért, mert a nép túl gyenge és ostoba, hogy a szabadságot méltó helyére tegye”. Aztán – a magyar helyzetre aktualizálva – ismét kimondja: „…az embereknek nem szabadság kell. Gáz kell nekik”. Mármint földgáz. Putyin ugyanakkor vélhetőleg Lovas István nélkül is tudja, mennyire kiszolgáltatottak a Gazpromnak az uniós kisállamok. Inkább az a kérdés, mi tudjuk-e. S levonjuk-e a következtetést az euroatlanti demokráciák összehangolt energiapolitikájának szükségességéről. Mert a gondolkodás szabadságának megkérdőjelezése, nukleáris kapacitással és végtelen gázmezőkkel összekombinálva – robbanékony gyúelegy.

Papp László Tamás