Csád: egy környezettudatos átokföld
2011-ig Szomália után Csád volt a második legrosszabb állam a világon. Az országban a függetlenedés óta polgárháború van, nekik köszönhető, hogy a Toyota pickup lett az afrikai háborúk szimbóluma, és 2009 óta tilos faszénnel fűteni.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
A sorozat eddigi részei: Szomália, az unortodox sikersztori, Jemen: az arab világ veszélyes lecsúszottjai, Haiti, a gránitszilárdságú alkotmányok országa, Afganisztán, az ország, ahol háromezer éve háborúznak, Kongó: a Zugló-pokol-tengely, Irak, a civilizáció bölcsőjébe rejtett pokolgép, Közép-afrikai Köztársaság: ahol egy őrült kannibál vitte a legtöbbre, Szudán: az olajállam, ahol éheznek
Csáddal is úgy kezdődött, hogy birodalom, volt, méghozzá sokáig. Területén már Krisztus előtt ezer évvel is zajlott az élet, földrajzi helyzete miatt rövid idő alatt közép-afrikai kereskedelmi csomóponttá vált. a 900-tól egészen az 1900-as évek elejéig tartó időszakot a történészek csak birodalmak korának hívják. Ebben az érában animista és iszlám királyságok követték egymást a sorban, amelyek közül a Kanem-Bornu birodalom volt a legjelentősebb: az 1600-as évektől aranykorát élte az ország. A virágzásnak a betörő nigériai harcosok vetettek véget, a hanyatló birodalom pedig a francia gyarmatosítók megjelenésével végleg eltűnt.
A franciák 1905-re pedig az egész országot elfoglalták. A 20-as évek elejéig a kongói Brazzavilleből kormányzott Csád a franciák számára nem volt más, mint a gyapot és az olcsó munkaerő forrása. Franciaország 1940-es eleste után első ízben fekete kormányzó került a vezetői pozícióba, Félix Éboué személyében. A szövetségesek oldalán harcoló Csád a háború végeztével addig nem látott politikai pezsgést tapasztalt meg. Sorra alakultak a pártok, közöttük a Francois Tombalbaye vezette radikális Csádi Progresszív Párttal, és a főként francia és muszlim érdekeket képviselő, visszafogottabb Csádi Demokratikus Unióval.
A szinte azonnal kiéleződő ellentét hátterét azonban nem csak ideológiai szembenállás adta. Míg a demokraták az egykori gyarmattartók és az északon élő muszlimok, addig Tombalbaye progresszívjei a déli animisták és keresztények érdekeit képviselték. A valószínűleg nem száz százalékig tiszta választást az utóbbiak nyerték, Tombalbaye ténykedései pedig csak olaj volt a tűzre. Kezdésnek azonnal betiltott minden pártot sajátján kívül. Az arrogáns és teljesen inkompetens vezetés adópolitikája ellen felkelés tört ki Guéra prefektúrában 1965 novemberében, amit a hadsereg vérbefojtott, mintegy ötszáz embert legyilkolva.
Válaszul Szudánban megalakul a FROLINAT, azaz a Csádi Felszabadítási Front, ami Tombalbaye rezsimjének megbuktatását tűzte ki célul, összecsapásaik a kormányerőkkel pedig hamar polgárháborúvá eszkalálódtak. Hogy Párizs se maradjon ki a mókából, Tombalbaye kikönyörögte a francia katonai segítséget, így 1969-ben az Idegenlégió is megérkezett a testvérháború dúlta afrikai országba. Ekkorra azonban a konfliktus már visszafordíthatatlanná vált.
Az idővel megromló párizsi kapcsolat helyettesítésére Tombalbaye Líbia urához, Moammer Kadhafihoz fordult. Az együttműködés viszonylag rövid életűnek bizonyult, mivel hamar kiderült, hogy Kadhafi a Tombalbaye elleni 1971-es puccskísérletet is támogatta. A csádi diktátor megszakította a kapcsolatokat Líbiával, sőt még a Kadhafi-ellenes líbiai lázadókat is átengedte országa területén. Kadhafinak sem kellett több, válaszul elismerte a FROLINAT-ot, és őket kezdte el támogatni.
Hogy az akkora már követhetetlen külföldi befolyásoktól megszabaduljon, Tombalbaye is csatlakozott az afrikanizációs mozgalomhoz – a főváros, Fort-Lamy ebben az időszakban kapta az N’djamena nevet, s jómaga is Ngartára változtatta keresztnevét. A diktátorok népbetegségében, az egyre inkább elhatalmasodó paranoiában szenvedő Francois Tombalbaye ekkora már jól láthatóan egyre nehezebben találta a kapcsolatot a valósággal és saját követőit is elkezdte likvidálni. A tisztogatásokba nem nagyon tudott belemerülni, mivel az 1973-ra már haldokló rezsimje túl messzire tolta azt a bizonyos biciklit. A véget a “Fekete Bárány-összeesküvés” jelentette, mikor saját frakciójának vezetőit vádolta meg azzal, hogy boszorkányság, egészen pontosan állatáldozatok bemutatásával akarták megdönteni a hatalmát. Erre válaszul 1975-ben saját katonái és csendőrei koncolták fel egy katonai államcsíny során a fővárosban, a helyére pedig Félix Malloum ezredest, egykori vezérkari főnökét helyezték.
Malloum katonai juntája azonban a Tombalbaye megbuktatásával szerzett hatalmas népszerűsége ellenére is csődöt mondott. Malloum sem tudot mit kezdeni a FROLINAT lázadóival. Megoldásként egyezkedni kezdett velük, aminek eredményeképpen az egyik lázadóvezér, Hisséne Habré lett a miniszterelnök. Azonban egyre többet követelő Habré és az egyre népszerűtlenebb Malloum szövetsége rövid úton szétesett, így ismét fellángolt a polgárháború, Malloum pedig megbukott.
Követhetetlen viszonyok
Az ezredes bukását követő, 1979-től 1982-ig tartó torzsalkodásokban annyi érdekelt frakció vett részt, hogy majdhogynem követhetetlenné váltak a hadmozdulatok, motivációk. A beavatkozó afrikai országok tárgyalásra próbálták késztetni az egymással harcoló milíciákat és ’79 novemberében létrehoztak egy átmeneti kormányt is, amelynek elnöke Habré riválisa, Goukouni Oueddei lett, míg az egykori miniszterelnök a védelmi miniszteri posztot kapta. A Csád annektálásával kacérkodó Líbia segítségét kérő és emiatt gyakran bábnak titulált Goukouni átmeneti kormányát végül Habré buktatta meg három éves regnálás után.
A csádi belügyekbe már Kadhafi hatalomra kerülése előtt is gyakran beavatkozó Líbia ekkorra már fegyverekkel, pénzzel és katonai erőkkel segített egyes lázadócsoportoknak. Mikor kapcsolatuk megromlott az átmeneti kormánnyal, a szövetségből visszakozó Goukouni követelte, hogy a líbiaiak vonuljanak ki az országból. A felek meglepetésére Kadhafi visszavonta erőit. Többek között ennek köszönhető, hogy a Habréhoz hű milíciák el tudták foglalni a fővárost. 1983-ban az átmeneti kormányhoz hű erők Kadhafi támogatását élvezve offenzívát indítottak a kormányerők ellen. A líbiai intervencióra válaszul a térségben állomásozó zairei békefenntartók illetve a franciák is hadba léptek a kormány oldalán. Az igen véres, egy éven át tartó háború Líbia és Franciaország kölcsönös visszavonulási egyezményével zárult, amit Kadhafi persze felrúgott, majd a franciák távozása után újra megszállta Észak-Csádot.
A líbiai-csádi konfliktus záróepizódja volt a Toyota-háború néven elhíresült 1987-es konfliktus, amely a csádiak által tömegesen bevetett felfegyverzett kisteherautókról kapta a nevét, melyek azóta az afrikai háborúk szimbólumává váltak. Bár a líbiaiak felszerelés és képzettség tekintetében túlerőben voltak, addigra már elvesztették a csádiak támogatását, így helyőrségeik teljesen elszigetelődtek egymástól. A szűk egy évet felölelő háború Kadhafi csapatainak katasztrofális vereségével zárult, aminek nyomán a líbiai diktátor feladta csádi ambícióit.
Habré belső ellenzéke a 90-es évek elejére a sikerek ellenére is erőre kapott. A Szudánba dezertáló Idriss Déby tábornok végül líbiai támogatással megbuktatta a kormányt és hatalmon tudott maradni több törvényes és kevésbé törvényes választás után is, egészen máig. Helyzetét nagyban megnehezítette, hogy Csád 2005-ben a lázadócsoportokat pénzelő Szudánnal is háborúba keveredett. A Débyt az olajbevételek elsikkasztásával és korrupcióval vádoló lázadók ráadásul 2008-ban kis híján elfoglalták N’djamenát is, s az elnöki palota csak a franciák segítsége miatt nem került a felkelők kezére.
A több évtizede elhúzódó, lényegében az egymással közösséget vállalni nem hajlandó keresztény-animista földműves déliek és muszlim állattenyésztő északiak között dúló polgárháborút a fegyverszünetek ellenére is egy, kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított konfliktusként kell felfogni. A felek mögé álló közép- és nagyhatalmak pedig szokásukhoz híven jó szándékuk ellenére is csak tovább rontottak a már gyarmati időszakban végleg félresiklott történelmű Csád helyzetén. Egy ilyen komoly belső konfliktus dúlta országban gazdaságot, oktatást, egészségügyet kiépíteni lehetetlen, aminek meg is van az eredménye.
Éhezés, AIDS és fegyverkezés
Mindössze a lakosság 25 százaléka tud írni-olvasni, a gyermekek 40 százaléka pedig kórosan sovány, mindennaposak a súlyos fertőzések és járványok. A HIV-fertőzöttség, bár nem kiemelkedően magas, a teljes népességen belüli 3-4 százalékos értékével Csád így is a világ 20 legfertőzöttebb országa közt van. 2000 dolláros GDP/fő mutatójával ugyan sereghajtónak sem mondható, de még így is Afrika egyik legszegényebb országa. Az ország négyötöde mélyszegénységben él, miközben Csád GDP-jének 6.2 százalékát költi katonai kiadásokra, amivel az arányokat tekintve számos nagyhatalmat is maga mögé utasít, és csak Eritrea, Omán, az Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia és Izrael előzi meg.
Az érdekes ambivalenciák nem merülnek ki ennyiben. 2009-ben a csádi kormány általános pánikot és felháborodást keltve a környezettudatosság jegyében betiltotta a faszénfűtést, ami nagyjából a népesség 99% százalékának melegedését biztosította. Az intézkedés nyomán kialakuló fűtőolaj-hiány tovább nehezíti a csádiak amúgy sem túl felhőtlen hétköznapjait.
Hogy a jövő mit tartogat Csád számára, megjósolhatatlan. A függetlenség óta eltelt évtizedekben mindössze a polgárháború szolgált biztos pontként, s generációk nőttek fel bármiféle tartós béke nélkül, így joggal feltételezhetjük, hogy az öldöklés továbbgyűrűzik majd a jövőben is. A szomszédos, hasonló sorsú államok konfliktusai és a nyomukban érkező menekültek ráadásul a környező konfliktusokba is belekeverik Csádot, aminek bőven elegendőek lennének saját belső csatározásai is. Legutóbb a mali beavatkozás kapcsán kerültek be a hírekbe a franciákat segítő csádiak és egyelőre Déby hatalma is szilárdnak tűnik, azonban a történelmi tendencia alapján az országnak maximum pár éve van még a viszonylagos békében.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
