A Death Valley nemcsak Észak-Amerika, hanem a Föld egyik legforróbb területe, száraz, sivatagos vidék, ahol az éves csapadékmennyiség kevesebb mint 50 milliméter, mivel a völgyet az óceán felől övező hegyláncok feltartóztatják a nedves légtömegeket.

Változatos geológiai múltjának köszönhetően különleges természeti képződményekben is páratlanul gazdag. Nevét 1849-ben, a kaliforniai aranyláz idején kapta bevándorlóktól, akik eltévedtek, és majdnem odavesztek a kietlen katlanban. A park területe 13 648 négyzetkilométer, legmélyebb pontja - a Badwater-medence - 86 méterrel fekszik a tengerszint alatt. A nyári középhőmérséklet megközelíti az 50 Celsius-fokot.

Az 1994-ben nemzeti parkká nyilvánított területen számos látványosság található - festett sziklák és holdbéli kanyonok, köztük a Michelangelo Antonioni filmjéből ismert Zabriskie Point -, de talán a legérdekesebb vidék a Racetrack Playa, amelyet rejtélyes "vitorlázó kövei" tettek híressé.

A természeti képződmény tulajdonképpen egy kiszáradt tómeder, amely teljesen vízszintes, 4,5 kilométerre lévő végei között mindössze 4 centiméter a magasságkülönbség. Esőzéskor a közeli hegyoldalról leömlő csapadék özönvíz formájában zúdul a tájra, és rövid ideig sekély kis tavat alakít ki ott. 

A heves esőzés hatására a hegyekben kisebb-nagyobb szikladarabok szakadnak le, amelyek később a síkságon titokzatos vándorlásba kezdenek. A zömmel 10-50 centiméteres kövek - amelyek között azonban akadnak három mázsát nyomók is - nem egyszer több száz méter hosszú, hol kecses ívben meghajló, hol nyílegyenes árkot hagynak maguk után a tükörsima felületű homokos iszapban.

A sziklatömbök 2-3 évente vándorolnak, és nyomuk 3-4 évig is megmarad - mozogni azonban még soha senki sem látta őket. A megmagyarázhatatlan okokból helyükről minduntalan "odébbvitorlázó" kövek a hatvanas évek óta nem hagyják nyugodni a tudósok fantáziáját. Voltak, akik űrbéli lények tevékenységére gyanakodtak, mások mágneses mezők vagy gravitációs anomáliák hatásának tudták be a rejtélyes jelenséget.

Egyesek szerint a hirtelen felhőszakadások nyomán a hegyekből nyálkás anyag sodródik a völgybe, és csúszós felület elég lehet ahhoz, hogy mozgásban tartsa a köveket: az "indulásra" azonban még ez sem ad magyarázatot, hiszen ahhoz elképesztő erejű - akár óránkénti 450 kilométeres sebességű - széllökések kellenének. Felmerült az is, hogy csupán néhány "pihent elme" csínytevéséről van szó.

Ralph Lorenz, az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) kutatója 2006-ban kezdett el foglalkozni a jelenséggel, miután összevetette a Halál-völgy időjárási feltételeit azokkal a természeti adottságokkal, amelyek a Szaturnusz Titán nevű holdjának hatalmas, szénhidrogénnel teli tavának (Ontario Lacus) környékén uralkodnak. 

A LiveScience.com tudományos portál beszámolója szerint ezt követően egyfajta "konyhai" modellt dolgozott ki. Egy edénybe kődarabot tett, majd a tálba vizet öntött úgy, hogy az ne fedje el teljesen a követ.

Az edényt berakta a mélyhűtőbe, majd miután a víz megdermedt, kiemelte a jégbe fagyott kőtömböt, és egy nagyméretű tálcára helyezte, amelynek alján homok volt, felette vékony vízréteg: elég volt egy enyhe pöckölés, és a kő végigszánkázott a sekély vízben, hosszú csíkot húzva maga után.

Lorenz és kutatótársai úgy vélik, hogy hasonló jelenség zajlik le Jeges-tenger partján, ahol hatalmas, jég által körülvett sziklák "lebegnek-sodródnak" a vízben - és ez szolgál magyarázatul a Racetrack Playa köveinek talányos vándorlására is.

Elméletük alapján ha a téli időjárási viszonyok megfelelőek, a hegyekből lezúdult víz éjszaka vékony jégréteget képez a Racetrack Playa fagyott talaján, és az abba beágyazódó szikladarabok akár lágyabb szélfuvallatra is "vitorlázni" kezdenek a tükörsimaságú nedves felületen, tisztán látható nyomot rajzolva az iszapos homokban.