A kontraszt még mindig nagyon erős Tunézia tengerpart menti luxusszállodái, illetve az ország többi, jóval szegényebb része között. Az ellentmondást pedig csak erősíti, hogy a két világ között között nem ritkán mindössze pár száz méter a távolság. Előbbi, a nyugati civilizáció egyik előre tolt, észak-afrikai hídfőállása nehezen engedi, hogy falain belül a külföldi vendégek bármiben is hiányt szenvedjenek, az iigazi Tunézia azonban a kapukon kilépve kezdődik.

A személyzet furcsán is nézett ránk, amikor elhagytuk a szállodát. Vajon mit remélünk, mit kapunk meg ott kint, amit itt bent nem? Úgy tűnik, sokszor maguk a tunéziaiak sincsenek tisztában saját értékeikkel, és jobban örülnek, ha a luxuskörülményekkel és az ötcsillagos tengerparti hotelekkel azonosítják az országot. Ami egyébként valóban vonzó, és nem tagadom: májusban én is teljesen hagytam magam elbűvölni egy tunéziai Star Wars-túrán, ahol az ország déli részén látogattuk végig az egykori, kultikussá vált forgatási helyszíneket Tozeurtól, a sivatagi Mos Espán és Matmatán át Djerba szigetéig.

Kálló Péter / kallopeter.hu

Most ősszel azonban visszatértem, hogy az első, 1981-es Indiana Jones-film emblematikus városában, Kairouanban nézzek körül, és ezen az úton jöttem rá Tunézia valódi erejére. Arra, aminek végképp semmi köze a luxushoz.

Tunézia ugyanis most pont akkor kezdett érdekessé válni, amikor kiléptem az ötcsillagos prospektusokból. Az európai ekkor döbben rá, hogy az idő itt hirtelen lelassult, és ha körülnéz, azt veszi észre, hogy minden város szinte azt az arcát mutatja, amit évtizedekkel, vagy akár évszázadokkal ezelőtt is. Ez a múlt pedig itt kézzel foghatóvá és eltörölhetetlenné válik. 

Nemcsak azt lehet pontosan kivenni, hol feküdt ájultan Luke Skywalker, hol nőtt fel Darth Vader, vagy hol verekedett Indiana Jones, miközben az elveszett frigyládát kereste, hanem azt is, hogyan éltek a helyiek több száz, vagy éppen a rómaiak több ezer évvel ezelőtt. És miközben ilyen helyeken sétálsz, hirtelen elkezded megismerni nemcsak az országot, hanem a népet is.

Az elején talán kissé tétován, persze, hiszen felötlik nyomban a kérdés: biztonságos ez? Az. A helyiek azt mondják, ha véletlenül lent hagyod a pénztárcádat a tengerparton, az még egy hét múlva is ott lesz érintetlenül. Ezt azonban azért nem mertem tesztelni. A mentalitás azonban alapjaiban az utcákon is tetten érhető. Az emberek például barátságosak és nyitottak. Ráadásul ez nem csak azokra az eladókra igaz, akik a minden várost behálózó, klasszikus bazárokban akarnak mindenáron eladni valamit a turistáknak. Bár ők kétségtelenül igazi profik ebben. Ha a vendég csak megáll nézelődni, azonnal kiszúrják, és rá akarják beszélni valami megvételére. Végül szinte biztos azon kapja magát, hogy éppen olyasmiért alkudozik, amit korábban észre sem vett. Erre az egyik jó példa, amikor Kairouan jellegzetes sikátoraiban egy pékséget találtunk, ahol az invitálásukra mi is beálltunk kenyeret sütni, aztán vettünk is egyet fél dínárért. Ha meg közben eláruljuk azt is, honnan érkeztünk, már röpködnek is az olyan magyar kulcsszavak, mint a „szervusz, vízibusz” és a „doktor Bubó”. (Azt ugyan nem tudni pontosan, arrafelé miért pont ezek a kifejezések lettek azonosítva a magyar nyelvvel, de gyanús nekünk, hogy e mögött tréfás kedvű magyar vásárlók népművelő tevékenysége húzódik meg.)

Mostani látogatásom csúcspontja azonban mégis az volt, amikor Hammametben egy muzulmán család beengedett az otthonába, egyben az életébe is. Hirtelen ugyanis újabb kontraszt csapott meg: míg kint gyakran a szemét uralja az utcákat, a tengerpartokat és a földeket, a lakásban a rend, a jó ízlés és a pedantéria uralkodik. A velünk folytatott beszélgetésből, mosolyukból pedig az látszott: ők pont annyira szeretnék megismerni a világot, mint amennyire azt, ha a világ valójában őket, és nem csak a mesterséges felszínt akarná megismerni.