Csütörtök délután negyed hat van, az irodán lustán terül végig a „kispéntek“-hangulat. Lassan telnek a percek, arra gondolok, vajon befér-e még egy gyors edzés az esti sörözés előtt. A monitorom alján egy piros pötty jelenik meg, valaki írt a munkahelyi levelezésbe – vonakodva nyitom meg, biztos még valami utolsó feladat hazaindulás előtt. Nem az.

Hanem egy rendkívüli hír, furgon hajtott a tömegbe a Ramblán, Barcelona legforgalmasabb sétálóutcájában. Tucatnyi sérült, szól a szöveg, és a mellékelt képen ott az összetört furgon, körülötte némi rendetlenség. Szerencsére annyira nem néz ki durvának – gondolom magamban – sokkal rosszabb is lehetett volna. Inkább tűnik balesetnek, mint terrortámadásnak. A terrortámadás szót gyorsan el is hessegetem a gondolataimból, nem kell mindjárt pánikolni, ha valaki lehajt az útról. Amúgy is, terrortámadások máshol szoktak történni, nem tőlem 200 méterre.

Ferenci Péter

Azért egy gyors utánajárást megér, meg is nyitom a nagyobb helyi lapokat. „Egy drogdíler hajtott menekülés közben a tömegbe“ – szólnak a szalagcímek. Na ugye, én meg már majdnem a legrosszabbra gondoltam. Aztán valaki küld egy videót a telefonomra, amelyen mozdulatlan testek tömegei hevernek vértócsákban a Rambla törmelékei között, emberek sikítanak és gépfegyveres rendőrök próbálják kontrollálni a szinte háborús helyzetet. Ekkor meghallom a rendőrségi helikoptereket a fejem felett. Terrortámadás.

Megtörtént! Megtámadtak! Veszély! – egymás után villanak fel a szavak az agyamban. A kollégákhoz is elért a hír, mindenki próbálja kideríteni, mi történhetett, mekkora a baj, elmúlt-e már a veszély. Kiszaladunk az erkélyre, alattunk egymás után száguldanak a mentőautók és tűzoltók a Rambla irányába, felettünk helikopter pásztázza az utcákat. A sokszor egymásnak ellentmondó hírekből lassan összeáll, hogy rengeteg a halálos áldozat, a támadók pedig még szabadon vannak. A főnökünk ekkor bejelenti, hogy senki ne menjen haza, aki az érintett kerületekben lakik, ha kell, a cég biztosít szállást. Végül egymást szállásoljuk el.

Körülbelül két óra telik el, mire beindulnak az üzenetek. Az életjelek iránt érdeklődők és a kamuhírek nagyjából fele-fele arányban özönlenek, szünet nélkül berreg a telefonom. Az irodából elindulva azt hittem, teljes pánikhangulat fogad majd az utcán, de nem. Igaz, páran összeroskadva ülnek az út szélén, de a turisták nagy része úgy mászkál, mintha nem is tudna semmiről. Lehet, hogy nem is tud. A támadás helyszínétől csupán pársaroknyira visz az utam, de az élet majdhogynem zavartalanul folyik.

Ferenci Péter

A terroristák még szabadlábon vannak, én pedig mérlegelem, hogy a környékemen vajon biztonságos-e lemenni az utcára. Úgy érzem magam, mint egy filmben, amelyben – ha kimerészkedem a lakásomból – én csak rossz szerepet kaphatok. Azért egy sörért csak leugrom, muszáj ennek a napnak a végére.

Mint később kiderült, a veszély valós volt, a támadók ismét lecsaptak – igaz jó pár kilométerrel arrébb.

Az itt élők többségét nem lepték meg különösebben az események. Évek óta gépfegyveres rendőrök járőröznek Barcelona utcáin – a London, Párizs, Berlin és Európa más nagyvárosai elleni támadások után a város, mondhatni, felkészült mentálisan. Noha Barcelonában közel sincsenek olyan etnikai-társadalmi feszültségek, mint az imént említett városokban, pusztán népszerűsége és központi szerepe miatt tudni lehetett, csak idő kérdése, és valami történni fog.

Ferenci Péter

Emiatt aztán nem is a bosszútól izzó harag árasztotta el az utcákat, sokkal inkább egy olyasféle nyugodt szomorúság, mint amelyet akkor érez az ember, mikor egy hozzátartozója hosszú betegség után meghal. Ez a szomorúság ült annak a férfinak az arcán is, akivel még aznap este a konditeremben összeakadt a tekintetünk, majd sokatmondóan sóhajtottunk. Aki volt már konditeremben, az tudja, hogy tekintetek ott nem akadnak össze, de egy ilyen támadás azonnal összetartozást vált ki az emberekből – pedig láthatóan egyikünk sem itt született.

Ferenci Péter

Összetartozás. A másnap délben tartott, több tízezres megemlékezés is elsősorban az összetartozás jegyében telt. Egyáltalán nem volt bosszútól izzó düh vagy lincshangulat a levegőben. Skandálták, hogy Visca Barcelona! (Éljen Barcelona), de az egyébként meglehetősen nacionalista Katalóniában egyedülálló módon szinte senkit sem lehetett nemzeti zászlóval látni. Ha valaki mégis elővett egyet, azt a többiek lehurrogták, hogy most nincs itt a politika ideje. A tömeggel együtt vonult számos muzulmán is – a legkisebb atrocitás sem érte őket. Ami történt, nekik sem fájt kevésbé.

Hátborzongató volt a Ramblán végigmenni. Egy nap sem telt el azóta, hogy emberi életek hunytak ki a lábam alatti mozaikon. Sokan sírtak a virágokból és plüssjátékokból rögtönzött emlékhelyeknél. Mások az állig felfegyverzett rendőrök kezét rázták és köszönték nekik helytállásukat.

Ferenci Péter

Másnap estére az élet teljesen visszatért a megszokott kerékvágásba – a Ramblát és környékét ismét elárasztották a turisták, a helyiek pedig belevetették magukat a péntek éjszakába. Ahogy azt egy, a tömegben mellettem álló srác mondta: „Ha miattuk bármiben megváltoztatom az életem, akkor a terroristák elérik a céljukat“.

a szerző Barcelonában élő újságíró, fotós