„Ebben a szakaszban össze kell fognunk, a legfontosabb Alekszandar Vucsics államfő korrupt és diktatorikus rezsimjének a megdöntése. Utána majd ráérünk versenyezni egymással” – mondta a hvg.hu-nak a szombati belgrádi ellenzéki tüntetés egyik résztvevője, Milena Sztojkovics. (A tüntetésről szóló hétvégi riportunkat ide kattintva olvashatják el.)

Ugyanezt mondták a felszólalók is, akik egyben azt is bejelentették, ha Vucsics nem mond le, nem nyitja meg a köztévét és rádiót az ellenzék előtt és nem ír ki 60-90 napon belülre előrehozott parlamenti választást, akkor április 13-án országos tüntetést rendeznek Belgrádban.

Arra pedig hatalmas tömeg gyűlhet össze, Belgrád mellett ugyanis hétvégenként egyebek mellett Újvidéken, Nisben, Kragujevacban, Csacsakban, Kraljevóban, de még a többségében magyarok lakta észak-bácskai Zentán is rendszeresen felvonulnak az ellenzékiek.

Mi romlott el?

A Szlobodan Milosevics szerb majd jugoszláv elnök 2000-es bukása után hatalomra jutott demokratikus pártok – részben azért, mert nem kapták meg a nyugati országoktól az évekig ígérgetett gazdasági és politikai támogatást – egy évtized alatt kifulladtak, és elvesztették a választók többségének a támogatását. Az előbb a 2003-ben Belgrádban meggyilkolt miniszterelnök, Zoran Gyingyics, majd a Zoran Tadics államfő nevével fémjelzett Demokrata Pártnak ugyanis nem sikerült megfékeznie a korrupciót: a pártok például a választóktól kapott szavazatok arányában kapták meg és rabolhatták ki az önkormányzati vagy állami vállalatokat. Az is sokat ártott a liberális demokratáknak, hogy 2008-ban a szerb kultúra és vallás bölcsőjének tartott Koszovó elszakadhatott Szerbiától, s az USA, valamint az EU-tagállamok többsége rövidesen elismerte az albán többségű, egykori szerbiai tartomány függetlenségét.

A nyugatos demokraták helyét 2010-re azok az egykor véres szájú nacionalisták vették át, akik 2008-ban – leginkább azt látva, hogy a szélsőséges soviniszta retorikával sohasem lesz elég támogatottságuk ahhoz, hogy kormányra jussanak – létrehozták a Szerb Radikális Pártból (SzRSz) kivált a Szerb Haladó Pártot (SzNSz). A párt két meghatározó személyisége Vojiszlav Seselj hírhedt „csetnikvajda” két volt szövetségese, Tomiszlav Nikolics és Alekszandar Vucsics volt, ám Vucsics – aki 1995-ben, 24 évesen már a SzRSz főtitkára volt – mostanra egyeduralkodóvá vált a pártban, s miután 2014-től miniszterelnökként szolgált, 2017-ben megnyerte az elnökválasztást, és beleült az addig a Nikolics által elfoglalt államfői székbe.

Nacionalistából EU-párti

Bár Vucsics több interjúban is azt állította, hogy megbánta korábbi hibáit – a nem szerbek elleni uszító beszédeket, illetve azt, hogy 1998–2000 között tájékoztatási miniszterként leginkább a független média elnyomására koncentrált, és a hatalmas büntetésekkel sorra lehetetlenítette el a kormányt bíráló lapokat és egyéb médiumokat – egyre inkább úgy tűnik, hogy a megbánás nem volt teljesen őszinte, s visszahozza az illiberális látszatdemokrácia díszleteit.

A szerbiai médiumok nagy része mára újra leginkább propagandaeszközzé silányult. A köztévében és rádióban hónapokig nem juthatott szóhoz az ellenzék – ha pedig szóba került, abban sem volt sok köszönet. Az egykor függetlenségéről híres, mára elesett Studio B tudósítója például pontosan ugyanúgy számolt be az első ellenzéki tüntetésekről, mint a milosevicsi tévé az 1996–1997-es demonstrációkról: az ellenzékiek kevesebben voltak, mint számítottak rá, s különben is egy céljuk volt, az, hogy lincseljenek és pusztítsanak. A helyi Soros György Szerbiában most Dragan Gyilasz egykori belgrádi polgármester, aki a köztévé szerint az egész ellenzéket pénzeli. És Szerbiában is megvannak a helyi Echo és Hírtévék: a hatalomhoz közeli oligarchák által fenntartott magáncsatornák ráerősítenek a hivatalos propagandára.

Korrupció és bűnözés

A Transparency International nevű nemzetközi korrupcióellenes szervezet – és az EU – szerint Szerbia korántsem tesz eleget az üzleti élet és a gazdaság átláthatóságának szavatolása érdekében, s az ügyészségek látványosan nem foglalkoznak a kormányhoz, vagy az SzNSz-hez köthető emberek gyanús ügyleteivel.

Az egyik kiváló példa Sinisa Mali volt belgrádi polgármester – az SznSz-politikus tavaly adta át a városvezetői tisztet utódjának – aki ellen annak ellenére sem indult eljárás, hogy a balkáni korrupcióval foglakozó szervezetek bebizonyították, az egykori polgármesternek 45 olyan bankszámlája volt, ahol feltűnően magas összegeket tartott.

Mali volt az, aki megtárgyalta az öböl-menti befektetőkkel a Belgrád Waterfront nevű hatalmas Száva-parti ingatlanfejlesztési projekt részleteit, majd amikor a helyi lakosok nem költöztek ki az építési területté nyilvánított területről, személyesen bérelt fel embereket, akik az éjszaka leple alatt lerombolták az útban lévő magánházakat. Az egész ügy egyébként részben Mali elvált felesége miatt pattant ki, ő volt az, aki elárulta, hogy exe romboltatta le az épületeket.

Az is figyelemre méltó, hogy Szerbiában feltűnően sokan – 2012 óta több mint 120-an – haltak meg a maffiaszerű leszámolásokban, s a bűnügyek hátterét vizsgáló civil szervezetek szerint a szervezett bűnözői csoportok közötti háborúban az állam az egyik csoport mögött áll. Tavaly nyáron az egyik leghíresebb szerb ügyvédet – Szlobodan Milosevics egykori védőjét – Dragoszlav Ognyanovicsot lőtték le otthona előtt, azt követően, hogy éveken át hírhedt maffiózókat védett a bíróságok előtt.

Nyugati számítások

Szerbiai elemzők szerint a nyugati országok vezetői ugyan látják, hogy a hivatalosan az EU felé törekvő Vucsics körülbelül annyira osztja az unió alapértékeit, mint a jóval gyakrabban támadott Orbán Viktor magyar miniszterelnök, ám mégis csínján bánnak a belgrádi vezetőnek szánt bírálatokkal, mert őt tartják a legalkalmasabbnak arra, hogy lenyomja a szerbek torkán a koszovói albánokkal való megegyezést.

Brüsszelben és Washingtonban is attól tartanak, ha Vucsicsnak mennie kell, nem lehet pontosan kiszámítani a kiugrott nacionalista után érkezők mennyire lesznek hajlandóak folytatni az ugyan lassan csordogáló, ám mégis folyamatban lévő szerb–koszovói alkudozást.

Egyébként több jel utal arra, hogy Vucsics ellenzéke – legalábbis annak egy része – sokkal keményebb álláspontot foglalna el Koszovó ügyében: a mostani tüntetéseken több felszólaló éppen azzal vádolja Vucsicsot, hogy túlzott engedékenységével elárulja a szerbség érdekeit.

Mi jöhet ez után?

Szinte biztosra vehető, hogy miközben folytatódni fognak a szombatonkénti tüntetések, Vucsics nem fog lemondani, így borítékolható, hogy április 13-án megtartják a nagy szerb tüntetést. Minden attól függ, mennyien gyűlnek majd össze a fővárosban, és mennyire sikerül megőrizni a demonstráció békéjét. Március 16-án ugyanis már volt összetűzés, a tüntetők egy része behatolt a köztévé épületébe, és ki akarta erőszakolni, hogy élő adásban beolvashassák követeléseiket. Az sem kizárt, hogy áprilisra már a hatalom is készül: az ellenzékiek szerint nem kizárt, hogy provokátorok is lesznek a tömegben.

Az interneten és közösségi portálokon szerveződő tüntetések mögött álló egyik „megfogható” szervezet a Szövetség Szerbiáért (SzzSz) mindenesetre továbbra is igyekszik a pártok fölött maradni, s próbálja egy folyamba terelni a különböző okok miatt elégedetlen rétegeket: többek között a súlyos megélhetési gondokkal küszködő nyugdíjasokat, a csődben lévő devizahiteleseket, a Szerbia jövőjében nem bízó, külföldre kacsingató fiatalokat vagy az alacsony átvételi árak miatt panaszkodó mezőgazdasági termelőket. Tadics, aki közben már a Szociáldemokrata Párt élén áll, azt hangsúlyozza, szerinte Vucsics nem fog békében elmenni. „Már kezd hibákat véteni, a tüntetések megingatták a hatalmát. De nem fog békében távozni, mert a most a kezében tartott hatalom az egyetlen, amely megvédi őt és korrupt oligarcháit attól, hogy felelősségre vonják őket az általuk elkövetett bűnökért” – vélekedett Tadics.

Aki nem lép egyszerre

A valódi támogatást élvező ellenzéki pártok közül egyedüliként a háborús bűnök miatt 2018-ban jogerősen 10 éves börtönre ítélt Seselj vezette SzRSz nem csatlakozott a Vucsics-ellenes tüntetésekhez. Seselj, akit 2014-ben azért engedtek haza a hágai Nemzetközi Törvényszék bírái, mert a politikus rosszindulatú daganatos betegségben szenved, vasárnap délután külön felvonulást szervezett, ahol szokása szerint megint elégetett egy EU- és egy NATO-zászlót, majd azt követelte, hogy Szerbia csatlakozzon az orosz vezetésű posztszovjet védelmi szövetséghez, Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez. A NATO-zászló égetésének az adott aktualitást, hogy a NATO húsz évvel ezelőtt, 1999. március 24-én este indította meg a Szerbia elleni 78 napos légiháborút, amely azzal ért véget, hogy Szerbia a kumanovói egyezmény értelmében kivonni kényszerült Koszovóból az ott állomásozó rendőri és katonai erőit. A NATO-akció, amelyben az észak-atlanti szövetségbe éppen csak felvett Magyarország repülőterei, valamint légterének megnyitásával vett részt, azért vált elkerülhetetlenné, mert Milosevics nem volt hajlandó teljesíteni az amerikai Richard Holbrooke vezette közvetítők követeléseit: az albánok elleni akciók leállítását, és a koszovói etnikai tisztogató akciók leállítását. Amikor a NATO-gépek elindultak Szerbia ellen, Koszovóból már több százezer albánt üldözött el a szerb hadsereg és rendőrség, s többségük a szomszédos Macedóniában talált átmeneti otthonra. Az Allied Force hadművelet után Koszovóba vezényelték a NATO KFOR-békefenntartó erőit – ebben magyar egységek is részt vettek, illetve vesznek – s ezt követően rövid időn belül 230 ezer szerb hagyta el Koszovót, s 800 ezer albán tért vissza. A NATO légiháborújában meghaltak pontos száma a mai napig nem derült ki, a szerb források is egymásnak ellentmondó adatokkal szolgálnak. A leginkább pontosnak tekinthető, civilszervezeti számítások szerint 456 polgári személy, és mintegy 300 katona halt meg: a szerb áldozatok száma ötszáz körül volt, a többiek a koszovói albánok, illetve romák közül kerültek ki. Közben a folytatódó szerb támadásokban március-június között 6900 albán polgári személy vesztette életét. Hivatalos forrásokból még egyetlen végleges számot sem közöltek, az egyetlen kormánytag, aki számokat említett Mirko Cvetkovics egykori miniszterelnök volt, aki azt mondta, 1002 szerb katona és rendőr esett el. Azt viszont nem közölte, honnan származnak az információk. A bombázás kezdetéről megemlékező Alekszandar Vucsics államfő szombaton – ugyancsak források nélkül – arról beszélt, hogy a NATO-támadásban 2500 polgári személy vesztette életét.  Majd hozzátette – Moszkva legnagyobb örömére – hogy a szerb nép úgy döntött, sohasem lesz a NATO tagja. A károk nagyságáról sincsenek végleges adatok. Miután a NATO-gépek egyebek mellett lerombolták az újvidéki Duna-hidakat, a nemzetközi autóúton lévő Duna-hidat, a hadsereg központi létesítményeit, valamint laktanyáit és a radarállomásokat, majd több hullámban támadva a grafitbombákkal tönkretették az ország elektromoshálózatát a belgrádi kormány először azt állította, a károk elérik a százmilliárd dollárt. A független számítások szerint a kár inkább 30 milliárd dollár körül lehetnek. Bár a NATO harci gépei hatalmas erőfölényben voltak, a győzelemhez az is kellett, hogy a szerbek ellen harcoló Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) fegyveresei a városokban és felvakban folytassák a támadásaikat a szerb erők ellen. Az UCK néhány hónap alatt, 1998-tól kezdve látványosan megerősödött, s részben az albán maffia szállította a nyugati fegyvereket a milícia tagjainak. A nyugati országok ekkor szemet hunytak a maffia működése fölött, ennek következtében a szervezett bűnözői csoport megerősödött, s ennek a mai napig ható következményei vannak: ez a maffia ellenőrzi az európai kábítószer- és embercsempészet fő útvonalait, s több jel utal arra, hogy az albán bűnözői csoportok egy időben az elfogott, majd megölt szerbek, illetve kollaboráns albánok szerveivel is kereskedtek. A maffiával kapcsolatban álló UCK egykori vezetői a mai napig fontos tisztségeket töltenek be a függetlenné vált Koszovóban, Hashim Thaci, az UCK egykori parancsnoka például most éppen kormányfőként vezeti a kétmilliós országot. Ahol a továbbra sincs valódi nyugalom: a maradék szerb lakosság enklávékba kényszerült, a legnagyobb – az észak-koszovói Mitrovica és környékén lévő – pedig továbbra is csak korlátozottan Koszovó része. A NATO-bombázásnak nem csak az volt a nemkívánatos következménye, hogy megerősödött az albán maffia, hanem az is, hogy 2001-ben Macedóniában is fegyveres összecsapások törtek ki a lakosság negyedét kitevő albánok, illetve a többségi macedónok között. Helyi források szerint a Koszovóból érkezett menekültek is részt vettek a harcokban – azt remélve, hogy egy albán államban egyesülhetnek a koszovói, illetve macedóniai albánok – s végül éppen csak hogy sikerült elkerülni az egész országra kiterjedő polgárháború kitörését. Az összecsapások a 2001 augusztusában aláírt ohridi megállapodással értek véget: az albánok letették a fegyvert, cserébe a macedón kormány jelentősen kibővítette az elsősorban az ország északnyugati vidékein élő kisebbségi jogait.