„Visszatekintve el kell ismernünk, hogy akik részt vettek a dokumentum megszövegezésében, meglehetősen szerény várakozásokat dédelgettek azzal kapcsolatban, hogy a záróokmánynak milyen hatásai lesznek. Még a fiatalabb, akkor 30-40 éves diplomaták sem gondolták, hogy megérik Németország újraegyesítését, a kelet- és közép-európai kommunista rezsimek bukását, a balti államok függetlenségének a helyreállítását, valamint a Szovjetunió és Jugoszlávia széthullását” – írta vissszaemlékezéseiben az 1975. augusztus elsején aláírt Helsinki Zárónyilatkozat megalkotásában részt vevő két svájci diplomata, Marianne von Grünigen és Hans-Jörg Renk.

A két diplomata arra utalt, hogy a zárónyilatkozat volt az a katalizátor, amely felerősítette a kelet- és közép-európai országokban már éledező, ám a hatalmon lévő kommunista rezsimek által elnyomott demokratikus mozgalmakat, amelyek végül kiterebélyesedve kikényszerítették az elnyomó rendszerek összeomlását. Azzal ugyanis, hogy a dokumentumot az emberi jogokat lábbal tipró rendszerek vezetői is aláírták, megszületett egy olyan mérce, amivel meg lehetett mérni, hogyan viszonyulnak a "béketábor" országaiban a sajtó- a lelkiismeret- illetve a szólásszabadsághoz. S bár a Helsinkiben elfogadott megállapodás nem volt tökéletes, az viszonylag gyorsan kiderült, hogy a szép lózungok ellenére Keleten szűk marokkal mérik az emberi jogokat.       

A Helsinki Záróokmányt az 1973-ban létrehozott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) Helsinkiben tartott ülésén írták alá, s az alkalmanként összeülő testület 1992-ben alakult át állandó intézménnyé, majd 1994-ben, a budapesti tanácskozáson kapta meg a ma használt, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) nevet.

Helmut Schmidt, Erich Honecker, Gerald Ford és Bruno Kreisky aláírják a Helsinki záróokmányt

Bundesarchiv

A svájci diplomatákhoz hasonlóan gondolkodik erről Mink András történész is, aki szerint a két akkori szuperhatalomnak, a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak a status quo megőrzése volt a legfontosabb célja és a legfontosabbnak tartott ügyek a szuverén egyenlőség, és a szuverenitás tiszteletben tartása, vagy a belügyekbe be nem avatkozás volt az első, az ezt követő "második kosárba" a gazdasági, technikai és környezetvédelmi együttműködés kérdéseit helyezték, s a humanitárius ügyeknek csak a harmadik kosárban jutott hely.

„Az emberjogi csomagot az európai államok, közülük is leginkább a Benelux országok és Dánia forszírozták. Ha az ember figyelmesen olvassa a dokumentumot, akkor az is kiderül, hogy abban nem a klasszikus emberi jogi kérdések kerülnek elő, hanem az utazás vagy a kulturális kapcsolatok szabadsága, azaz inkább második vonalas kérdések. Ráadásul nem kötöttek hozzá semmiféle érvényesítő mechanizmust, így nem világos, mi számít a megállapodás megsértésének és szankciók sincsenek a dokumentumban. Ezért volt az, hogy sem a szovjet vezetők, sem pedig a többi kommunista ország politikusai nem tulajdonítottak különleges jelentőséget a harmadik kosárnak” – mondta a HVG-nek Mink András. A történész szerint az is figyelemre méltó, hogy a kelet- és közép-európai emigránsok részéről komoly nyomás nehezedett az USA-ra, hogy az amerikaiak ne írják alá ilyen formában a záródokumentumot, mert a bírálók úgy vélték, hogy a Nyugat ingyen odaadta a Szovjetuniónak Kelet-Európát.

Brezsnyev és Tito

AFP

„Ehhez képest az történt, hogy Moszkvában, Prágában és Varsóban megalakultak az emberjogi csoportok, s ezek abból indultak ki, ha már van egy ilyen egyezmény, akkor annak betartását számon lehet kérni a megállapodást aláíró kommunista államokon. Nem véletlen, hogy a magyar demokratikus ellenzék történetének is a kiindulópontja a záróokmány. Ez ugyanis komoly lökést adott a kelet-európai mozgalmaknak, amelyek az emberi jogok következetes számokérésével elérték a rendszerváltozást” – magyarázta Mink András.

Szerinte ezek a kelet- és közép-európai szervezkedések nem értek volna el sikert, ha a záróokmány nem hatott volna a nyugati országok demokratikus közvéleményére és a sajtóra. „Kelet-Európában ugyanis egy ideig minden ment úgy tovább, ahogy korábban volt, azaz az emberi jogi aktivistákat annak rendje és módja szerint bebörtönözték vagy egyéb módon zaklatták. És nem a nyugati kormányok voltak azok, amelyek elkezdték verni az asztalt, hanem a sajtó és a közvélemény kezdett odafigyelni, hogy mi történik Keleten. Azaz a nyugati államok végül a saját közvéleményük nyomására aktivizálták magukat” – hangsúlyozta Mink András.

Zsámboki Miklós, a Blinken OSA Archívum munkatársa is úgy vélte, hogy nem várt hatással járt a Helsinki Záróokmány, ám azt is hangsúlyozta, hogy a korabeli belügyi dokumentumokból kiderült, a kommunista államok belügyminisztériumai számoltak azzal, hogy a nyugati országok a záróokmányra hivatkozva számon fogják kérni az emberi jogi kötelezettségvállalások teljesítését. A CEU-n belül hidegháborús és emberi jogi levéltárként működő archívum blogjában ismertette is azokat a titkos iratokat, amelyek szerint az illetékesek azzal számoltak, az

„állambiztonsági munkában számolni kell azzal, hogy az imperialisták a záróokmányban rögzített együttműködési elgondolásokat ellenséges tevékenység folytatására igyekeznek kihasználni”.

A kiterjedt forráslistát is tartalmazó blogbejegyzésből az is kiderül, hogy a magyar hatóságok lehetőséget is láttak a dokumentumban. „A záróokmányban foglaltak alapján az eddiginél következetesebben fel kell lépni az olyan ellenséges rádióadók ellen, mint a Szabad Európa és a Szabadság adók” – olvasható a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának egyik határozatában.

Mink András szerint egyébként a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) következetesen korlátozza azokat az emberi jogokat, amelyeket a rendszerváltás idején sikerült kivívni. „Itt elsősorban nem a Helsinki Zárokmányról érdemes beszélni, az Alaptörvényt az 1951-es Európai Emberi Jogi Konvencióval érdemes összevetni, hogy lássuk, mi történik a NER-korszakban. A konvenció elfogadása az EU-hoz való csatlakozás egyik alapkövetelménye volt, ám ami most a NER Alaptörvényében áll, az totális ellentétben van az EU által megfogalmazott elvekkel. Az Alaptörvény például teljes mértékben szembe megy az alkotmányosság elvével, amikor olyan partikuláris ideológiai és kulturális értékrendet fogalmaz meg, amelyek szellemében kell értelmezni az alkotmány rendelkezéseit. Beleírják, hogy csak a férfiak és a nők házassága lehetséges, ez pedig alkotmányos diszkrimináció. Hasonlóképpen, amikor egy alkotmány bizonyos kötelezettségeket fogalmaz meg, s csak ezen kötelezettségek teljesítése esetében illetik meg a polgárokat az alkotmányos jogok az súlyos diszkrimináció. Ilyen például a hajléktalanság kriminalizálása, hiszen

bele van írva az Alaptörvénybe, igaz, nem ezekkel a szavakkal, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyen."