A legveszélyesebb ember a világon – történészek gyakran használják ezt a kifejezést az Egyesült Államok elnökére, mivel a világ nukleáris arzenáljának nagyjából a fele fölött rendelkezve az amerikai elnök a mai napig – nem kis túlzással – egy gombnyomással képes lenne elpusztítani az emberiséget és véget vetni a történelemnek. Donald Rumsfeldből majdnem alelnök lett, ami egyenes út lehetett volna számára az elnökséghez is. Ronald Reagan annak idején máshogy döntött, Rumsfeldből védelmi miniszter lett, két külön elnök alatt.

Megítélése kedden, 88 éves korában az új-mexikói Taosban bekövetkezett halála után is szélsőséges. Egyesek szerint a neokon-generáció egyik legvérmesebb héjája, legtöbb kárt okozó háborús bűnöse, mások szerint az amerikai nemzet és a világ biztonságának kompromisszummentes védelmezője volt. Talán mindkettőben van igazság.

LUKE FRAZZA / AFP POOL / AFP

Egy életen át rettegett a kudarctól, amely végül utolérte

“Mi az a fenyegetés, amitől nem tud elaludni éjszaka?” – kapta meg a kérdést 2001 januárjában a második miniszteri beiktatása előtti bizottsági meghallgatáson Rumsfeld. “A hírszerzés” – válaszolta és később ezt azzal magyarázta, rettegett a meglepetésektől. Hogy jobban értsük a kontextust, melyben a második védelmi miniszteri ciklusa előtt álló politikus állt, érdemes megjegyezni: Donald Rumsfeld 9 éves volt, amikor kedvenc rádiójátéka közben megszakították az adást, a bemondó pedig beszámolt róla, hogy japán gépek támadták meg az Egyesült Államok hadiflottáját Pearl Harborben. Néhány óra alatt 2403 amerikai állampolgár halt meg a Japán Császári Haditengerészet tengernagya, Jamamoto Iszoroku admirális tervei alapján végrehajtott meglepetésszerű támadásban. Az Amerikai Egyesült Államok történelmében ezen kívül egyetlen példa volt arra, hogy az ellenség meglepetésszerű támadás során megölt több ezer amerikai állampolgárt: erre pedig alig 8 hónappal a januári bizottsági meghallgatás után, 2001. szeptember 11-én került sor. Az álmatlan éjszakák mit sem értek.

Pedig Rumsfeld egy életen át készülhetett, és az amerikai haditengerészet tisztjeként, később pedig a védelmi politika első embereként is egészen biztosan olvasta a 2500 éves kínai alapvetést. “A hadviselésnek törvénye legyen tehát: soha ne bízzuk magunkat arra, hogy (az ellenség) nem érkezik meg, hanem kövessünk el mindent, hogy készen álljunk fogadására; soha ne bízzuk magunkat arra, hogy (az ellenség) nem támad meg bennünket, hanem kövessünk el mindent, hogy ne is legyen módja megtámadni bennünket” – írja a hadviselés és a háborús stratégia alapművének számító A háború művészete című művében Szun-Ce, ókori kínai hadvezér. A modern stratégiai gondolkodás szabad fordításában: ne arra készülj, mit fog tenni az ellenség, arra készülj, mit képes megtenni. Ez volt a Japánnal folytatott háború egyik legfontosabb üzenete Pearl Harbortól a Savo-szigeteki rajtaütésszerű támadásokig az amerikai védelmi politika számára.

Ugorjunk 60 évet Rumsfeld életében: 2001 júliusában Post-Mortem Pearl Harbor címmel ellátott napi feljegyzésében arról írt, soha nem akar azon a meghallgatáson ülni, ahol modernkori Pearl Harbor után arról faggatják, ki nem cselekedett időben és miért. A kedden elhunyt egykori védelmi miniszter személyes tragédiája, hogy ez végül bekövetkezett.

Schrödinger bombái

Az egykori védelmi miniszter ebben a paradigmában, ha úgy tetszik traumában töltötte karrierjét, hogy aztán 9/11 csak visszaigazolja legrosszabb megérzéseit és rávilágítson, hogy minden igyekezete ellenére sem volt képes elébe menni annak, amitől a legjobban tartott. A 2003-ban indított iraki háború ennek a gondolatmenetnek a logikus folytatása.

Rumsfeldnek az iraki háború megindításában vállalt szerepe egy még sorszerűbb aspektust vet fel. Az ember, aki azt hangoztatta, hogy az elégtelen hírszerzés miatt képtelen aludni, meggyőzte az amerikai elnököt (bár nem volt nehéz dolga) egy Irak elleni katonai offenzíva szükségességéről – mindezt éppen a hiányos hírszerzési információkra alapozva.

Talán semmi nem képezi le jobban Rumsfeld beidegződését, mint az a háború előtt nem sokkal tartott sajtótájékoztató, amikor arról kérdezték, rendelkezik-e bizonyítékokkal arra, hogy Irak rendelkezik tömegpusztítót fegyverekkel. “Az, hogy nincs bizonyítékunk arra, hogy valami létezik, még nem azt jelenti, hogy bizonyítékunk van rá, hogy nem létezik” – válaszolt Rumsfeld.

Rumsfeld szívesen csipkelődött a sajtóval, többször mesélte el sajtótájékoztatókon, hogy mennyire elszörnyedt a címlapokat látva. Egyik legemlékezetesebb performansza viszont az volt, mikor egy sajtótájékoztatón válaszolt annak az újságírónak, aki az iraki tömegpusztító fegyverek létezését alátámasztó bizonyítékokat kért rajta számon 2002 decemberében: “Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy tudunk róluk. Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy nem tudunk róluk. Vannak azonban dolgok, amikről nem tudjuk, hogy nem tudunk róluk. Ha valaki végignézi a szabad nemzetek történelmét, a legnehezebb döntések ez utóbbi kategóriába tartozó információkra alapozva születnek.“

A sajtóban szinte azonnal nevetséges magyarázatként tálalták Rumsfeld válaszát, később azonban a kockázatelemzéssel foglalkozó szakirodalom sok helyen foglalkozott a kijelentéssel, mivel egy valós filozófiai problémát boncolgat, bár ettől nem feltétlenül szolgált ott és akkor megfelelő magyarázattal az újságíró kérdésére. A kijelentés annyira összeforrt Rumsfeld nevével, hogy a róla készült portréinterjú-dokumentumfilm is ezt a címet kapta (The Unkown Known – Az ismeretlen ismert).

“Ha biztosan alátámasztható tény lenne, nem neveznénk hírszerzésnek” – mondta Stephen Colbert kérdésére válaszolva az iraki tömegpusztíó fegyverekről 2015-ben a híres komikus esti műsorába meghívott vendégként Rumsfeld, amikor Colbert ugyanerről a témáról kérdezte. “Azt hiszem megválaszolta a kérdésemet” – vágta rá szarkasztikusan a műsorvezető.

A felelősség súlya

Ha lehetne Rumsfeld-doktrínáról beszélni, akkor annak egyik oszlopa egészen biztosan a “Peace through strength” kifejezés volna, vagyis a béke eléréséhez erőt kell sugározni. Ez persze nem Rumsfeld sajátja, hanem az amerikai héják (az agresszív védelmi politika híveit nevezik így Amerikában) évtizedek óta követett politikai krédója. A másik elem valami olyasmi lehetne: “bármit, csak még egy Pearl Harbort ne”.

A kettő keverékéből áll össze a XX. századi történelem egyik legnehezebben megítélhető figurája, Donald Rumsfeld. A védelmi miniszter, aki szinte meglepő őszinteséggel beszél arról, nem gondolta volna, hogy az iraki diktátor megdöntésével az országban a siíta és szunnita kisebbség véres szektariánus polgárháborúba kezd egymással, mely a mai napig a dúl és a térség egyik legfontosabb destabilizáló eleme maradt. Ugyanaz a védelmi miniszter, aki még a World Trade Centerben füstölgő második repülőgép képeit emésztve próbálta felfogni, mi történt, amikor irodájában megremegtek az ablakok és hamarosan a mindent elöntő füst miatt kimenekülve a Pentagon udvarán segített a sebesültek mentésében, miután a harmadik gép a munkahelyeként szolgáló épületbe csapódott. Rumsfeld karrierje csúcsán – és egyben a háború miatti botrányok csúcsán – úgy nyilatkozott az azt beárnyékoló legnagyobb szégyenfoltról, az Abu Ghraib börtönben fogvatartott irakiak ellen amerikai katonák által elkövetett kegyetlenségekről: “Védelmi miniszterként elszámoltatható vagyok ezekért az esetekért és teljes felelősséget vállalok értük”.

az Egyesült Államok vezette iraki katonai műveletek elleni tiltakozás során sárral megdobált, Donald Rumsfeldnek öltözött tüntető

PATRICK LIN / AFP

Rumsfeld politikai vezetésben betöltött utolsó pár éve márpedig bővelkedik olyan ügyekben, amiért kevesen szeretnének felelősséget vállalni. A 9/11-es támadások megelőzésének kudarca, az amerikai történelem egyik legnépszerűtlenebb háborújának megindítása kétes indokokra hivatkozva, a háborút követő szektariánius erőszak lehetőségének figyelmen kívül hagyása, a botrányok: Abu Ghraib, Guantánamo. Rumsfeld sokszor azzal érvelt: adott pillanatban, adott információk birtokában egészen más súlya van a döntések meghozatalának, mint utólag visszanézve. Mikor utólag szembesítették azzal, hogy az amerikai felszabadító erők megjelenése után szinte azonnal elszabadult az erőszak Irakban, így reagált: “Ez van. A szabadság mocskos dolog. A szabad emberek szabadon hibázhatnak. Bűncselekményeket követnek el, gonosz dolgokat művelnek. Szabadok ugyanakkor úgy élni az életüket, hogy közben fantasztikus teljesítményeket érnek el. A választás lehetősége az övék. És néha a választás következményei felmérhetetlenek.”