Például békésen döcög az ember a dugóban, és egyszer csak elhangzik a duruzsoló rádióban az a szó, hogy kizsákmányolás. Ilyenkor felkapom a fejem: talán valami érdekes történelmi műsorba botlottam, vagy Schmidt Mária kalauzol a kommunizmus letűnt világába? Nosza, hangosítsuk fel. És persze nincs semmi megnyugtató múlt idő, Schiffer András nyilatkozik ércesen, jelen, sőt jövő időben, hogy aszongya ez a kizsákmányolás törvénykönyve lesz. Jaj a munkavállalói jogoknak, a szakszervezeteknek, jaj nekünk!

Szegény Lázár János meg a Schiffer családfáján mászkál, pedig nem kell ahhoz a nagybácsi szelleme, hogy lekomcsizza.

Ugyanezt természetesen lenyomja az MSZP és a Jobbik is. Gyurcsánynak még nincs frakciója, de alig várom, hogy beszálljon a vitába. Az ellenzék máris megvalósította a technikai koalíciót. Közös eszményképük egy olyan világ, ahol a munkavállaló és a munkáltató minimum egyenrangú. Optimálisan a gyár igazgatója minden reggel megmossa a munkások lábát, megoldja sarujukat, és elnézést kér, hogy még mindig nem adta népi tulajdonba az üzemet. A dolgozót kollektív és egyéni jogainak páncélzata védi; legjobb volna, ha egyáltalán nem is lehetne kirúgni. Az olyan csúnya dolog.

Ehhez képest az új Munka Törvénykönyve bizony visszalépés, amit épeszű emberek megkönnyebbült sóhajjal nyugtáznának: talán sikerül megállni a szakadék szélén. Igaz, hogy ezt a törekvést keresztbe verik a különadók, a bérkommandó meg gyakorlatilag a teljes gazdaságpolitika; de annál inkább értékelendő az, aminek van értelme.

Megengedhetetlen, hogy az emberek több munkáért kevesebb pénzt kapjanak! – óbégat Mesterházy Attila. Szívesen venném, ha ilyenkor odalépne hozzá valaki, azt a nagy, tufa fejét Görögország irányába fordítaná, és azt mondaná neki: Ni!

Tudniillik ha valóban csak az a megengedhető, ha kevesebb munkáért mindig egyre több pénz jár, akkor meg kell állapítani, hogy a görögöknek volt igazuk, és ami velük történik – mármint hogy nem kapnak több zsebpénzt –, az égbekiáltó igazságtalanság. Elvárom, hogy Mesterházy Attila tartson nemzetközi sajtótájékoztatót, és mondja ott meg kereken: én szeretném leváltani Orbán Viktort, példaképem pedig Jeórjiosz Papandreu. Mesterházy Attila vagyok, és fogyatékos. Huh, kimondtam.

Nálunk az árak a földön járnak

Többet dolgozni kevesebb pénzért, az tényleg nem hangzik jól mellesleg. De ha van ennek a válságnak előnye, akkor az az, hogy ma már tömegek tudják, mert érzik a bőrükön, hogy az ország teljesítményét előbb-utóbb megmérik kívülről. Mindennap megméri a forintárfolyam, időnként a hitelminősítők, és végső soron azok, akiknek egyáltalán megfordul a fejében, hogy itt befektessenek. És ha a piac úgy ítél, hogy a magyar munkaerő túlárazott, akkor majd senki nem vesz magyar munkaerőt, és szó szerint ránk rohad a készlet.

A fogyatékos-népfront ráadásul alattomosat csúsztat ezzel a szöveggel: a cél az, hogy az ország összesen többet termeljen, és ennek nem az lesz az eredménye, hogy mindenkinek egy órával megnő a munkaideje. Hanem mondjuk az, hogy aki eddig nulla órát dolgozott, az most fog legalább négyet, mert kisebb kockázattal lehet neki esélyt adni. A jó munkaerő továbbra is alkupozícióban lesz, ahogy eddig.

A kormány tervezetében olyan sokat ígérő innováció is helyett kapott, mint a régiós minimálbér. Szerencsére a speciális gazdasági övezet nem Matolcsy-szabadalom, Szlovákiában már működik pár éve, Kínában pedig Teng Hsziao-Ping óta. A reménytelenül lecsúszottak, az analfabéták és a lumpenproletárok szinte egyetlen esélye ez. Ők a minimálbért és költségeit sosem bírnák kitermelni a zoknigyárban. Ezek az emberek semmivel sem tehetségesebbek, mint a vietnami vagy kínai segédmunkások, a rasszizmuson kívül nincs magyarázat arra, miért is kellene őket többre értékelni. Ezért nincs is számukra munka a feketegazdaságon kívül, amibe beleértendő a mezőgazdaság. Nem egy leányálom a gépsor, az biztos, de segélyen tengődni se az. A zoknigyárban legalább volna perspektíva. De ahhoz, hogy itt érdemes legyen képzetlenek tömegeit foglalkoztatni, bizony le kell értékelni az ő munkaerejüket. És pontosan ezt teszi az új törvénykönyv.

Szakszervezet nélkül pedig majd csak megleszünk valahogy. Kellemetlen fejlemény a szakszis vezetőknek, de hát a szervezett bűnözést sem ismerjük el szolgáltató szektorként. A szervezett munkakerülés sem tarthat igényt az állami jóindulatra. Ha az azonos szakmában dolgozók összehangolják a követeléseiket, aztán az akarategység súlyát kihasználva követelőznek, azt munkásmozgalomnak meg érdekvédelemnek nevezzük. Dicsőséges, nagyszerű és progresszív. Ha ugyanezt a hasonló vállalatok teszik, az viszont kartellezés, ami pedig népellenes összeesküvés, és százmilliós bírsággal sújtható.

Ebből is látszik, hogy munkáltató és munkavállaló egyenjogúságáig még hosszú út vezet. Ha egyszer megvalósul, akkor végre nem lesz Magyarországon elnyomott, kiszolgáltatott, hátrányos helyzetű osztály a tőkéseké. Ehhez kívánok újra jó egészséget, kitartást és eredményes kormányzást a maradék időre. Az olajfestményeket pedig bízzák nyugodtan az utókorra.