Két hónap rengeteg idő az elvégzendő munkához képest. Az eredeti dokumentumok birtokában két nap is elég volna, mostanra már értékelte a helyzetet mindenki, akit érdekelt. Két hónap ahhoz kellett, hogy a SOTE professzorai gondterhelt homlokráncolás mellett, verejtékezve tanakodjanak azon, mernek-e ellentmondani a főméltóságú úrnak.

A főméltóságú úr természetesen nem Schmitt Pál, ő csak a lakája. Orbán Viktor világossá tette álláspontját: szerinte Schmitt Pál nagyon is jó lesz elnöknek. A tanár urak pedig tudhatták az első pillanattól, hogy ha ők azt számolják ki, amit azóta mindenki más, vagyis hogy Schmitt úr plagizált – azzal azt is merészelik mondani, hogy nem lesz jó elnöknek, Orbán úr pedig e tekintetben téved.

Nem azért, mert a köztársasági elnöki hivatalhoz doktorátus kell: nem kell. Hanem mert a plágium kimondása már nemcsak azt állapítaná meg, hogy Schmitt Pál húsz éve megbotlott, hanem hogy most, elnökként is hazudott. Nem az a baj vele, hogy nem is doktor, hanem hogy jellemtelen.

És akkor Orbán begurul.

A félelem indokolt: a Nemzeti Együttműködés Rendszere magától értetődőnek veszi, hogy a tudomány támogatja politikai szándékait, és idegesen reagál, ha mást tapasztal. Ha ütközik a tudományos körökkel, akkor annál rosszabb a tényeknek. Mesélhet erről a Földrajzinév-bizottság, az OVB vagy az Alkotmánybíróság; de még az Akadémiától is zokon vették, hogy nem vállalták a vallások szűrését. Jogos az egyetemi alkalmazott szorongása: ha ő megbuktatja a miniszterelnök kedvenc udvarhölgyét, annak következményei lesznek, és onnantól inog az ő katedrája.

De annak is következményei lesznek, ha futni hagyja. És lehet, hogy hosszabb távúak.

Én, dr. Gagyi, fogadom

Mit üzen diákjainak az az egyetemi tanár, aki szerint Schmitt disszertációja rendben van? Azt, hogy köttesd be a más munkáját, fiam, írd rá a neved, és átengedlek, ahogy Schmittet. Adhat-e az ilyen tanár elégtelent bármilyen silány munkára ezután? Elvárhat-e teljesítményt, papolhat-e az élethosszig tartó tanulásról? Nem, az ilyen tanárnak nincs többé becsülete, tanítványai röhögnek rajta, gúnyverseket fabrikálnak róla, és azokat felírják a falra a klotyóban. Csekélységnek tűnhet Orbán haragjához képest, pedig sokkal pusztítóbb.

A meghunyászkodással megspórolhatnak két év esetleges kellemetlenséget, de tizenkét év múlva is ennek az árnyékában fognak élni. Minden hátralévő döntésük és munkájuk fölött ott lebeg majd a bűzfelhő, hogy ez volt az a professzor, aki elárulta a hivatását.

Schmitt Pál 180 oldalt Georgiev munkájából fordíttatott le – anélkül, hogy a fordítást legalább átnézte volna –, további 17-et Heinemanntól lopott, aztán ráköpött, beköttette és leadta. Ez akkor is egyértelmű, ha a Nobel-bizottság állítaná az ellenkezőjét. Egy felmentő vagy elmaszatoló jelentés legfeljebb muníció lehet a pártsajtónak és a rezsim legelszántabb drukkereinek, de a tényeket nem változtatja meg. Éppen a tudományos közösség látja a legvilágosabban, hogy ez bizony plágium. Aki ezt leokézza, az pont a saját szakterületén veszíti el a hitelét, és teszi ki magát igaz és igaztalan vádaknak, megvetésnek, szégyennek.

A plágiumbizottság tagjai maguk is tudósok. Arról kellett dönteniük, elfogadják-e Schmitt Pált egyenértékűnek saját magukkal. Hogy többre tartják-e magukat az ötdanos senkinél, aki mindig megtalálta a széles utat, hogy csalással, lopással, behízelgéssel, gerinctelenséggel előbbre jusson. Nem egyszerű élethelyzet, hiszen pont az alany mutatja, hogy jelenleg az övé a királyi út. Most eljött a rettegett pillanat: elő kell állni, a jelentést aláírni, és viselni a következményeket. Választani nemzeti együttműködés és tisztesség között. Akármi is lesz a papíron, ez a dilemma önmagában is tanulságos.