Tétován ődöngött a műszaki osztályon, egymagában. Másodszor bogarászta át az egész kínálatot, néha jegyzettömböt húzott elő, és beleírt valamit. Most már felfigyeltek rá az eladók, az egyik csaj a Szerencsekerék műsorvezetőjének nézte. Végül egy mosolygós srác odalépett hozzá.

- Segíthetek?

A miniszter zavartan nézett fel a guggolásból. Felegyenesedett, és zavartan megszólalt.

- Igen... azazhogy... körülbelül meddig jó egy hűtő?

- Ó, ezek már nagyon sokat bírnak - derült fel a fiú. - Alapból van mindre két év garancia, de van olyan, amire öt. De elmennek akár tíz évig komoly hiba nélkül. Emiatt ne aggódjon.

A miniszter nem könnyebbült meg.

- És ööö... és ha mégis elromlik?
- Nézze, az én hűtőmmel öt éve volt utoljára gond, valami csövet kicseréltek benne pár ezer forintért, és azóta semmi baja. Igazán nem kell ettől félnie.
- Basszameg - válaszolta a miniszter, sarkon fordult, és elsietett.

***

A kormányülés feszülten, borús hangulatban kezdődött. Már egy óra elment különféle rossz hírekkel, mire a kormányfő egy nagy sóhajtással témát váltott.

- Na jó, lássuk a növekedési kilátásokat. Mi az isten van már a fogyasztással?

A miniszter nagyot nyelt. Felpattant, elvörösödött, úgy érezte magát, mint az iskolában feleléskor.

- Sajnos... hát az a helyzet, hogy... kutatásokat végeztem.
- És?
- Mi ugye arra alapoztuk a költségvetést, hogy... hogy most már csak le kell cserélniük az embereknek a hűtőszekrényeiket. Nos, az adataim szerint elképzelhető, hogy idén, de még jövőre sem következik be az a fajta tömeges hűtőszekrényvész, amire számítottunk.
- De hát hogyhogy nem?

A miniszter elmondta, mit tapasztalt a műszaki osztályon. Időnként jegyzeteibe pillantott, próbált minél több számot mondani, hátha akkor nem őt fogják hibáztatni.

- ...és nagyjából ugyanez a helyzet a mosógéppel. Tíz évig is eljár tengelyén, és akkor is apróbb javítások jellemzőek csak, amelyek ráadásul feketén történnek, így a nemzetgazdaság fellendítéséhez nem járulnak hozzá.

Pár másodpercig súlyos csend ülte meg a termet. A miniszterelnök némán meredt maga elé. Végül megszólalt.

- Az a kérdés, tudunk-e ezen változtatni.

A jelenlévőknek kicsit jobb kedvük lett: ez ő, igen, mindig a cselekvő válaszokat keresi. Egyszerre záporozni kezdtek az ötletek mindenfelől.

- Kiküldhetnénk valami hatóságot, hogy rontsák el a hűtőket!
- Rendezzünk háztartásigép-beszolgáltatást!
- Toljunk egy túláramot a sok parasztra, akkor muszáj lesz cserélniük!

Aztán megint lecsendesedtek, és újra a miniszterelnökre szegeződött minden tekintet. Arcát tenyerébe temetve, csüggedten ült. Kérdőn nézett miniszterére.

- Na? Mi legyen?
- Miniszterelnök úr... a kutatás után, már idefelé jutott eszembe valami. De lehet, hogy hülyeség. - Nagy levegőt vett. Nem volt biztos benne, hogy szalonképes, amit mondani akar. - Csak átfutott a fejemen... szóval lehetnek olyanok, akik nem tudnak új hűtőt venni akkor sem, ha a régi elromlik... hogy vajon velük mi lehet mostanában.

A belügyminiszter eddig még nem szólalt meg, most azonban felhorkant.

- Ez hülyeség. Mindenki tud magának hűtőt venni. Ha van kecskéje.

A nemzetgazdasági miniszter hevesen gesztikulált.

- Így van. Egyszerűen direkt nem fogyasztanak, csak azért, hogy velünk kibabráljanak. Van ezeknek pénzük, csak kicsempészték offshore-ba meg Google-részvényekbe, és nem akarják elkölteni. Meg kéne nézni, kik mozgatják a szálakat.

A kormányfő fáradtan bámult maga elé. Kifújta az orrát, a papírkosárba hajította a zsebkendőt, de onnan azonnal kikapta a sajtófőnök, és kéjesen szagolgatni kezdte.

- Szóval? Mit csináljunk?

A miniszter valami furcsa elszántságot érzett belül. Úgy érezte, ki kell mondania, amit már napok óta forgatott a fejében, és amit még senkinek nem mert említeni, de egyre biztosabb volt benne, hogy a számok nem hazudnak, hogy ez az egyetlen megoldás.

- Talán... - elcsuklott a hangja, de összeszedte magát - talán hagyjuk abba ezt az egészet.

Most őrá meredt mindenki. Tátott szájak és tágra dülledt szemek. Látta bennük, hogy reménytelen. Nem fogják megérteni. A jegyzetekért nyúlt, zsebébe csúsztatta a tömböt. Felállt, egy pillanatig lehajtott fejjel a helyén maradt, aztán égő arccal elindult. Leemelte a kabátját és a kalapját a fogasról.

- Nekem most mennem kell - mondta csendesen. - Sok szerencsét.

Odabent megkönnyebbült sóhaj hallatszott, ahogy becsukta az ajtót. Pár perc múlva már újra vidáman csacsogtak és szövögették az új terveket. Arról, hogy előbb-utóbb mégiscsak tönkremennek a dolgok, és akkor minden jóra fordul.