Edward Sanderson / Flickr

Görögnek lenni egészen különös érzés lehet. Nyilván van görög egypúpú és kétpúpú: az egyén megszabadulhat a nemzeti pszichózistól, ha van hozzá lelkiereje. De azért a történelem megadja a kezdőlökést. Ezt tudja minden magyar, az is, akit nem foglalkoztat sem a rovásírás, se Trianon: a néplélekkel nap, mint nap találkozik, ott virít az autók hátulján a dacos jel: voltunk mi nagyobbak, bibibá.

Ebből az emlékezetből se feltétlen következne káros szenvedély önmagában. Kereshetnénk a nemzeti dicsőség visszaállításának releváns, megvalósítható és intelligens útjait. Baj akkor van, ha erre az a reakció, hogy minket bántottak száz meg kétszáz meg ötszáz éve is, úgyhogy most leülünk a szoba közepére, és addig duzzogunk, amíg vissza nem adják nekünk a nagyhatalmiságot.

Na most a görögök vállát nem holmi Trianon nyomja, hanem minden áldott nap felnéznek az Akropoliszra, és azt látják, hogy hát igen, voltunk mi a világ csodája, de az kétezer-ötszáz éve volt, és azóta nem nagyon csináltunk semmit. És valahol talán érzik, hogy az a dicsőséges rom ott a hegyen nem is az övék, hanem egy rég letűnt civilizáció hagyta rájuk, amelyhez a mai görögöknek annyi köze van, mint a karibi banánköztársaságoknak a majákhoz.

Biztosan nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ráfeszüljön az ember erre a traumára, és elhatalmasodjon rajta a bizonyítási kényszer. Olyankor szükségszerűen hülyeségeket kezd csinálni, és erején felül hepciáskodik. Mondjuk olimpiát rendez.

Indul a görög aludni

Sok görögnek megmelengette a kicsi szívét a 2004-es rendezés, elvégre ők találták fel az olimpiát, most aztán megmutatják a világnak, hogy micsoda virágzó kultúra az övék. (Eredetileg pontosan azzal a szöveggel pályáztak, hogy nekik vérségi joguk van az olimpiához. Kiröhögték őket még a NOB kivénhedt tornatanárjai is.) Pénzük persze nem volt rá annyi, mint Kínának vagy Angliának, de azért derekasan kitettek magukért. Megépítettek egy csomó stadiont, bézbólpályát meg műugrótornyot meg minden hülyeséget, és közben hitték erősen, hogy ettől felvirágzik Görögország.

Kegyetlenül ráfizettek. Az még csak hagyján, hogy sokkal többe került, mint tervezték, és kevesebbet hozott. De megkeseredett a remény és a nemzeti öntudat is. Most felnéznek az Akropoliszra, aztán le a tizenegy éve rendezett olimpiájuk gyászos romjaira, és az országra, amely a csőd szélén tántorog. Kemény másnaposság: a pár hétig tartó nemzetközi figyelem árát máig nyögik. Még messzebb vannak a régi Hellásztól, mint azelőtt.

Vannak államok, amelyek egy olimpia költségét mellényzsebből kifizetik, mert megengedhetik maguknak – ott viszont ez csak egy a sok tétel közül, és nem történelmi vívmány. Építenek emellett például anyahajót vagy űrhajót is. Viszont nincs olyan ország, amelyet egy olimpia vagy hasonló esemény nyerő pályára állíthat. Az az aprómunkán múlik, oktatáson, egészségügyön, jó kormányzáson. Végső soron azon, hogy az illető ország polgárai mennyire becsülik az ilyen unalmas kérdéseket, és mennyire lehet vakítani a parasztot olimpiákkal és hasonló csecsebecsékkel.

Görögország nehezen kerülhette el, hogy beleessen ebbe a csapdába. Magyarországnak viszont semmi oka belevetni magát a kútba, és elhinni, hogy az olimpiarendezés fogja kirántani a gödörből. Pont ellenkezőleg: az, ha egyszer nemet tud mondani az értelmetlen hősködésre. Tüntetéssel, népszavazással, ahogy erejéből telik. És azzal, ha nagyon figyel azokra, akik már az első kapavágás előtt lopáshoz helyezkednek.

Az lenne az igazi győzelem, ha Magyarország szembe tudna menni egy beszűkült tornatanár mániáival végre, és azzal, amit a tornatanár képzel arról, hogy milyenek a magyarok. Többet érne akárhány aranyéremnél. A kalapácsvetésnek négyévente egyszer vesszük hasznát, az ép észnek viszont mindennap.