Remények és gyötrelmek között őrlődnek a klímáért aggódók a bakui klímacsúcs után
Megháromszorozták az eddigi éves klímatámogatást a gazdag államok, ami reményre adhatna okot. Kár, hogy sokkal többre lenne szükség és sokkal gyorsabban, miközben a korábbi hasonló támogatás is gyötrelmesen sokat csúszott, a klímaváltozás pedig nem vár.
„Félig gyötrődöm, félig reménykedem” – idézte Jane Austin utolsó befejezett műve, a Meggyőző érvek Wentworth kapitányának levelét a Nature hírlevele a bakui klímacsúcs után. Bár a gazdag államok megegyeztek, hogy megháromszorozzák az szegényebb államoknak az energiaátmenethez és a megváltozó klímához való alkalmazáshoz eddig adott anyagi segítséget – ami túlfogyasztások és kibocsátásuk révén morális kötelezettségük is –, de az érintettek keveslik ezt, sok más témában pedig nem történt előrelépés.
Nem csoda, hiszen a most 2035-ig beígért évi 300 milliárd dolláros támogatásnál – mint azt a tanácskozás záródokumentumában is jelzik – jóval többre lenne szükség. Csak 2030-ig 5,1-6,8 ezermilliárd (évente 455-584 milliárd) dollárra az tiszta energiára történő átálláshoz, ezen felül további évi 215-387 milliárd dollárra az megváltozó klimatikus viszonyokhoz való alkalmazkodáshoz.
Így legalább évi 670-971 milliárd dolláros közvetlen támogatásra volna szükségük a szegényebb országoknak – amibe még még nem számolták bele, a magánvállalkozások felől érkező, a kormányok által mozgósított forrásokat, amelyekkel együtt összesen évi 1300 milliárd dollárnyi forrást szerettek volna megkapni.
Óriási tehát a szakadék az igények és a vállalás között.
Még úgy is, hogy csak bekerült a szövegbe – gyakorlatilag lábjegyzetként – egy felhívás arra, hogy a 300 milliárdos összeget lehetőleg tornásszák majd fel 1300 milliárd dollárra 2035-ig, az persze nem világos, miként.
A fejlődő országok elégedetlensége még érthetőbb, ha visszatekintünk a korábbi, évi 100 milliárdos finanszírozási vállalás megvalósulására. Erről még 15 éve döntöttek a COP15-ön Koppenhágában. Arról volt szó, hogy akkortól számolt jó 10 év múlva, 2020-ra elérik ezt a szintet, aztán ebből valahogy végül 2023 lett. Vagyis három évet csúszott a dolog. Most, Bakuban újra 10 éves időtávra 2035-ig szól a vállalás. Ez alapján kérdés lehet, hogy egyáltalán a 300 milliárd dolláros szintet sikerül-e teljesíteni, nem hogy feltornászni 1300 milliárdig.
A mostani menetrend alapján tehát jövőre még a 100 milliárdos vállalás él, a 300 milliárdos majd csak utána jönne. Ráadásul még nincs is meghatározva, hogy miként számolnak majd el ezzel a befizetők – az ENSZ 24 leggazdagabb tagja, közte az USA-val, Japánnal és az EU-val. A mikéntről majd csak 2028-ban döntenek, amikor már ismert lesz, hogy mennyi forrást biztosítottak az új támogatási időszakban.
A finanszírozás folyamatosan a klímacsúcsok leginkább megosztó témája, a globális Dél államainak hatalmas összegekre volna szükségük, hogy a klímaváltozás szempontjából “tisztább” működésre állíthassák át gazdaságukat és meg tudják óvni a lakosságukat a globális felmelegedés egyre pusztítóbb hatásaitól.
Bár abban egyetértés van, hogy ennek nagy részét a globális Észak fejlett államainak kellene kiköhögniük, ám nekik is megvannak a maguk gazdasági és politikai bajai. Elég csak az EU döcögő gazdaságára, a klímaszkeptikus jobboldal előretörésre több államban vagy épp Donald Trump megválasztott amerikai elnök klímaváltozással – és az egész Párizsi egyezménnyel – kapcsolatos nézeteire gondolnunk.
Nem véletlen, hogy ódzkodnak attól, nehogy túlvállalják magukat, és keresték a kibúvókat, hogy ne csak közpénzzel kelljen beszállniuk, hanem a magántőkét is mozgósítják. Az sem véletlen, hogy megnyitották a lehetőségét annak, hogy más is odaférjen az adományozó asztalhoz: az átlagnál jobban teljesítő fejlődő országok – mint amilyen Kína vagy az öböl menti olajállamok – maguk is beszállhatnak a finanszírozásba önkéntesen – vagyis ha ők is úgy gondolják.
Ezek után érthető, hogy a COP29 azeri elnöke – a karrierjét egyébként az állami olajtársaságban felépítő – Mukhtar Babayev a nyugati államokat tette felelőssé, hogy nem sikerült kedvezőbb alkut kötni, szerinte nem voltak elég nagyvonalúak. Ha azok lettek volna, akkor a többiek – például Kína – is nagyobb mértékben beszállt volna – mondta korábban.
Már nem elég hatékony
Nem csoda, hogy a vezető tudósok, tisztviselők, kritikusok közül egyre többen hangoztatják (évek óta egyébként), hogy az ENSZ klímacsúcsai egyre kevésbé alkalmasak a klímaválság kezelésére. Tudományos bizonyítékok igazolják, hogy sokkal gyorsabban és határozottabban kellene visszaszorítani a káros gázok kibocsátását – legalább évi 7,5 százalékkal, miközben még mindig csak emelkedik – , hogy kordában tudjuk tartani a felmelegedést.
A klímaváltozás persze közben maga sem vár arra, hogy megoldás szülessen a tárgyalótermekben:, pusztító hatásai, a szélsőséges időjárás okozta károk egyre magasabbak. Tavaly már elérték a 357 milliárd amerikai dollárt, vagyis csak a károk mértéke messze meghaladta az egyebek mellett erre a célra is szánt új, de majd csak jövő utánra tett vállalást.
Az emberiség jövőjének fenntarthatóságára megoldásokat kereső tudósokat és politikusokat tömörítő Római Klub a tanácskozás előtt figyelmeztetett is,, hogy
a klímacsúcsoknak maguk mögött kellene hagyniuk a meddő tárgyalásokat, helyette az intézkedések megvalósításra kellene koncentrálni.
Mint nyílt levelükben írták,
- megoldásközpontú tanácsozásokra lenne szükség, méltányos képviselettel – például hogy ne legyen túlreprezentálva az fosszilis ipar (a lobbisták száma megközelítette az 1800-at Bakuban);
- az országok hiteles elszámolhatóságára, nemcsak az klímavédelmi intézkedéseknél, hanem az erre fordított támogatásoknál is;
- az államoknak fel kellene erősíteniük a tudomány hangját, és felismerni, hogy közvetlen összefüggés van a szegénység és egyenlőtlenség valamint a bolygó instabilitása között, emellett
- a COP-helyszíneinek körültekintő megválasztása szükséges, ki kellene hagyni az olyan államokat, amelyek elutasítják a fosszilis energiahordozók kivezetésének szükségességét, és nem elkötelezettek a 2015-ös Párizsi egyezmény céljainak teljesítése mellett.
Korlátok között
Hogy a Római Klubnak mennyire megalapozottak a csúcstalálkozók helyszíneinek megválasztásával kapcsolatos aggodalmai, és hogy milyen klímacsúcs-helyszínnek is bizonyult Baku, egy fosszilis energiahordozókból élő, autoriter állam fővárosa, arról Farkas Dorka, Magyar Természetvédők Szövetségének (MTVSZ) munkatársa, a tanácskozást a helyben, kívülről figyelő civilek egyike beszélt a HVG-nek. Az ENSZ klímacsúcsait pár éve még rendre komoly tüntetések, tiltakozások kísérték. A klímáért aggódó szervezetek rendre igyekeznek kifejezni véleményüket és nyomás alá helyezni a tárgyaló feleket. Kérdéses, hogy ezt mennyire tudták hatékonyan megtenni azon a klímacsúcson, amelynek rendezői – mint a természetvédő jelezte – nagyon szigorúan vették a rendet.
Előre jelezték például, hogy semmiféle megmozdulást nem tolerálnak a jeles alkalomra – hajléktalanoktól megtisztított utcákkal, sebtiben felhúzott és felújított épületekkel (a szállása is egy ilyenben volt) – alaposan kinyalt Baku utcáin, amiken fokozott rendőri és katonai jelenléttel teremtettek mesterséges rendet. Óva intették őket még attól is, hogy politikai témájú beszélgetéseket folytassanak a helyiekkel, ha nem akarnak maguknak (és nekik) ártani.
Úgy tűnik ezzel a helyiek is tisztában voltak. Amikor az MTVSZ munkatársát megkérdezte egy buszokat irányító fiatal, hogy hogy tetszik neki Baku, és szóba elegyedtek, gyorsan véget ért a beszélgetés, amikor visszakérdezett, hogy örül-e neki, hogy itt tartják az eseményt.
Körülnézett és elmosolyodott. Kérdeztem, hogy ezt ne feszegessük? Erre már nem válaszolt.
A természetvédő részt vett több demonstráción is, de ezek mind ellenőrzött keretek között zajlottak: “Nagyon nagy szigorral irányítottak mindent, még arra is figyeltek, hogy hol sétálunk a folyosón. A tanácskozásnak helyt adó épületben kijelölt 4-5 helyszínen, kordonok között, előzetes engedéllyel lehetett tüntetni, úgy, hogy még az elhangzó szövegeket is jóvá kellet előzőleg hagyatni – mondta Farkas Dorka. Az engedélyről rendre csak a tervezett demonstrációt megelőző este kaptak értesítést, és semmiféle spontán megmozdulást nem tolerált a rendezvény lebonyolításában segédkező több ezer önkéntes és biztonsági őr.
Amikor például átnyújtottak egy posztert a folyosón az egyik osztrák küldöttnek, és ezt elkezdték lefotózni, a biztonságiak azonnal ott teremtek, és közölték, hogy ez így már tüntetésnek minősül, ami nem volt bejelentve, és tegyenek le mindent, amit a kezükben tartottak.
Bár a demonstrációs pontok jellemzően olyan helyen voltak, ahol megfordultak a tanácskozás résztvevői, de csak napjában kétszer: amikor befelé vagy kifelé tartottak, napközben viszont megóvták őket attól, hogy a civilekkel szembesüljenek.
Erről függetlenül tartottak megmozdulásokat, élő láncokat, vagy feliratos ragasztószalaggal tapasztották le a szájukat. A demonstrációk a tárgyalások második hetének vége felé váltak intenzívebbé, amikor kijött az első konkrét szám az évi 250 milliárd dolláros hozzájárulásról. Farkas Dorka szerint innentől folyamatosak volt a tüntetések – persze csakis az épületen belüli engedélyezett helyszíneken –, és úgy véli, talán ez is közrejátszott, hogy végül – a legszegényebb és a klímaválság által leginkább érintett országok kivonulásával is színesített – maratoni, 35 órás utolsó tárgyalási napján valamivel emelték a vállalást (az említett 300 milliárd dollárra), ami azonban messze-messze nem elég szerinte sem.
Mindezek után érthető, hogy az MTVSZ is csalódott, és az elvesztegetett lehetőségek konferenciájaként értékeli a COP29-et, ahol nem csupán a Párizsi megállapodás és az ENSZ Éghajlatváltozási keretegyezmény (UNFCCC) szellemiségét sértették meg, de a fejlődő országok alapvető igényeit is figyelmen kívül hagyták.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
