Magyarország nincs rászorulva senkinek a pénzére, a saját lábán áll.

Orbán Viktor miniszterelnök mostanában így gondolkodik az EU-támogatásokról. Főleg az után, hogy brüsszeli és uniós partnerei szóvá tették: miközben a magyar nemzeti jövedelem 4,6 százalékának megfelelő összeg (befizetésünk 4,6-szorosa) érkezik évről évre a közös kasszából, a magyar kormány évek óta keményen bírálja az EU-t és annak vezetését is.

Kiszámolták: minden magyar kapott évi 92 ezer forintot Brüsszelből

Nem csak a legdrágább autópálya rekordjára esélyes Magyarország. Az elmúlt években megvalósult fejlesztések költségeiből itt volt a legtöbb az EU-támogatás.

A források jelentőségének kisebbítése annál inkább fals érv, mivel az előző, 2007 és 2013 közötti hétéves ciklusban (gyakorlatilag a válság és 2015 vége között) a magyar közszférában megvalósult fejlesztések 57 százalékát finanszírozták a több mint 8000 milliárd forintos keretből. Ezzel hazánk abszolút rekorder volt az unióban – ahogy a nemzeti jövedelemhez viszonyítva 4-5 százalékos bevétellel is az elsők között vagyunk.

A válsággal küzdő magyar gazdaságba beáramló jelentős tőke ráadásul nemcsak a túlélésért küzdő kisvállalkozások számára jelentett vonzerőt, de a kormányhoz közeli nagyvállalkozóknak is – a kormány pedig úgy alakította a rendszert a pályáztatástól a közbeszerzésekig, hogy az utóbbiak minél többet tudjanak szakítani.

Ismerős nevek

Ha valakinek illúziói lettek volna, rögtön a kormányváltás után eloszlathatta: 2010-ben az uniós források lekötését irányító Nemzeti Fejlesztési Ügynökség a Miniszterelnökségtől a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium alá került, a hivatal élére pedig Petykó Zoltán, aki a kétezres években előbb a Nézőpont Intézet jogelődjének a vezérigazgatója volt, majd kinevezéséig a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó Mezort Zrt. vezérigazgató-helyettese, de a Közgép felügyelőbizottságában is szerepet vállalt.

Távozása azonban nem a Simicska–Orbán-háborúhoz köthető, Petykó már 2013 áprilisában lemondott, nem sokkal később pedig az egész rendszert ismét átalakították: az NFM helyett a koordináló – akárcsak a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány idején – a Miniszterelnökség lett, a szakterületek (operatív programok) felelősei pedig az érintett szaktárcák.

Az őrségváltás azonban nemcsak a legmagasabb szinten zajlott a kormányváltás után: a hivataltól 117 dolgozót küldtek el, és több mint 170 új emberrel pótolták őket, ami miatt Brüsszel a szívéhez kapott, a pályáztatás pedig gyakorlatilag leállt másfél évre. 2013-tól aztán erőltetett menetben igyekeztek lekötni a maradék forrást – a teljes, 8200 milliárd forintos keret több mint kétharmadát –, ekkor indult el az az őrült pénzszórás, amely 2015 végéig tartott (a projektek kifutása az odaítélés után még két év lehet).

Ezt leginkább két dolog jellemezte:

Irtózatos méretű projektek – ez nemcsak azért volt praktikus, mert megbízáshoz jutottak a válság miatt gödörben levő építőipari cégek, de amiatt is, mert sok apró pályázat helyett mindössze egyet kellett elbírálni. Ez a csúszások miatt életbevágó volt, hiszen így csökkent a veszélye, hogy elvész a nagy mennyiségű pénz.

A gigaprojektek egy részét elfogadta az EU, de volt olyan terület, ahol évekig nem érkezett pénz egy rendszerszintűnek ítélt probléma szerint. Ilyen volt az aszfaltkeverő-ügy, amely miatt a közlekedési beruházásokra szánt 500 milliárd forint ragadt benn a rendszerben. (Az uniós szabályok szerint pénz nem vész el, csak egy része, a többit pedig máshova kell juttatni, ezt a kormány úgy oldotta meg, hogy 110 százalékban osztotta szét a forrásokat.)

Irtózatos árak – ez leginkább az M4 autópálya Abony–Fegyvernek közötti szakaszánál bukott ki.

Az M4 autópálya II. szakasza Tiszapüspöki határában 2015 áprilisában

Túry Gergely

Az, hogy a Közgép és az A-Híd alkotta konzorcium csaknem négymilliárd forintos kilométerenkénti árért vállalta a megbízást, a pályázatot 2013-ban elbíráló állami szervet nem zavarta, az Európai Bizottságot annál inkább. Amikor pedig – a G-nap után nem sokkal – kiderült, hogy az EU nem fizeti ki az itthon megítélt 163 milliárd forintot a projektre, vagyis azt állami pénzből kellene megoldani, a kormány előbb kitalált egy kartellgyanút, majd az egészet leállította. (Mint később kiderült, a félbehagyott építkezés 45 milliárd forintjába került a magyar adófizetőknek.)

Nem kellettek azonban megaprojektek ahhoz, hogy az EU-nak szemet szúrjanak a magas összegek. Szintén 2015 tavaszán egy gazdaságfejlesztési pályázat keretében odaítélt támogatások miatt függesztette fel Brüsszel a kifizetéseket – ez egyébként az elmúlt évek során több operatív program esetében is előfordult. Ez a történet szintén nem nélkülözte a sajátos elemeket: egy esetben például arról próbálta meggyőzni a támogatást odaítélő magyar hatóság az Európai Bizottságot, hogy miért is kellett a nyertesnek a piaci ár ötszöröséért beszerezni egy présgépet. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a visszaélések nem 2010-ben kezdődtek, emlékezzünk csak a drégelypalánki kutyafitneszközpontra vagy a negyvencentis kilátóra.)

Kilátó Bodrogkeresztúron

Deák Tamás

A Transparency International 2015 végén kiadott elemzésében arra hívta fel a figyelmet: ez az irtózatos mennyiségű pénz szinte vonzza a visszaéléseket. Ezt pedig a szervezet a pályázati folyamat több fázisában is tetten érte, a nagyprojektek kedvezményezettjeitől a döntéshozatal legmagasabb szintjéig – a kormányig. A „problémás” technikák:

• indokolatlanul kiválasztott fejlesztési célok
• befolyás érvényesítése a projektkiválasztási folyamatban (a feltételeknek nem megfelelő cégek támogatása, a későbbi kedvezményezettre szabott döntések)
• pályázatok kedvező elbírálása magas pályázatírói díjazás ellenében
• pályázatok kedvező elbírálása túlárazott szolgáltatás igénybe vételéért és a túlárazott költségek visszaosztása
• egy konkrét ajánlattevőre szabott közbeszerzés és a kiírás szakmailag indokolatlan finomhangolása a preferált pályázó nyerésének biztosítására
• megbízás odaítélése azért cserébe, hogy a vállalkozó kifizeti a pályázó helyett az önrészt.

Az említett technikák jó részét hallhattuk az elmúlt hetekben is, összefüggésben az Elios-botránnyal, amely egy átfogó közvilágítási programmal kapcsolatban tört ki. Bár a cél – energiatakarékos közvilágítás kiépítése – nem vitatható, a pályáztatásban és a végrehajtásban alig volt olyan elem, amelyben nem látunk gyanús összefonódásokat, korrupciót, fixált árakat stb.

Az már igazán csak hab a tortán, hogy az érintett pályázatok kiírása és végrehajtása idején az Elios Innovatív Zrt.-ben Tiborcz István, a miniszterelnök veje volt erősen érdekelt.

Legalább megérte?

Nagy kérdés az is az uniós forrásokkal kapcsolatban, hogy túl a korrupciós kockázatokon, legalább haszonnal jártak-e Magyarország számára? A 2007–2013-as tervezési időszakról a kormány felkérésére a KPMG készített egy elemzést egy évvel ezelőtt, és a tanácsadó cég által festett kép lehangolóbb bármelyik PISA-teszteredménynél.

Az elemzésből többek között kiderült, hogy

• a közlekedési hálózat versenyképessége a betolt százmilliárdok ellenére romlott;
• a mezőgazdaságban a termelők sokszor teljesen felesleges eszközök beszerzésére fordították a támogatást, az agrárium termelékenységén ez nem segített;
• a kkv-k esetében többnyire a túlélést segítették a vissza nem térítendő források, vagyis teljesen életképtelen cégekhez áramlott a pénz;
• az egészségügyi fejlesztéseket a koncepció hiánya fogta vissza.

A visszaéléseket ugyan nem, de azt, hogy a pénz rossz helyre ment, még a kormány is elismerte.

Ezt most nagyon elkapkodtuk. Most az volt a legfontosabb feladat, hogy a pénz ki legyen tolva, de a következő 7 évben nem ezt szeretnénk.

A fenti mondat az EU-források lehívásáért is felelős Lázár János szájából hangzott el egy 2015. nyári fórumon. A Miniszterelnökséget vezető miniszter persze nem csak ekkor bírálta a kormányzat módszereit, ám ehhez képest azóta leginkább a pályázatírói biznisz nyesegetése történt meg. A kapkodás azonban 2016 óta hatványozottan jelent meg a pályázatok elbírálásának gyakorlatában.

Lázár János a Kormányinfón

Fülöp Máté

Szinte a tervezési időszak első pillanatában kiadták ugyanis az ukázt, hogy 2017-ig írják ki és 2018 tavaszáig bírálják el az összes pályázatot. Nehéz ebben nem meglátni a parlamenti választásra való készülést, de volt még egy magyarázat: 2016-ban, amikor az új hétéves periódus elején elakadt a pénz felhasználása, láthatóan visszaesett a növekedés is, ezt pedig fel kellett pörgetni 2017-re.

Zsebből zsebbe

A pénz kiosztását egy jogi eszközzel is gyorsították: 2016-ban lehetővé tették azt, hogy akár a projekt teljes támogatását előlegként fizessék ki. A szándék elvileg nemes, hiszen az utófinanszírozás sok pályázónak okozott likviditási problémákat. Itt azonban inkább kommunikációs trükkről van szó, mivel az előleg feltételévé tették azt, hogy a felhasználásig (vagyis a számlával igazolt kifizetésig) a kedvezményezettek államkincstári számlán parkoltassák a pénzt. Magyarul: az állam a reálgazdaságba forgatás helyett egyik zsebéből a másikba tette a pénzt – amelyet egyébként erre és a magyar informatikai rendszer hiányosságaira hivatkozva Brüsszel is igen lassan fizet(ett) ki. Így alakulhatott ki 2017 végére rekordhiány a magyar költségvetésben – miközben a kormány azzal dicsekedett, hogy a források felét már kifizették.

És hogy kinek?

Ha csak a tavalyi évet nézzük, érdemes elmerülni az Átlátszó adatbázisában. A portál a kormányközeli vállalkozók által elnyert közbeszerzési megbízásokat gyűjtötte össze, és azt is megnézte, a beruházások közül melyeket finanszírozza az EU. A legnagyobb összegű uniós támogatást Paár Attila cége, a West Hungária Bau nyerte el, amely 255 milliárd értékben kapott ilyen megbízásokat. Szorosan mögötte Mészáros Lőrinc 249 milliárddal. A felcsúti polgármester azért is különleges, mivel a cégei által elnyert tenderek 83 százalékánál a pénz forrása az uniós kassza. És ebből talán a legkisebb tétel volt a felcsúti kisvasút, amelyik a legnagyobb felzúdulást okozta.

Összességében a kormányközeli üzletemberek cégei tavaly 1150 milliárd forint értékben nyertek el uniós megbízást, az ez összes kifizetett pénz 45 százaléka.

A magas arány a nagyprojektek túltengésével is magyarázható, vagyis a jövőben finomodhat a kép. Hozzá kell azonban tenni, hogy a 1150 milliárd még mindig több mint a tizede a 2014–2020 között érkező 10,5 ezer milliárdnyi fejlesztési forrásnak.

Ez pedig, és úgy általában a rendszer működése a magyar irányító hatóságok szerint rendben van. Lázár János ugyan néha önkritikát gyakorol, és egyes – főleg 2010 előtti – ügyekben nyomozás is indul a vélt visszaélések miatt. Az OLAF jelentéseiből és nyilatkozataiból azonban két dolog világlik ki: a magyar hatóságok szinte egyáltalán nem tesznek feljelentést visszaélések miatt, viszont – legalábbis a 2017-es összesítés szerint – Magyarország az a hely, ahol a kifizetett támogatások legnagyobb aránya után javasolt büntetést a csalás elleni hivatal.

Természetesen itt sem csupán kormányközeli üzletembereknek kiszórt pénzekről van szó, ám a két legnagyobb vihart kiváltó ügyben – négyes metró és az Elios-ügy – keményen benne van az állam.

Fazekas István

Nem árt tudni, hogy az OLAF csupán arra jogosult, hogy ellenőrizzen eseteket, és aztán javaslatot tegyen az Európai Bizottságnak, illetve a tagállami nyomozó hatóságoknak a további vizsgálatokra. Ennél tovább mehet a létrehozandó ügyészség, amely már nyomozati jogkörrel is bírna – kár, hogy egyebek között Magyarország sikeresen torpedózta meg a kezdeményezést, amely így csupán önkéntes alapon indul majd el az évtized végén.

A magyar ellenkezés is magyarázhatja azt, hogy több tagország és az Európai Bizottság is egyre nyíltabban beszél arról, 2020 után politikai feltételekhez – elsősorban a jogállami normák és az uniós migrációs politika tiszteletben tartásához kötnék a támogatások kifizetését. Ezzel komoly tabut törhetnek meg, és a kormány természetesen kézzel-lábbal tiltakozik is ellene – csak hát nem látjuk azt, hogy mit is ajánlanának fel a 2020 utáni költségvetésről szóló, most induló tárgyalásokon, hogy eloszlassák a német adófizetők aggályait.