Rendszerváltók30 – Kis János: Leginkább a Fideszt érzem közel magamhoz

HVG: Önt úgy ismerik, mint a magyar demokratikus ellenzék egyik első képviselőjét. Nem érzi, hogy elértéktelenedőben van az ellenzékiség fogalma, amikor azok is ellenzékinek vallják magukat, akik egykor lojálisak voltak a hatalommal, néha azok is, akiknek önnel személyes konfliktusa volt?

Kis János: Úgy gondolom, az a kívánatos társadalmi állapot, amikor az ellenzékiséghez nincs szükség állampolgári bá torságra. Most efelé tartunk. Örülök, hogy részem lehetett a változás előidézésében.

HVG: Ezt megértem, korábban ön — hivatalosan is — „nemkívánatos személy” volt. De nem törekedtek-e már akkor is néhányan a hatalom képviselői közül a színfalak mögötti közvetlen párbeszédre?

K. J.: Politikai tárgyalásra nem, csak magánbeszélgetésre. Aczél Györgyék ilyen közeledései elől én mindig elzárkóztam. Nem személyes finnyásságból. A demokratikus ellenzék jogokat akart kiharcolni, nem kedvezőbb elbánást kijárni. Ez kétségkívül megkülönböztetett minket az akkori progresszív értelmiség derékhadától.

HVG: Munkaadója, az Akadémia Filozófiai Intézete 1973-ban milyen indokkal mondott fel önnek?

K. J.: Alkalmatlanság címén. Márkus Györggyel és Bence Györggyel közösen írott könyvünk volt az alkalmatlanság bizonyítéka. A „Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?” című könyv arról szólt, hogy a sztálinista tervgazdaság nem torzulás: a szocialista gazdaság eredeti, marxi elgondolásában van a hiba.

HVG: A rendszer liberalizmusának vagy gyengeségének tartja, hogy önt később a Beszélő szerkesztése, kiadása, s terjesztése miatt soha nem ítélték el?

K. J.: A rendszer növekvő gyengeségéből származó önmérsékletének. A szamizdatot látványos perek nélkül akarták felszámolni, elkobzások, rendőri üldözések, az életlehetőségek beszűkítése révén. Nem sikerült.

HVG: Ma ön az SZDSZ egyik vezéregyénisége. Nem érzi-e hátrányuknak, hogy vezetőik elsősorban értelmiségiek, hogy a szervezet inkább társadalmi bázis nélküli agytröszt, mint párt vagy politikai mozgalom?