HVG: Ha húsz éve áll elő a mostani helyzet a Színművészetin, akkor is beült volna a sztrájkbizottságba? Vagy vette volna a kalapját, mint amikor az ELTE-ről az idősebb kollégák állását védve inkább maga távozott?
Karsai György: Ugyanígy tiltakoztam volna. Mert ez az én otthonom, az én hazám, az én egyetemem, és tudom magamról, hogy jól végzem a dolgom. Miért akarja ezt tőlem elvenni valaki, aki biztos, hogy rombolni fog, mert nem ért hozzá? Hol vannak az állítólagos új képzési irányukhoz a tantervi leírások, a tanmenetek, a kredittáblázatok, a modulok?
HVG: Hogy lett csendes könyvtárlakónak gondolt klasszika-filológusból a nyüzsgő színházi élet részese?
K.Gy.: Nagyapám révén szerettem bele a kortárs színházba; ő sajtóbemutatókra vitt, már írtam kritikákat, amikor 1996-ban Hegedüs Géza helyére kerestek színháztörténetet és drámaelemzést oktató szakembert.

Karsai György /// Lázadó kamasz, lázadó vezető
Túry Gergely
HVG: Eminens volt gyerekként, vagy néha lázadt is a magas otthoni elvárások miatt?
K.Gy.: A családban szabadságra neveltek. Nagyapám nézte, hová nyúlok a könyvespolcon, és az én választásomhoz igazodott az ajánlata. A gimnáziumban nem lehetett nem lázadni a Kádár-kor legrosszabb rémálmait megvalósító durva fegyelmet követelő igazgató vagy a lelki terrort alkalmazó osztályfőnökünk ellen. A farmer, a hosszú haj, Beatles-lemezek miatt rendszerellenesek, lázadók voltunk a szemükben, akiket valahogy el kell távolítani, de ettől kis társaságunk még jobban összekovácsolódott.
HVG: Látva a Színművészetin a mostani patthelyzetet, mit tenne másképp, mint az elmúlt hónapokban?
K.Gy.: Már évekkel ezelőtt felvetettem, hogy radikálisabb lépéseket kellene tenni az egyetem bedarálására irányuló törekvésekkel szemben. Higgadt vezetőtársaim mindig lebeszéltek erről, és én hallgattam rájuk. A hatalom hosszú időn át becsapott bennünket, mi pedig balga módra megpróbáltunk mindig az általa szabott keretek között maradni.HVG: Áthághatatlanná mélyülnek a kultúrában az árkok. Önök nem hibásak ebben, csak a másik oldal?
K.Gy.: Nekem tiszta a lelkiismeretem, én biztosan soha nem „ástam ezt az árkot”. Számomra a színházban is kizárólag a munka, az előadás és a mögötte álló alkotók értéke számít. Vidnyánszky Attila kétszer kapott lehetőséget a Színművészetin, hogy tanárként kipróbálja magát, de csúfosan belebukott. Egyszer meg is említettem neki, amikor már 6-7 vezetői pozíciója volt, hogy egy ember ennyi feladatot nem tud ellátni. Kurta „Dehogynem!” volt a válasza.
HVG: Önnek is gyakran voltak párhuzamos vállalásai.
K.Gy.: Én mindenhol ugyanazt csináltam: tanítottam a szakmám szerinti tárgyakat, legfeljebb más-más nyelven. Valóban volt, hogy hétfőn a Színművészetin tartottam órát, kedden a CEU-n, aztán repülőre szálltam, hogy Lille-ben oktassak szerdán-csütörtökön, pénteken pedig már a pécsi egyetem katedráján álltam. Egyszer azon kaptam magam, hogy nem tudom, melyik repülőtéren vagy pályaudvaron vagyok. Beláttam, hogy ez így sok, és visszavettem a tempóból.
HVG: Mitől romlott meg Vidnyánszkyval a viszonyuk?
K.Gy.: A legutóbbi időkig nem is tudtam, hogy konfliktusunk van. Ha találkoztunk, a legkorrektebbül beszélgettünk egymással. Támogattam az első pillanattól, amikor a tündérien tehetséges beregszászi társulatával megérkezett Zsámbékra. Egyszer a színháztörténészek még döbbenten fognak állni a jelenség előtt, hogy valaki remek első évtizedek után hová jutott. A hatalom és a számomra érthetetlen bosszúvágy tette ezt vele. Kár, hogy nem képes már olyan elmélyültségre, mint amilyennel például a Godot-ra várva vagy a Mesés férfiak szárnyakkal című csodálatos előadásokat létrehozta.
Tizenkét napja tart az egyetemi blokád, amit az intézmény oktatója, Karsai György szerint nem kedvtelésből tartanak fent a diákok. A miniszterelnökséget vezető miniszter azt mondta, szerinte legalább a lehetőséget meg kellene adni az új, Vidnyánszy Attila által vezetett kuratóriumnak. Karsai György azt mondja, a színművészeti 155 éve jól működik.
HVG: Hogy viselte, amikor alig burkolt antiszemita megjegyzéseket tett önre, mondván: nem tudja önnek „soha elmagyarázni, hogy mi a nemzet, meg a haza, meg a kereszténység”?
K.Gy.: Ültem a tévé előtt, és nem értettem, mi történik. Egyrészt nem illettek a kontextusba a szavak, másrészt nem fogtam fel, miért van benne ez az ordas indulat ellenem. Szerintem nem is szándékosan volt rasszista, egyszerűen valami nagyon csúnyát akart mondani rám, és ez szaladt ki a száján. Az első évtizedeit nem Magyarországon töltötte, így a kultúrájából hiányzik annak ismerete, hogy itt bizonyos szavak, kifejezések az 1930-as évek óta kódoltan antiszemita jelentésűek.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem lázadói mellé nem álltak hivatalos grémiumok, mint mondjuk a Szegedi Tudományegyetem vezetése vagy a Magyar Rektori Konferencia, de ezek nem sokat számítanak most: ez a változás nem felülről jön és nem is felfelé tart, horizontálisan építkezik, közösségeket teremt. Vélemény.
HVG: Ön szerint mi lesz a Színművészeti Egyetem sorsa?
K.Gy.: Olyan küzdelem ez, amelyből, azt hiszem, ki lehet kerülni győztesen. Józanul gondolkodva rájönnek, hogy van pénzük és nyilván szellemi kapacitásuk is új egyetemet alapítani. Tegyék meg, minket, ezt a „libernyák bagázst” pedig hagyják békén ebben a végtelenül színvonaltalan, lerobbant infrastruktúrájú, szegény, 155 éves „hüllőkeltetőben”.
HVG: Szóval azt gondolja, a csíkos szalagoktól megijednek és elkullognak?
K.Gy.: Előbb-utóbb ezt kell tenniük. Az SZFE hallgatóit és tanárait a zsaroló, ultimátum jellegű levelek nem rendítik meg. Itt csak akkor „győzhetnek” Vidnyánszkyék, ha mindent lerombolnak. És ezt talán még ők sem akarhatják.
Karsai György, klasszika-filológus, színháztörténész
„Latinul és görögül jól tudó, rabbiképzőt végzett édesapám kiskorunkban felajánlotta nekem és a később történészi hivatást választó bátyámnak, hogy iskolába indulás előtt megtanítja nekünk ezt a két nyelvet. Nagyapám, Hárs László író már korábban megszerettette velem a görög mitológiát, így vállaltam a hajnali fölkelést” – ismerteti a hajdani családi napirendet a 67 éves tudós. A Karsai Elek történész és az olasz gyökerű Karsai Lucia műfordító házasságából született fiú alkalomadtán már általános iskolában helyettesítette humán tárgyakból a tanárt. Akkortájt határozta el, hogy pedagógus akar lenni. Apáczais gimnazistaként országos tanulmányi versenyen elért helyezésének köszönhetően felvételi nélkül került be az ELTE-re, ahol nem érte be a latin és görög stúdiumokkal, felvette az indológia szakot is. Diplomázás után a tanszéken maradt 1995-ig. Sokáig vendégprofesszorként ingázott Budapestről több francia városba. Párhuzamosan vezette 1995-től a pécsi egyetem klasszika-filológia tanszékét, oktatott a CEU-n, kutatócsoportot irányított a Collegium Budapestben. „Gyönyörű várbeli épülete miatt ez is áldozatul esett a magyar kormány mohóságának. Úgy látszik, nem jó jel, ha valahol állást vállalok.” A Színművészetin 1996-ban kezdett oktatni, ő vezeti az intézmény Doktori Iskoláját, jelenleg a sztrájkbizottság tagja. Kritikusként is ismert, és beavató színházi előadásokat is létrehoz. Közgazdász végzettségű feleségével lakik a hűvösvölgyi családi fészekben, amelyet édesapja halála után annak második feleségétől vásárolt vissza. A gyerekeinek ő is antik mitológiát mesélt esténként. A lánya Luxemburgban jogász, a fia bankár Budapesten. Négy unokája van. „A munkám a kedvtelésem, de szívesen teniszezem is.” |