Karsai György: Minket, a "libernyák bagázst” hagyják békén a "hüllőkeltetőben"

HVG: Ha húsz éve áll elő a mostani helyzet a Színművészetin, akkor is beült volna a sztrájkbizottságba? Vagy vette volna a kalapját, mint amikor az ELTE-ről az idősebb kollégák állását védve inkább maga távozott?

Karsai György: Ugyanígy tiltakoztam volna. Mert ez az én otthonom, az én hazám, az én egyetemem, és tudom magamról, hogy jól végzem a dolgom. Miért akarja ezt tőlem elvenni valaki, aki biztos, hogy rombolni fog, mert nem ért hozzá? Hol vannak az állítólagos új képzési irányukhoz a tantervi leírások, a tanmenetek, a kredittáblázatok, a modulok?

HVG: Hogy lett csendes könyvtárlakónak gondolt klasszika-filológusból a nyüzsgő színházi élet részese?

K.Gy.: Nagyapám révén szerettem bele a kortárs színházba; ő sajtóbemutatókra vitt, már írtam kritikákat, amikor 1996-ban Hegedüs Géza helyére kerestek színháztörténetet és drámaelemzést oktató szakembert.

Karsai György /// Lázadó kamasz, lázadó vezető

Túry Gergely

HVG: Eminens volt gyerekként, vagy néha lázadt is a magas otthoni elvárások miatt?

K.Gy.: A családban szabadságra neveltek. Nagyapám nézte, hová nyúlok a könyvespolcon, és az én választásomhoz igazodott az ajánlata. A gimnáziumban nem lehetett nem lázadni a Kádár-kor legrosszabb rémálmait megvalósító durva fegyelmet követelő igazgató vagy a lelki terrort alkalmazó osztályfőnökünk ellen. A farmer, a hosszú haj, Beatles-lemezek miatt rendszerellenesek, lázadók voltunk a szemükben, akiket valahogy el kell távolítani, de ettől kis társaságunk még jobban összekovácsolódott.

HVG: Látva a Színművészetin a mostani patthelyzetet, mit tenne másképp, mint az elmúlt hónapokban?

K.Gy.: Már évekkel ezelőtt felvetettem, hogy radikálisabb lépéseket kellene tenni az egyetem bedarálására irányuló törekvésekkel szemben. Higgadt vezetőtársaim mindig lebeszéltek erről, és én hallgattam rájuk. A hatalom hosszú időn át becsapott bennünket, mi pedig balga módra megpróbáltunk mindig az általa szabott keretek között maradni.HVG: Áthághatatlanná mélyülnek a kultúrában az árkok. Önök nem hibásak ebben, csak a másik oldal?

Tasnádi István rendező: Nem lehet buldózerrel megreformálni az SZFE-t

K.Gy.: Nekem tiszta a lelkiismeretem, én biztosan soha nem „ástam ezt az árkot”. Számomra a színházban is kizárólag a munka, az előadás és a mögötte álló alkotók értéke számít. Vidnyánszky Attila kétszer kapott lehetőséget a Színművészetin, hogy tanárként kipróbálja magát, de csúfosan belebukott. Egyszer meg is említettem neki, amikor már 6-7 vezetői pozíciója volt, hogy egy ember ennyi feladatot nem tud ellátni. Kurta „Dehogynem!” volt a válasza.

HVG: Önnek is gyakran voltak párhuzamos vállalásai.

K.Gy.: Én mindenhol ugyanazt csináltam: tanítottam a szakmám szerinti tárgyakat, legfeljebb más-más nyelven. Valóban volt, hogy hétfőn a Színművészetin tartottam órát, kedden a CEU-n, aztán repülőre szálltam, hogy Lille-ben oktassak szerdán-csütörtökön, pénteken pedig már a pécsi egyetem katedráján álltam. Egyszer azon kaptam magam, hogy nem tudom, melyik repülőtéren vagy pályaudvaron vagyok. Beláttam, hogy ez így sok, és visszavettem a tempóból.

HVG: Mitől romlott meg Vidnyánszkyval a viszonyuk?

K.Gy.: A legutóbbi időkig nem is tudtam, hogy konfliktusunk van. Ha találkoztunk, a legkorrektebbül beszélgettünk egymással. Támogattam az első pillanattól, amikor a tündérien tehetséges beregszászi társulatával megérkezett Zsámbékra. Egyszer a színháztörténészek még döbbenten fognak állni a jelenség előtt, hogy valaki remek első évtizedek után hová jutott. A hatalom és a számomra érthetetlen bosszúvágy tette ezt vele. Kár, hogy nem képes már olyan elmélyültségre, mint amilyennel például a Godot-ra várva vagy a Mesés férfiak szárnyakkal című csodálatos előadásokat létrehozta.

Karsai György: Vidnyánszky egy romhalmazt hagyott maga után Kaposváron

Tizenkét napja tart az egyetemi blokád, amit az intézmény oktatója, Karsai György szerint nem kedvtelésből tartanak fent a diákok. A miniszterelnökséget vezető miniszter azt mondta, szerinte legalább a lehetőséget meg kellene adni az új, Vidnyánszy Attila által vezetett kuratóriumnak. Karsai György azt mondja, a színművészeti 155 éve jól működik.

HVG: Hogy viselte, amikor alig burkolt antiszemita megjegyzéseket tett önre, mondván: nem tudja önnek „soha elmagyarázni, hogy mi a nemzet, meg a haza, meg a kereszténység”?

K.Gy.: Ültem a tévé előtt, és nem értettem, mi történik. Egyrészt nem illettek a kontextusba a szavak, másrészt nem fogtam fel, miért van benne ez az ordas indulat ellenem. Szerintem nem is szándékosan volt rasszista, egyszerűen valami nagyon csúnyát akart mondani rám, és ez szaladt ki a száján. Az első évtizedeit nem Magyarországon töltötte, így a kultúrájából hiányzik annak ismerete, hogy itt bizonyos szavak, kifejezések az 1930-as évek óta kódoltan antiszemita jelentésűek.

Ami az SZFE-n történik, a szabadság iskolája

A Színház- és Filmművészeti Egyetem lázadói mellé nem álltak hivatalos grémiumok, mint mondjuk a Szegedi Tudományegyetem vezetése vagy a Magyar Rektori Konferencia, de ezek nem sokat számítanak most: ez a változás nem felülről jön és nem is felfelé tart, horizontálisan építkezik, közösségeket teremt. Vélemény.

HVG: Ön szerint mi lesz a Színművészeti Egyetem sorsa?

K.Gy.: Olyan küzdelem ez, amelyből, azt hiszem, ki lehet kerülni győztesen. Józanul gondolkodva rájönnek, hogy van pénzük és nyilván szellemi kapacitásuk is új egyetemet alapítani. Tegyék meg, minket, ezt a „libernyák bagázst” pedig hagyják békén ebben a végtelenül színvonaltalan, lerobbant infrastruktúrájú, szegény, 155 éves „hüllőkeltetőben”.

HVG: Szóval azt gondolja, a csíkos szalagoktól megijednek és elkullognak?

K.Gy.: Előbb-utóbb ezt kell tenniük. Az SZFE hallgatóit és tanárait a zsaroló, ultimátum jellegű levelek nem rendítik meg. Itt csak akkor „győzhetnek” Vidnyánszkyék, ha mindent lerombolnak. És ezt talán még ők sem akarhatják.

Szarka Gábor hiába próbált bejutni az SZFE Vas utcai épületébe