Az én hetem: Karafiáth Orsolya szerint fel vagyunk rúgva mindannyian, és már a híreket se akarjuk elolvasni, mert minek

Amikor elkezdtem én magam is azt érezni, hogy megszoktam a háborút, mindkettőt, tudtam, nem hagyhatom, hogy mindez engem is legyőzzön, azaz elveszítsem az empátiám. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tudatosítsam minden nap, hogy igen, embereket ölnek meg hozzánk nagyon is közel. (És a közelséget minden értelemben értem.)  Egy barátunk elment nemrég Bucsára, és felvételeket osztott meg a légiriadókról, volt egy arról is, ahogyan berohan egy óvóhelyre.

Maga a menedék úgy nézett ki, mint itthon egy takaros kis lakásszínház, és az egész, a szirénákkal együtt valahogy színpadiasnak is tűnt kissé. A mi valóságunkkal nem érintkezőnek, de nem is annyira elemeltnek, hogy fantáziavilágnak tűnjék. Bent csupa jól öltözött néző, többnyire turisták, derült ki a barátom beszámolójából. Visszamentem az utca képeihez, ahol azt láttam, a helyiek már meg se rezdülnek. Vijjogás, távolban robbanások, ők mennek, talán haza, talán valahová szórakozni.

Még májusban találtam rá Emeric Lhuisset munkára. (A leghíresebb képein ismert háborús festményeket “játszat” újra a fronton.) A francia fotográfus már a Majdanon is ott volt – portrékat készített. A projekt része volt egy emlékkönyv is: ebbe azt írták le az alanyok, hogy mit szeretnének. Békét, békét, békét. Mindegyikük háttal állt, háttal állnak az új sorozatokon is. Amikor mi a fotográfiákat nézzük, a többségük (sokuk szinte gyerek még, nők, férfiak) már biztosan halott. Arcuk mintha már a felvételek elkészültekor se lett volna: a halálra szánt sereg, egyetlenek a seregben. Szemben állnak az őrülettel, gondolom róluk, háttal a normalitásnak. Akármelyük lehetnénk. Most éppen ők vannak ott. Munkája nyomán nyomasztó esztétikája lesz a pusztításnak, és valahogy mégis felemelőnek gondolom az egészet: gondolkodni és együtt érezni kényszerít. Lehetnél te is. Lehet, te is sorra kerülsz.