Rendszerváltás 35 – A keletnémet rendőrállam, ami magától omlott össze
15 perc
2024.09.19. 17:30
2024.10.02. 11:43
Új sorozatunkban bemutatjuk a keleti blokkban végbement rendszerváltások, rendszerváltozások, rendszerváltoztatások történetét. A mostani részben a Német Demokratikus Köztársaság, vagyis az NDK felbomlásához vezető folyamatokat beszéltük át Slachta Krisztina történésszel, a téma kutatójával.
1989. március 8-ának reggelén a Nyugat-Berlin déli részén található kertváros, Zehlendorf egyik házának kertjébe bezuhant egy férfi és szörnyethalt. Elsőre senki sem tudta, hogy mi történt, hiszen az illető jóformán a semmiből érkezett, a levegőből zuhant le és mivel egy tenyérnyi ép hely nem maradt a testén, ezért már megosztani sem tudta a történetét senkivel sem. Csak később derült ki, hogy a halott neve Winfried Freudenberg, és ő volt a berlini fal utolsó áldozata.
A 32 éves villamosmérnök Freudenbergnek és feleségének elege lett a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) bezártságából, az állami szervek elnyomó működéséből és a nyugati szabadságra áhítoztak. Bár a hírhedt berlini falat az NDK vezetése a hivatalos pártpropaganda szerint antifasiszta védőfalnak (Antifaschistischer Schutzwall) szánta, aminek a feladata megvédeni a kommunizmust építő társadalmat a beszivárgó ellenségtől, valójában a fal arra szolgált, hogy a keletnémeteket tartsa bent az országban.
Ennek megfelelően év nem telt el anélkül, hogy a határőrök ne lőttek volna le valakit, vagy valakiket, akik az antifasiszta mennyországból a romlott, imperialista nyugatra próbáltak átszökni. Ezért is döntöttek Freudenbergék egy másik megoldás mellett, és egy házilag eszkábált légballonon tervezték elhagyni Kelet-Berlint. Igen ám, de a szökés napjának éjjelén a készülődést kiszúrta egy szemfüles állampolgár, aki azon nyomban értesítette is a keletnémet rendőrséget, a Volkspolizei-t, a kiérkező rendőrök láttán pedig a házaspár úgy döntött, hogy csak Winfried kísérli meg a szökést.
Az már csak menet közben derült ki, hogy a férfi nem tudja egyedül irányítani a ballont, ami túl magasra emelkedett, majd a széljárásnak megfelelően ingázni kezdett Kelet és Nyugat-Berlin között, végül egy ponton a nyugatnémet rendőrség feltevése szerint maga a férfi döntött úgy, hogy megpróbálkozik a leugrással és így kötött ki holtan a zehlendorfi ház kertében.
De milyen hely volt az a Német Demokratikus Köztársaság, ahonnan ilyen kockázatokat is vállalva próbáltak megszökni az emberek?
Szmogba fulladó antifasiszta mítosz
„Szürke és barna. Barnaszénnel fűtenek, barnaszénre épül az ipar is és az ebből keletkezett szmog adta ezt a nagyon jellegzetes ipari klímát, amihez még keveredett a Trabantok és a Wartburgok kékes kipufogófüstje” – mondja az NDK történetét kutató Slachta Krisztina történész.
Eljött a paradicsom című, a német rendszerváltásról szóló sorozatunk minden epizódját itt olvashatja
Ennek természetesen nagyon súlyos környezetkárosító hatásai voltak, ebből a szempontból az NDK lényegesen rosszabb hely volt, mint a korabeli Magyarország. Slachta elmondta, hogy mindemellett persze az NDK-ra is igaz volt az, ami a keleti blokkos országokra, hogy itt is kötelező és teljeskörű foglalkoztatottság volt, azaz mindenkinek volt munkája, még ha ez sokak esetében a kapun belüli munkanélküliséget is jelentette.
A történész azt is kiemelte, hogy a lakáshelyzet abból a szempontból jobb volt a korban Magyarországon tapasztalható viszonyokhoz képest, hogy aki újépítésű lakáshoz tudott jutni az kényelmesebb, tágasabb otthont mondhatott magáénak, mint a magyarok, ugyanakkor a közellátás lényegesen rosszabb volt. Egy átlagos keletnémet ipari nagyvárosban a zöldség-gyümölcs kínálat kimerült a félig rothadt káposzta, a punnyadt krumpli és a ráncos alma felhozatalban.
A mezőgazdasági és az ipari termelés legjava meg természetesen ment exportra az NSZK-ba valutáért. Ma már ismert, hogy több nyugati cég, mint a Quelle, vagy az IKEA is dolgoztatott az NDK-ban, sőt, nem egy jóformán ingyen tette ezt, mivel a keletnémet állam azt is lehetővé tette, hogy a börtöneiben alakítsanak ki munkaállomásokat. Ezt az ingyenmunkát rendszerint a politikai foglyokkal végeztették, így fordulhatott elő, hogy a gyanútlan nyugatnémet vásárló olykor a frissen megvett portékája mellett üzeneteket is talált, amikben ezek a foglyok próbáltak meg beszámolni az embertelen körülményeikről. Jellemzően egyébként hasztalan, mivel a vásárlók nem tudtak arról, hogy ezek a termékek az NDK-ban készültek, így nem is nagyon tudták hova tenni ezeket az üzeneteket.
Mindemellett azonban az is igaz az NDK-ra, hogy egészen 1989 őszéig van egy erős réteg, amelyik rendíthetetlenül hisz a rendszerben és annak alapítómítoszában (Gründungsmythos), miszerint ez a jobbik Németország, a nácik és a fasiszták ellen harcoló győztes kommunisták országa. Ez a meggyőződés azért is élhetett ennyire erősen az emberek fejében, mert ez a képmutató erkölcsi fölény tudta ellensúlyozni az NSZK látható gazdasági túlerejét.
Ezt a mítoszt táplálta az a tény is, hogy az NSZK vezetésében, a hadseregben, a titkosszolgálatnál, az igazságszolgáltatásnál sok volt náci is dolgozhatott, ugyanakkor – és ezért nagyon álságos ez a mítosz – ez nincsen másként az NDK-ban sem. Egy teljes államszervezetet ugyanis nem lehet lecserélni, így ahogyan a nyugatnémet BND-ben (Bundesnachrichtendienst) ott vannak az egykori nácik, úgy a keletnémet Stasiban is megtalálni őket – mondta Slachta.
Ehhez még azt érdemes hozzátenni, hogy a nácik által felállított koncentrációs táborok egy része Kelet-Németországban tovább működik. 1945-től kezdve ide internálják azokat, akiket alappal, vagy alaptalanul náci párttagsággal, vagy szimpátiával vádolnak meg. Éveken át működik a sachsenhauseni és a buchenwaldi tábor is.
„Ezért is igen képmutató volt az NDK részéről azt állítani, hogy ők a jobb Németország, különösen azután, hogy egy falat is felhúztak és mindenkit, aki csak beszélni mer arról, hogy milyen lehet a túloldalon élni, bebörtönöznek, vagy szökés tervezésével vádolnak meg”
– mondta Slachta.
Ugyanakkor mindenki hallgatja az NSZK-ból érkező híreket, fogni lehet a tévéadót, a rádiócsatornákat és amikor például a nyugat-berlini hajléktalanság képével szembesülnek az emberek, az sokak szemében igazolja a jobb Németország mítoszát. Emellett az is igaz, hogy a keletnémet államról úgy tartják, hogy a diktatúra nem akar befurakodni a hálószobákba, így a polgárai nyugodtan visszavonulhatnak a privátszférába.
Ez azt jelenti, hogy míg az NSZK-ban a szexuális forradalom és ’68 ellenére kialakul egy prűdebb, keresztény-konzervatív hozzáállás a szexualitáshoz, addig ez az NDK-ban nem történik meg. Így éppen a kommunista államban tud tovább élni a még a századfordulós német reformmozgalmaktól származó szabad test kultúrája (Freikörperkultur) szemlélet, aminek a következménye többek között a Balaton parti NSZK-s fiú és NDK-s lány sztereotip története – magyarázza Slachta.
Más volt a szociális háló is, az NDK-ban egy fiatal nő megtehette, hogy egyedül is felneveljen egy gyereket, mivel a rendszer nem stigmatizálta miatta.