Kemény István: Ellentétes érzelmek dúlnak bennem hazáról, politikai rendszerről, jóról és rosszról

hvg360: Egy otthon ülő kóbor lovag pozíciójából indítani egy kötetet erős állítás. Mennyire lehet önt azonosítani ezzel a Don Quijote-i hanggal? Szürcsölgeti otthon a teát? Nézi távolról, hogy mi történik körülöttünk a világgal? „Öreg és lejárt, tragikus bohóc”, írja.

Kemény István: Értem a kérdést, de nem én vagyok Don Quijote a Lovag Dulcineában. Én az elbeszélő vagyok, „Lovag Dulcinea tetteinek a krónikása”. Fel-feltűnök szereplőként is a könyvben, de az abszolút főszereplő egy lovaglány: Lovag Dulcinea, aki az igazságot keresi. Az ő plátói szerelme az otthon duzzogó, teát szürcsölgető Don Quijote. Épp fordítva, mint az eredetiben. Don Quijote meg se szólal, soha nem jelenik meg személyesen, csak beszélünk róla. Helyette Lovag Dulcinea kóborol térben és időben: ma is, a múltban is, a jövőben is. Meg még ezeknél is cifrább helyeken: például a pokolban.

hvg360: Lovag Dulcinea figurájában felismerni vélem az ön két író lányát, Lilit és Zsófit. Talán nem vagyok ezzel egyedül.

K. I. : Tényleg nincs ezzel egyedül, kinek ne ez jutna az eszébe, aki tud valamit a családunkról: könyve jelent meg az idén Lilinek, Zsófinak és nekem is. Ez lehet, hogy világcsúcs. De a kérdésre Lili regényének a címével tudok válaszolni: Nem. Persze nekik is van közük Lovag Dulcineához, mert ők az én két lányom, és én vagyok az apjuk. Alakítottuk egymást. De szerintem az ember a saját gyerekéről nem ilyen hangon írna – én biztos, hogy nem. Lovag Dulcinea egy fiktív tizenkilenc éves lány. Fontos az életkora, mert 2020-ban kezdtem írni a róla szóló verseket, tehát ő már a 21. században született. Lovag Dulcinea egy allegória, tulajdonképpen a fiatalság maga. Az ifjú huszonegyedik század.

Kemény István

Reviczky Zsolt

hvg360: Mondott olyat, hogy ennek a fiatal lánynak a figurája jó lehetőség volt, hogy kimozduljon a saját nézőpontjából.

K. I. : Nem volt ez tervbe véve: találtam. Egyszercsak ott volt az új nézőpont a laptopom képernyőjén. Ez úgy történt, hogy a regénynek, amit írtam (és ma sincs készen) volt egy olyan változata, hogy egy ismeretlen elküldi nekem három vad és fésületlen versét, hogy írjam meg róluk az őszinte véleményemet. Ezeket persze nekem kellett megírnom. Mivel pedig Don Quijoténak úgyis szerepet szántam a regényben, gondoltam, itt az alkalom: ez a három vers szóljon róla. És aztán egyszer, egy nagyon rohanós nap közepén lett egy nagyon üres félórám, és akkor azt mondtam, na rajta, akkor most beleverek valami versalapot a gépbe. Másnap kinyitottam a laptopot, és ott volt három vad és fésületlen vers Lovag Dulcineáról.

hvg360: Ha már családi ügyek: Kemény Lili Nem című regénye, a maga szemszögéből beszámol a Kemény család életéről is. Hogyan fogadta ezt, és hogyan fogadta a művet magát?

K. I. : Először még kéziratként olvastam. A legfőbb érzés a csodálat volt, másfelől bosszantott, sőt, mit ne mondjak, dühített is a ránk – rám és a családra – vonatkozó néhány passzus. De ez a mű nem rólunk szól: egy önéletrajzi regényben a család csak egy szükséges rossz: egy traumagyár, amit le kell rendezni az elején. Lili regénye teljesen el is kanyarodik a családtól, és sok száz oldalon csodálatos, napnál világosabb gondolatmenetek özöne következik – pedig elképesztő mélységekbe visz a szöveg. Az olvasónak fel se tűnik, hogy mi mindent gondol át olvasás közben, olyan sodrása és láttató ereje van a regénynek, olyan tiszták és pontosak a mondatok, annyira mindenre figyelő – mindenre és „a” Mindenre is! – az elbeszélő. Ahogy haladtam az olvasással, azt gondoltam, hogy nem lehetek annyira kicsinyes, hogy a saját, regénybeli szerepemet kifogásoljam. Most is erre gondolok.