Axl a színpadon, 2002-ben Itt még félidőben volt az album

A korszakos rockistenek az 1991-es Use Your Illusion révén akkora lendülettel érkeztek meg az Olümposzra, hogy rögtön túl is csúsztak rajta. A Guns fénye mindenkit elvakított, leginkább magukat a tagokat – élükön az önértékelési problémáitól elvadult Axl Rose-zal –, az egók a bankszámlákkal egyenes arányban dagadtak, és fokozatosan kihízták azt, amit zenekarnak szokás nevezni. A Népstadiont 1992. május 22-én érintő, 192 (!) állomásos rekordturné fáradalmait egy 1993 novemberében kiadott tisztelgéslemezzel pihenték ki (Spaghetti Incident), ám közben Axl már megírta a 15 évvel később napvilágot látott This I Love című számot. Ezzel kezdődött el a Chinese Democracy kálváriája; ismert és nevenincs zenészek jövés-menése, az ígérgetések és a hat darab felvezető botrányturné.

Az ölbe pottyant úszómedencék és lapos autók élvezése közben azért a gunnerek nagyritkán benéztek a stúdióba, 1994 és 1996 között fel is vettek ezt-azt, zömében Axl által írt témákat. Steven Adler és Izzy Stradlin korábbi távozása után Slash is kilépett 1996-ban, közölve, hogy az énekes olyan diktatúrát vezetett be, amellyel megfojtja a többieket. Az egycilinderes gitárgépet nemsokára követte a basszer Duff McKagan és a dobos Matt Sorum, azaz Axlt leszámítva az utolsó alapító tag is elhagyta a fedélzetet. Helyüket az idők folyamán nem kevesebb, mint 14 csatlós sem tudta betölteni, a mostani felállásban öten gitároznak.

A Szigeten is megfordult Slash 1994-től 1998-ig működtette Slash’s Snakepit nevű formációját – amelyet eredetileg az Axl által becsmérelt számainak előadására toborzott össze –, aztán kísérőzenészként összeállt minden szembejövővel Stevie Wondertől Alice Cooperen át Michael Jacksonig. Írt dalokat a Tarantino-féle Jackie Brownhoz, majd egy újabb Snakepit-album után 2002-ben életre hívta a Velvet Revolvert, amely Scott Weiland 2008 áprilisi távozása óta megint énekest keres. A szeszkazánból harcművésszé lett Duff két szólóalbum mellett kereken egy tucat csapatban basszusozott a Velvetig, Matt Sorum pedig a 2001-es nagy visszatérés erejéig hazatért a Cult kebelére, mielőtt ő is revolvert ragadott volna. De térjünk vissza 1998-ba!

 Axl szereplőválogatás útján próbált életet lehelni a szalagjain és fejében porosodó ötletekbe, és a hűséges billentyűs, Dizzy Reed mellé besorozta a Nine Inch Nails-koncerteken pengető Robin Fincket, továbbá a Replacements-ben bőgőző Tommy Stintsont. Őket azért kell külön megemlíteni, mert máig aktívan tolják a puskás szekeret, kiegészülve (csak a rend kedvéért) Chris Pitmannel, Bryan Mantiával, Richard Fortusszal, Ron „Bumblefoot” Thallal és Frank Ferrerrel. A tudomány mai állása szerint 1985 óta 21 ember mondhatta magát Guns-alkotóelemnek, azaz a hírhedten labilis – a Papp László Aréna közönsége igazán tudja – Rose a 20. zenészét fogyasztja e sorok írásakor. A Guns-saga legszégyenletesebb évtizede a Geffen kecsegtető ajánlatával kezdődött: a kiadó 1998-ban egymillió dollárt adott az egyre kínosabb üggyé fajuló album befejezésére, és még egyszer ennyit lobogtatott meg, ha a változó felelősségű társaság 1999 márciusáig leszállítja a szajrét. Utóbbira ismeretesen nem lett szükség, előbbit meg jól bebukták. Ekkor jelent meg 1991 óta az első új szám, a Schwarzenegger-féle Ítéletnap filmzenéjére feltett Oh My God, amelynek iparos hangszerelésére csak legyintettek a hívek. A következő évi tagcseréket követően a zenekar valamiért egyszer csak koncertezni kezdett. Ezen a ponton előrebocsátanánk néhány tanulságos adatot: a 2001-től 2007-ig tartó (!) Kínai Demokrácia elnevezésű (!) turné során Axlék összesen 119 bulit nyomtak és 54-et mondtak le. Útjukat visszakért jegyek és tömegverekedések kísérték, mert az emberekben még mindig megdobbant valami a gánszenrózisz hangsor hallatán. Ezt bizonyítja a zenekar 2006-os budapesti fellépése, amely Rose állítólagos derékfájdalmai miatt háromórás késéssel kezdődött, illetve a 2003-as műbalhé, amikor egy fantomcég Guns-koncertet hirdetett a budaörsi reptérre, 704 ezer forintot kicsalva szegény honi rockerektől, akiket legfeljebb az vigasztalhatott, hogy pár hónap múlva rendőrkézre került a három tettes.

Az első GNR-haknira – hétéves szünet után – a 2001-es újévkor került sor Las Vegas-ban, majd jött a Rock in Rio, melyen Axl 190 ezer emberrel tudatta, hogy „én is ugyanolyan csalódott vagyok, hogy az Oasis-szel ellentétben, mi nem tudtunk kibékülni", aztán szilveszterkor még két vegas-i fellépés. Közben kétszer is törölték a 26 állomásos európai hadjáratot, újabb mélypontként pedig jött a 2002-es MTV Video Music Awards-os leégés. A formán kívül lévő Axltől csak rekedt hörgésre futotta, ráadásul folyton kiesett a három előadott számból (nota bene: egyik a most megjelent Madagascar volt). Mindezt megfejelte azzal, hogy nem sokkal később a „rossz időjárás miatt" nem repült el a vancouveri koncertre, a színpad mögött melegítő társai ezért két órával a kezdés előtt lefújták a bulit, mire a közönség félmillió dolláros tereprendezést hajtott végre a környéken. Rose egyébként másnap lazán fellépett a Vancouvertől pár száz mérföldre lévő Tacomában – igaz, ott meg elszakadtak a hangszálai, némiképp cáfolva a csalánnal és a ménkűvel kapcsolatos mondást.

Lappangó lemezek

Green Day: Cigarettes And Valentines (ellopták) Ryan Adams: The Suicide Handbook (nem jelent meg) Weezer: Songs From The Black Hole (nem jelent meg) Prince: The Black Album (1987 helyett 1994) Kraftwerk: Techno Pop (1982 helyett 1986, Electric Café néven) Neil Young: Chrome Dreams (nem jelent meg) The Who: Lifehouse (nem jelent meg) Beach Boys: Smile (nem jelent meg) Bob Dylan: Basement Tapes (1967 helyett 1975) David Bowie :Toy (nem jelent meg) Duran Duran: Reportage (nem jelent meg) The Style Council: Modernism: A New Decade (1989 helyett 1998) Andy Fletcher: Toast Hawaii (nem jelent meg) The Stone Roses: Second Coming (5 évig húzódott, 1994) Massive Attack: Weather Underground (2006 óta készül)

A turné indítékául szolgáló albumcsökevényt ekkoriban mindenki hanyagolta – a Geffen kínjában kiadott egy best of-lemezt –, a bulik így is jól fizettek, úgyhogy nyugodtan lehet az ötös számú főbűnre képzettársítani.

A gitárzseni Buckethead leválását kiheverve a GNR tavalyelőtt – továbbra is a nem létező Chinese Democracy-t reklámozva – 74-szer vonultatta fel a slágermúzeumot összesen 700 ezer hívőnek, és csak 7 előadást törölt, köztük ugye kis híján a hátmasszázsos budapestit is. Némi döbbenetre 20 buli erejéig beszállt az 1991-ben lelépett és Indianába visszavonult Izzy Stradlin is. Stockholmban a predátor-hajú és felbotoxolt arcú Axl részegen megharapott egy biztonsági őrt, a portlandi távollétet a tűzoltókra kente, volt torokprobléma is, az utolsó négy állomást pedig azzal az indokkal húzta ki, hogy értsétek meg, ideje végre befejeznünk ezt a nyavalyás albumot. Az akkori fáma szerint 2006-ban el is készült volna a lemez, ha nincs a menedzser, akit természetesen csakhamar kirúgtak. Merck Mercuriadis nyílt válaszlevelében kiemelte, hogy rengeteg drága stúdióidőt foglalt le a banda számára, ám valahogy mindig csak a hangmérnökök bírtak megjelenni. A díszbemutató ezért tavaly márciusra tolódott.

Tavaly márciusban jó hír volt, hogy kész a lemez, már zajlik a keverés, a Guns tehát nyugodtan indulhatott el egy levezető távol-keleti turnéra. A lankadó hisztéria felszítását a Dr. Pepper üdítős cég vállalta magára, amely idén tavasszal drámai bejelentést tett: minden amerikainak ad egy doboz ingyen italt, ha a cd 2008-ban a boltokba kerül – kivéve a lelécelt gitárosokat, Bucketheadet és Slash-t. A jófej Axl hozzátette, hogy az ő Pepperét azért szívesen megosztja Bucketheaddel, mert a híres vödörfejű végül is szerepel az új albumon, ami azt jelenti, hogy az egész Egyesült Államokban egyedül a jó öreg Slash-nek nem jutott üdítő. Puli bácsi bizonyára túllépett a sokkoló híren egy "who gives a fuck"-kal, elvégre a másnaposságot kólával is lehet kezelni. Az új GNR-anyag előfutára – kilenc évvel az utoljára kiizzadt Oh My God után – a Shackler’s Revenge lett, amely szeptember 14-én került forgalomba a Rock Band 2 nevű videojáték tartalmaként. Az első igazi „kislemez” a címadó dal lett október 22-én, míg a Bettert novemberben kezdték nyomni a rádiók.

Moby és Youth nem vállalták a produceri hányattatásokat, az őspuskás Mike Clink egy kicsit igen, de odaszagolt a nirvanás Nevermindot jegyző Andy Wallace is. És a Pink Floyd Falát felhúzó Bob Ezrin. És a Queen-féle Bohemian Rhapsody-t előállító Roy Thomas Baker. És a Marilyn Mansont segítő Sean Beavan. És Axl Rose.

A közreműködő nagy kollégák között ott sorakozik az Oh My Godon gitározó Dave Navarro (Jane's Addiction, Red Hot Chili Peppers), a Catcher in the Rye-ban névtelenül szólózó Brian May (Queen), a Sorry-ban vokálozó Sebastian Bach (ex-Skid Row), sőt, még a szomszédos stúdióban tobzódó NBA-sztár, Shaquille O'Neal is rappelt valamit, de az sajnos elkallódott.

Az Oh My God már sejtetett valamit abból, hogy Axl nem kevés Nine Inch Nails- és Ministry hatással képzeli el a gázrózsák jövőjét, az új album pedig be is bizonyította a tételt. Az eredmény ugyanis egy 21. századi Illusion lett, amely felvonultatja a dalnok valamennyi paranoiáját, jelzőként leginkább a megalomán, a túlbonyolított és az agyonhangszerelt illik rá – rossznak azonban semmiképp nem mondható. Legfeljebb időigényesnek.

Idő pedig bőven lesz rá, Axl nagyszabású tervei szerint ugyanis a trilógia – melynek a Democracy az első része – 2012-ig elkészül. Ezt előzetes ismereteink alapján tegyük mondjuk 2030-ra, amikor a 68 éves bálvány bejelenti, hogy már zajlik a keverés. De hát mindig is zajlott, nem?

Matusz Endre