Halálos biztonság

"Az autók megnövekedett biztonságára az úrvezetők egy része veszélyesebb vezetési stílussal reagál a világon mindenütt, méghozzá azért, hogy így megmaradjon szubjektív kockázatérzete" - állítják Leon James és Diane Nahl amerikai pszichológusok Hogyan győzzük le a stresszt a gépjárműben? című, 2002-ben a Hawaii Egyetemen publikált tanulmányukban. Az ilyen autósok annak ellenére keresik a mesterségesen keltett feszültséget, hogy már az általános forgalom miatt is épp elegendő stressz éri őket a volán mögött. Ez lehet az egyik magyarázata annak a meglepő ténynek, hogy az - elmúlt heti genfi autószalonon is bemutatott legújabb - autós biztonsági felszerelések, a sofőrt is korrigáló technikai rendszerek a várakozásokkal ellentétben nem csökkentették a technikai fejlődéssel arányosan a balesetek számát.

A jelenség hátterében az állhat, hogy az ember alapvetően függ a külső ingerektől, szüksége van rájuk a normális észlelési és érzelmi működéshez. Ha viszont túlságosan elszigetelik ezektől, az - a kísérletek szerint - előbb ellazuláshoz, majd egy idő után nyugtalansághoz, szorongáshoz (végül pedig hallucinációhoz) vezethet. Ezért dolgoznak, akaratukon kívül, a sofőrök biztonsága ellen is azok az autótervezők, akik mindent megtesznek, hogy a külső zaj mellett kiszűrjék a vezetés élményszerűségét biztosító egyéb tényezőket, és minél kényelmesebbé tegyék az utazást - hovatovább a vezető helyett fékező automatikákat szerelve a gépkocsikba. Pszichológusok szerint érthető, ha az ilyen kocsikban ülők rendszeresen túllépik a sebességkorlátokat.

Igaz, nem mindenkit zavar az ingerszegény környezet. A Budapesti Közlekedési Vállalatnál például - egy korábbi felmérés eredményei alapján - csak olyat alkalmaznak metróvezetőnek, aki inkább befelé forduló személyiség, és kedveli az izgalommentes, ingerszegény, nyugodt életet. Azon jelentkezőket, akik a teszt alapján élménydúsabb, mozgalmasabb életre vágyónak bizonyulnak, a cég pszichológusai a monoton metrózás helyett inkább átirányítják buszsofőrnek.

A meglehetősen nagy egyéni különbségek - amelyek egyébként a vezetésen túl az élet minden területén vállalt kockázatokra érvényesek - nem csak abból fakadhatnak, hogy az egyes emberek különböző mértékben kerülik a monotonitást. "Egyszerű adrenalinvágyból is kereshetik az emberek az újabb élményeket" - fogalmaz Faragó Klára pszichológus, az ELTE docense. A veszélyérzet ugyanis endorfint szabadít fel a szervezetben, ami boldogságérzetet okoz. Ennek felismerése vezette el a tudósokat arra, hogy módosítsák a korábbi, a túlzott kockázatvállalási hajlamot magyarázó elméletet. A 20. század első felében ugyanis a pszichológusok (Sigmund Freud nyomán) egyszerűen elmebetegnek gondolták az ismert, biztonságos környezetből kitörést keresőket, például a hegymászókat, akiknek csúcshódítási kísérleteit kóros halálvággyal magyarázták. Akkoriban ugyanis még abszolútnak gondolták az ember biztonságvágyát. A teóriát az döntötte meg, hogy azóta kiderült: a hegymászás és az egyéb veszélyes tevékenységek célja korántsem az önpusztítás, hanem legtöbbször éppen az ellenkezője - az önbizalom növelése, a sikerélmények keresése.

A modern pszichológián belül külön iskola foglalkozik a (túlzott) kockázatvállalókkal azóta, hogy Marvin Zuckerman amerikai pszichológus, a Delaware Egyetem professzora két évtizede fokozott élménykeresőkként definiálta ezeket a - monotóniát kevéssé tűrő, munkájukban kevés sikert elérő s ezért gyakran izgalmas helyzetekbe sodródó - embereket. Az ő nevéhez köthető az úgynevezett szenzoros élménykeresési skála kidolgozása is, amely azt méri, ki mennyire vágyik merész kalandokra, új típusú ingerekre.

A skála "metróvezetőkkel" ellentétes oldalán a kockázatokat előszeretettel - a többség szerint feleslegesen - vállaló személyiség található. "Ha ez rendszeres országúti száguldozásban nyilvánul meg, az már patológiás eset" - magyarázza a HVG érdeklődésére Füredi János pszichiátriaprofesszor. A személyiségnek ez a torzulása persze nem csak az agresszív vagy vakmerő vezetésben nyilvánulhat meg. Manapság számos divatos szabadidős tevékenységben - extrém sport, gleccsersíelés, siklóernyőzés, vadvízi evezés vagy éppen bungee jumping - talán ezeket a késztetéseket is ki lehet élni. Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a 21. században több lenne az e szempontból kóros személyiség: abból, hogy valaki néhányszor ilyen időtöltésnek hódol, még nem következik, hogy pszichés problémái lennének. Tringer László pszichiátriaprofesszor szerint az efféle divatokat a piac szereplői is gerjesztik.

"Az emberek az általuk vállalt kockázatot inkább elviselik, mint a rájuk kényszerített, általuk nem befolyásolhatót" - mentegeti az e sportokat (is) űzőket a már idézett Faragó Klára. A kontrollálhatatlan körülményektől való erősebb félelem abból a jól ismert tényből is kikövetkeztethető, hogy az átlagos utas inkább tart a repüléstől, mint az autóvezetéstől, holott a statisztikák szerint aránytalanul többen vesztik az életüket közúti balesetben, mint repülőgép-szerencsétlenségben.

A kockázatvállalás-kutatás, úgy tűnik, hatással van a társadalomtudományokra is. Stephen Lyng amerikai szociológiaprofesszor két évvel ezelőtt megjelent, a kockázatvállalás szociológiájáról szóló könyvében azt fejtegeti, hogy a bűnözés is egyfajta állandó, a társadalommal szembeni bizonyításvágyból fakadó erőszakos, kóros kockázatvállalás. Még folynak a viták arról, mennyire helytálló ez a feltételezés, az azonban az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a másokat is veszélyeztető közúti "bűnözés", érthetetlennek tűnő száguldozás hátterében többféle motiváció állhat. A kórosan élménykereső autósoknak azt javasolják a szakemberek, legelébb is tudatosítsák magukban, hogy "ámokfutásuk" valószínűleg pótcselekvés, és próbáljanak új, kreatív hobbik- extrém sport, néptánc, esetleg önkéntes karitatív munka - segítségével máshol adrenalinfröccsökhöz jutni. Azoknak pedig, akiket csak az zavar, hogy túl kevés inger éri őket vezetés közben, azt ajánlják, egyszerűen nyissák ki egy kicsit az ablakot, a menetszél és -zaj könnyen segíthet problémájukon.