Nagyra becsülöm Beer Miklós püspök urat a kiállásáért, mindig örömmel olvastam, hallgattam a megnyilatkozásait, de most a legutóbbi interjúját olvasva kicsit megrémültem.

Bár tulajdonképpen teljesen logikus következtetést von le, a cigánygyerekek integrációjának ügyében. A tanodák szegregáltak, az egyéni foglalkozás eredményes, tehát a szegregáció jó. „Azért kell a cigány gyerekekkel külön foglalkozni, hogy utána tényleg integrálni lehessen őket”- mondja.

De ez így, azt hiszem, nem jól ragadja meg a problémát, bár kétségtelen, hogy az utóbbi időben egyre többet hallani ezt, döntéshozói szintről , és egyházi vezetőktől is.  Mindenki azt mondogatja, miért NEM lehet együtt. Aki hisz benne, az nem tudja annyi kommunikációs csatornán bizonygatni, hogy lehet együtt is, és lassan mindenki elfogadja:  tényleg jó út a szegregáció.

Jó pár éve már, hogy egy vezető beosztásban levő úr mondta ezt nekem, persze négyszemközt, akkor még nem illett effélét olyan székekből nyíltan hangoztatni: „Megértem én azt, hogy szeretnél nekik segíteni, de hát akkor tedd külön őket, és foglalkozz velük, és akkor engedd össze a többivel, ha tudnak emberi módon viselkedni...” Akkor sem tudtam megértetni vele, hogy ez nem jó út, valószínűleg most sem sikerülne. Azóta pedig egyre többen állnak a szegregáció mellé, lehet már, nyíltan is, az állami is engedi, és elkezdődött már az ideológiagyártás is mellé.

Talán, ha pár alapvető kérdést átgondolunk, világosabb lehet a helyzet. Szervezési szempontból csupán. Hogy jelölnék ki a szegregált osztályokba kerülő gyerekeket? Az alapján, hogy ki a cigány? Erre az alapvető kérdésre sem tud a rendszer még mindig megfelelő választ adni. Aki annak vallja magát? Vagy akire mások mondják? Ki mondja, és milyen szempontok szerint? Hol áll ez a kérdés az alapvető emberi jogok viszonylatában? És mi van az asszimilálódott cigányokkal? Akikkel a többségi társadalomnak semmi baja... Aki nem „olyan” cigány? Az ő gyerekek hova kerüljön?

Vagy kerüljön szegregált osztályba, aki halmozottan hátrányos helyzetű? De mi van, ha jó képességű, családi helyzete ellenére, és nem szorulna felzárkóztatásra? Akkor is maradjon a felzárkóztató osztályban?

Vagy lesz egy központi szintfelmérés, és aki alatta marad, az mehet a szegregált felzárkóztató osztályba? Mi van, ha valaki nem cigányként teljesít alul? Kerüljön ő is oda, teljesen másféle identitással és szocializációval?

Ha elkezdődik a felzárkóztatás, hol az a pont, mikor döntenek: integrálható? Mikor és kik? Milyen szempontok alapján? A cigány gyerekek zöménél alsó tagozatban csak a hátrányok jönne elő...a szocializációs gondok, kezelhetetlenül főleg  10 éves kortól jelentkeznek. Ha akkor már átkerült az integrált osztályba, mert jól olvas és számol, és mégsem működik az integrált csoportban, akkor visszaküldik? Kik és milyen védhető szempontok szerint?

Ezt rendszerré tenni kész őrültség lenne. Ráadásul borítékolható: nem lesznek pozitív döntések. Aki szegregált osztályban kezd, ott is marad. Esélytelenül.

Püspök úr azt mondja: „ ehhez elkötelezett, megszállott pedagógusok kellenek.”. Szerintem, ami ma van, a szegregált iskolák rendszerében sem a pedagógusokkal van a baj, hanem a rendszerrel.

Mert ezt a problémát, ebben a központosításban, nincs az az elköteleződés, megszállottság, pedagógiai módszer, ami megoldaná. Ehhez egy más rendszer kellene, ahol az elhivatott szakember pedagógus lehet újra, és nem végrehajtója azoknak az utasításoknak, amelyek a probléma megértése nélkül, attól távol születnek.

Mert van olyan oktatás, ahol egyénileg is lehet foglalkozni a gyerekekkel, hiszen van megfelelő szakembergárda hozzá. Erre van példa pl. a sokat emlegetett finn oktatási modellben is.

És még valami: megoldás lehetne, ha végre felismerné a rendszer, hogy az integráció nem csupán az iskola dolga. Önmagában az oktatás képtelen felvenni a harcot az átörökített szocializációval. Mert az lerombol mindent. Ez, mint beavatkozási pont, nem tűnik fontosnak sehol. Pedig a terepen dolgozók ezt pontosan látják.

Milyen jó lenne, ha az egyház is látná ezt, és építene arra az erőre, ami a cigányokban is megvan.  A hitükre. A vallásosságukra. Ha az elitiskolák helyett a missziós papok képzésére és terepre küldésére szánnának pénzt, energiát. Azért, hogy közösségszervezéssel próbáljanak segíteni. Ott, a szegregátumokban. Ehhez persze, hogy a püspök úrtól átvett mondattal éljek: elkötelezett, megszállott papok kellenének.

Jó lenne, ha ezt az egész integrációt egy közös munkának fognánk fel. Ha a kirekesztésük helyett a megoldásokra  koncentrálnánk.  Ha nem azt keresnénk, mivel indokolhatjuk a szegregációt, hanem azt, mivel igazolhatjuk az integráció szükségességét az oktatásban.  Mert egy újabb generációt veszítünk el, ha továbbra is a szegregáció erősödik. A veszteség pedig nemcsak az övék lesz. Az mindannyiunkra hatni fog.