A végtelen kozmosz egy apró szikladarabján megkapaszkodva keringünk egy nagyon forró plazmagömb körül. Nem megnyugtató helyzet, de Földanya éltet minket, amíg tud. Úgy gondoljuk, mi vagyunk ezen a jelenleg még élettel fedett kövecskén az uralkodó faj, és ez jár nekünk.

Mostanra már eléggé leterheltük Földanyát, és még mi, az uralkodó faj is olykor elgondolkodunk, hogy ki is a főnök. Például amikor kicsit megrázza magát a természet, földrengés, cunami, árvíz, hőhullámok, fagyhullámok, járványok stb. formájában, és hullunk, mint az őszi legyek, de mindez nem változtatott azon, hogy az emberiség úgy gondolja – mint győztes fajnak, – jár neki, hogy saját érdekét minden más élőlény elébe helyezze. Még a saját élőtere elébe is. Lehet, hogy győztünk, de attól tartok, ez nekünk sem jó. Talán a delfinekkel jobban járt volna a Föld is.

Az ember abba pusztul bele, ami a sikere, a versengésébe.

Úgy tudom, hogy anyatejivó-versenyt még nem indítottak, de a bébikúszóversenyek széles körben elterjedtek. Van gyerekeknek palacsintaevő, versmondó, magasugró, tanulmányi és mindenféle egyéb verseny. Még több olyan versenyhelyzet van, amit nem mindig versenynek neveznek, de életre-halálra játsszák: felvételik, iskolai osztályzatok, majd munkahelyi versengés, gazdasági verseny, fegyverkezési verseny, agyelszívás. Miközben a Föld állat- és növényfajai kihalási versenybe kezdtek, addig a Szilícium-völgyben az örök élet eléréséért folyik a verseny.

A nyertes népek, a Föld populációjának szerencsésebb 17 százaléka használja a Föld természeti forrásainak 80 százalékát. Ehhez tartozunk mi is, és nagyon féltjük másoktól a nemzeti jussunkat. Nem mondunk le a fagylaltunkról, a turistaútjainkról, a parfümjeinkről, a naponta tonnaszám használt sminkanyagainkról, ruháink divatnak megfelelő állandó lecseréléséről, a semmire sem jó kütyükről, a fogyókúrás állateledelekről, mert a kis kedvenceink is túl kövérek már. Naponta 30-60 ezer ember hal éhen a Földön, miközben mi, a nyertes népek (és házi kedvenceik) az elhízástól hullunk el.

A populáció 17 százalékának sikerült a Földet eljuttatnia abba az állapotba, hogy már alig van időnk, hogy megmentsük magunkat. Letaroltuk magunk alól, ami éltet minket, de még csak most jön az igazi kihívás.

A Föld lakosságának kevésbé szerencsés 83 százaléka tudomást szerzett arról, hogy lehet ám jobban is élni, és elkezdett hozzánk hasonlóan konzumálni. Hiszen nekik is jár, ők is a győztes fajhoz tartoznak. Képzeljük el, ha a populáció 17 százalékának sikerült a végső stádiumig eljuttatni a környezetet, mi történik, amikor a 83 százalék – vagy ha szerencsénk van, mondjuk ennek csak a fele, olyan 40 százalék, vagyis kétszer annyian, mint akik eddig fogyasztottak – ugyanolyan életet akar élni, mint mi?

A gazdasági óriások – legyen az a Shell, a Gazprom, vagy a „Kína Zrt.” –, akik felelősek a Föld jelen állapotáért, terjeszkednek; nekik érdekük, hogy minél többen konzumáljunk, ők nem fognak ellenállni.

Sikítófrászt kaptunk néhány ezer menekülttől, pedig ez semmi ahhoz képest, amit a nem menekülők milliárdjai tesznek. Hozzánk hasonlóan akarnak élni Kínában és Indiában, Ghánában és Zambiában is. Mit mondasz nekik? Ne tegyék? Mi vagyunk az erősebbek, és lenyomjuk őket? A mi nemzetünk előbb jött rá, hogy jól élni jó, és több joga van más nemzetekhez képest?

Az emberiség fejlődésének kezdetleges lelki színvonalán toporgunk, amikor versengésben gondolkodunk, és erre neveljük gyermekeinket. Összemérjük, kinek van nagyobb, erősebb, fejlettebb, gyorsabb, okosabb bármije.

A kutatások azt mutatják, hogy a versenyistálló gimnáziumban a gyerekek pszichésen jelentősen sérültebbek, mint egy nem versengő légkörű Waldorf gimnáziumban, mégis hajtjuk a versenyistállókba a gyerekeket, hogy majd a felvételije és a munkája.

Pedig a következő nemzedéknek nem versenyeznie kell megtanulni, hanem együttműködni, sőt a versengőket visszaszorítani.

Meg kell tanítaniuk a vezetőiknek, hogy nem jobbak, okosabbak, erősebbek, tiszteletre méltóbbak, mint bárki más, hanem az a foglalkozásuk, hogy az észszerű gazdálkodást szervezzék, hogy előmozdítsák, hogy az emberek egymással és a természettel harmóniában éljenek.

Az eddigi, választási versenyekben kitermelt vezetőktől nem várhatunk megoldást. Ők a jellegzetes atavizmusaink, akik a „legerősebb hím szaporodik, és a legrátermettebb egyedeké a túlélés” elven működnek, és előjogokat akarnak maguknak. Uszítanak, fegyverkeznek, közben építik maguknak saját bunkereiket. Ők a győztesek, és szolgáld ki a túlélésüket – bár nem tudtak továbblépni a nemi szervének méretével kérkedő őshím gondolkodásmódján.

A politikai és gazdasági elitre nem számíthatunk, ők győzni akarnak, és ezért beáldoznak bármit, minket és a Földet is. A versengés mindent áthat, és a versengés megoszt, butit és nyomorba dönt. A közösségi média, ami az összefogás terepe lehetne, klikkvadászattá silányul, a természetes különbségek nem értékek, hanem irigység vagy megvetés tárgyai.

A „vagy én, vagy te” helyett ideje lenne a „mi” fogalmát felfedezni. A „mi” fogalmában nem összehasonlítani és minősíteni kell, hanem megismerni, és megtalálni az egyedi értékek kapcsolódási pontjait. Mindegyikünknek helye és feladata van, és ha nem lelökdösni akarjuk egymást az útról, hanem összekapaszkodunk, stabilabb helyzetbe kerülhetünk.

Miközben a természettudományoknak gőzerővel kell azon dolgozni, hogy a fizikai létünk, biológiai környezetünk megmaradjon, a társadalomtudományoknak még hatékonyabban kell azon küzdeni, hogy amit amazok kitalálnak, az emberiség összefogva meg is valósítsa.

Ha a humán tudományok nem lesznek elég hatékonyak, és az emberiség nem teszi magát túl az előemberi, a humánumot el nem érő mentalitásán, akkor a győztes hím vagy nőstény egy kihalt bolygó utolsó bunkerben egyedül ünnepelheti a túlélését az utolsó oxigénmolekula elszívásával. Előre gratuláljunk neki győzelméhez, mert akkor már nem lesz senki, aki ezt megtegye.

A szerző Prima-díjas pszichológus, a magyarországi Diszlexia Központ megalapítója, az MTA tudományos főmunkatársa.