Soha nem hagytuk ennyire magukra az anyákat, mint most?
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az emberiség mindig ugyanúgy gondolkodott az anyaságról, ez viszont nem igaz. Az ideális anya képe az emberiséggel együtt változik, a kulturális és gazdasági hatások minden korban befolyásolták. Mára az anyáknak annyi elvárással kell szembenézniük, mint korábban soha - mindezt ráadásul egy elmagányosodó társadalomban.
Szokatlan állásinterjúkról készült videó jelent meg 2014-ben az interneten: egy HR-es sorolta el a jelentkezőknek, hogy milyen extrém elvárásoknak kell megfelelniük a kiszemelt pozícióban. Például folyamatosan talpon kell lenniük, kaotikus körülmények között megállás nélkül dolgozniuk kell (éjszaka is), nem pihenhetnek, viszont többek között egészségügyi, pénzügyi és konyhaművészeti szakértőnek kell lenniük. “Ha eddig volt élete, igazából azt kérjük, hogy adja fel” - mondta a HR-es.
A jelentkezők persze felháborodtak, és csak ezután fedték fel előttük, hogy ezt a munkát több millió ember végzi el naponta: ez az anyaság.
Az anyákra abszolút elvárásokat róni nem újkeletű, a bibliai Példabeszédek (31: 10-31) például hosszabb szakaszban ecseteli, hogy milyennek képzeli el a jó asszonyt:
Felkel még éjjel, eledelt ád az ő házának, és rendel ételt az ő szolgálóleányinak. … Látja, hogy hasznos az ő munkálkodása; éjjel sem alszik el az ő világa. … Vigyáz a házanépe dolgára, és restségnek étkét nem eszi.
A fenti két példa között több ezer év telt el, és így akár igazolva is láthatjuk azt az elképzelést, hogy az anyaság valamiféle magasztos állandó, amely a fajunkra jellemző kódként ugyanazt jelenti az emberiség hajnala óta.
Csakhogy ez nem igaz.
Természetesen vannak alapvetések, amelyek egészen a közelmúltig ugyanazok maradtak, ezek leginkább a biológiai adottságokból és a közösség túlélését szolgáló szempontokból indulnak ki.
Az életkörülmények, a társadalmi, a kulturális, gazdasági és később a politikai hatások viszont minden korban elemien meghatározták, hogyan gondolkodnak az emberek az anyaságról.
Nem egyértelmű például, hogy pontosan mit értünk anyai szeretet alatt, hiszen a szeretet nemcsak ösztön, hanem kulturálisan meghatározott érzés is. Ahogy az sem biztos, hogy a mai dolgozó anyák valóban kevesebb időt töltenek a gyerekeikkel, mint elődeik.
Ebben a cikkben megpróbáljuk néhány szempont mentén bemutatni, mennyire összetett folyamat vezetett a mai elképzeléseinkig. Cikkünk semmiképpen sem kimerítő tabló, inkább egy első lépés afelé, hogy árnyaltabban lássuk az anyaság múltját és jelenét.
Egy idilli kép és az ő valósága
Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy ahogyan ma a nyugati kultúrában a családról és így az anyaságról gondolkolkodunk, azt erőteljesen befolyásolja a 19. században kialakult polgári világkép.
Pedig a szerető anya képe fokozatosan alakult ki a keresztény kultúrkörben: már az antikvitásban is megjelent, de a 12-15. században felerősödő Mária-kultusz például sokat lendített rajta.
Azt már a felvilágosodás gondolkodói kezdték el hangsúlyosan propagálni, hogy mekkora szerepe van az anyának a gyerek személyiségének kialakulásában. Rousseau ugyan lelencházba adta a saját gyerekeit, de az Emil, avagy a nevelésről azt jelentette az 1800-as évek elején, mint amit a 20. században az amerikai Dr. Spock vagy a kortárs Magyarországon Vekerdy Tamás könyvei.
A 19. században aztán már festmények, versek, színdarabok, regények sokasága örökítette meg a családjáért élő, szelíd anya alakját. Csakhogy közben a polgári értékrend konzerválta a nemi alapú alá-fölé rendeltséget, sőt egy középosztálybeli nő lehetőségeit a korábbi korokhoz képest ronthatta is.
A polgári családmodellben a férfi jelentette a kapcsolódási pontot a külvilág felé, a középosztálybeli nők élettere viszont az otthon falai közé szorult: úgy tartották, hogy a világi érvényesülés beszennyezi őket. 1844-ben Kempf d’Angreth József orvosi disszertációjában például arra jutott, hogy a nők meddővé válhatnak, ha valami kizökkenti őket a családon belül elfoglalt helyükről. Így kifejezetten károsnak találta az irodalom, a művészetek és a tudományok művelését.
A korra jellemző csavar, hogy pont ebben az időszakban egyébként rengeteg művelt, olvasott nő jelent meg, fellendült a nőnevelés, nálunk Teleki Blanka nyitotta meg az első magyar nyelvű lánynevelő intézetet Pesten 1846-ban.
Az ideálok és a valóság tehát eltértek egymástól. Egyfelől a háztartás vezetése mellett egy nő élete a gyerekek megszülésében és felnevelésében, illetve a család összetartásában teljesedhetett ki. Másfelől a legszegényebb társadalmi rétegekből egyre több nő kényszerült munkába állni. A paraszti munkamegosztás pedig eleve három lábon állt: dolgozott a férfi, a nő és a gyerekek is.
Az első világháború aztán új fejezetet nyitott: mivel a férfiak bevonultak katonának, a nők vették át a gazdasági és társadalmi szerepeket, tömegesen mentek el gyárakba és a földekre dolgozni a megélhetésért. A családfő távollétében a családot és a közösséget érintő kérdésekben is dönteniük kellett, miközben meg kellett küzdeniük a mindennapos halálhírekkel és a gyásszal is. A férfiak egy része soha nem ment haza, mások testileg-lelkileg rokkantak. Mindezek hatottak a nők és az anyaság megítélésére is.
A 20. század második felére pedig már annyi anya vállalt állást, hogy elindulhatott a vita a munkavállaló és otthonmaradó anyákról.
Ki tölt több minőségi időt a gyerekkel?
Ezeknek a máig tartó vitáknak visszatérő eleme, hogy régen mennyivel több időt töltöttek a gyerekek az anyjukkal. Ilyenkor az érvelők elsősorban a biztonságos kötődést és az egészséges személyiségfejlődést biztosító anya-gyerek kapcsolatot tartják szem előtt, ami ebben a formában csupa, a 20. század második felére jellemző gondolat.
Igaz, az ritkán fogalmazódik meg, hogy egészen pontosan melyik korszakra gondolnak a “régen” emlegetésével.
Az ősközösségi állapotokra, amelyhez ma a természeti népek életmódja hasonlít? Amikor az egész, maximum 100-150 fős közösség nőtagjai (kislánytól az öregasszonyig) besegítettek az anyáknak, hogy elláthassák a napi feladataikat? Csak mert ezek a közösségek olyan szorosan éltek együtt, ami a modern ember számára életszerűtlen.
Vagy egy nagy ugrással nézzünk körül a kulturálisan közelebbi, már keresztény Európa századaiban? A középkori nőket a 10-12 napos vagy akár 6 hetes gyermekágy idején nem hagyták magukra, segítették őket például a nőrokonok, a szomszédok.
A gyermekágy után a nők visszatértek az addigi tennivalóikhoz: főztek, kiszolgáltak a boltban, szőttek stb. - és emellett foglalkoztak a gyerekeikkel. Ez vonatkozott nemcsak a jobbágyokra, hanem a kézművesek, kereskedők feleségeire és a nemesasszonyokra is. Utóbbiak afféle menedzserek voltak: ők irányították az uradalmat, míg a férjeik háborúztak vagy az országgyűlésen vettek részt.
Nem mindig és nem mindenhol éltek vele, de voltak, akik szoptatós dajkát fogadtak. A szoptatós dajkaság intézménye egyébként eléggé eltért a középkori főúri és a később fokozatosan kiszélesedő polgárság világában. Egy középkori szoptatós dajka magával vihette a főúri házhoz a saját csecsemőjét, és gyakran élethosszig tartó szoros kapcsolat alakult ki a dajkával és a tejtestvérrel. Ám például egy 18. századi bérdajka, aki nagy eséllyel megesett nő volt, vagy lelencházba adta a saját gyerekét, vagy megölte - az általában jómódú polgári munkaadói házába nem vihette. Erről a rendszerről egyébként mindenki tudott, és mindenki elfogadta.
A gyerekekhez pesztrát - 7-14 éves szegénysorból való kislányt - is fogadhattak, ami körülbelül a mai bébiszitter megfelelője, azzal a különbséggel, hogy a pesztra bentlakó volt, éjjel-nappal rendelkezésre kellett állnia, mindezt alacsony bérért: élelemért és kis ajándékokért.
A kamaszokat - főleg a fiúkat - gyakran más családokhoz küldték, hogy nyelvet, gazdasági eljárásokat tanuljanak, kapcsolatokat építsenek. Ez a szokás a 19. században is fennmaradt, részben ezért küldték a nagybátyjához élni Petőfi Sándor fiát, Zoltánt is.
A régi anyák tehát nem többet vagy kevesebbet foglalkoztak a gyerekeikkel, hanem egyszerűen más körülmények között. Ráadásul a családokat akkoriban a mai szemmel elképzelhetetlenül magas gyermekhalandóság is sújtotta.
Megszerették régen a gyereket, ha olyan könnyen meghalhatott?
A nők biológiai képessége, hogy gyereket tudnak szülni, mindig meghatározta a szerepeiket. És évezredekig elég volt egy háború, éhínség vagy egy járvány, hogy a közösség megtizedelődjön. A szigorú szabályok a közösség folytonosságát szolgálták, így az volt az élet rendje, hogy aki nőnek született, az szült is. Volt ugyan kivétel (pl. zárdába vonulni), de a vénlány és a meddő nő leginkább lenézett státusz volt.
A történethez persze hozzátartozik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben csak a házasságon belül született gyereknek örültek: a megesett nőket és a fattyúkat megvetés és kitaszítottság sújtotta. Az anyakönyvekben feljegyezték, hogy a gyerek tiszta vagy tisztátalan ágyba született-e, és a törvénytelen gyerek hátrányos jogi státusza például Magyarországon 1946-ig fennmaradt.
Ha egy nő annak rendje és módja szerint férjhez ment, a férje családjában akkor fogadták el teljes jogúan, amikor megszülte első gyermekét - és általában jobban örültek, ha az fiú volt. A feleségek termékeny évei ezután a teherbeesés-szülés-(szoptatás) körforgásában teltek, miközben más társadalmi és gazdasági feladataikat is teljesíteniük kellett.
A születésszabályozás a mai értelemben ismeretlen volt, sok gyerek született, de sok meg is halt a magas csecsemőhalandóság miatt. Gyakran a 12-13 gyermekből a fele nem élte meg az iskolás kort. Emellett a komplikációk és a rossz higiéniás körülmények miatt a szülés a nőkre életveszélyes volt. Nem véletlen, hogy a történelemből, irodalomból, mesékből annyi újranősülő apát, női mostohát, anya nélkül maradt gyereket ismerünk.
A magas gyerekhalandóság vezette Philippe Arièst, a modern családtörténet-írás úttörőjét arra az álláspontra, hogy a 19. századi polgári jólét előtt a szülők ridegen bántak a gyerekeikkel. Szerinte az anyai szeretet nem antropológiai állandó: nem előre programozott ösztön, hanem az életkörülményeinktől függ. Azaz a szülők érzelmi távolságot tartottak a (kis)gyerekektől, hiszen azok az esetek felében biztosan meghaltak.
A kritikusai szerint Ariès nem számolt azzal, hogy korábban az emberek egyszerűen máshogyan viszonyultak a halálhoz, az elmúláshoz is, mint mi most. Mára a halált a kórház falai közé száműztük, nem tanuljuk meg kezelni, ezért sokkal jobban megvisel. Korábban viszont a betegségek, balesetek, háborúk miatt gyakrabban és otthon kellett szembenézniük vele. Hittek a túlvilágban, ami vigaszt adott, és emellett a gyerekekre úgy tekintettek, mint Isten ajándékára: “Az Úr adta, az Úr elvette.” Ráadásul naplók, levelek tanúskodnak a mély szülői gyászról is, főleg idősebb gyerekek esetében.
Ennyi elvárást, ennyire egyedül soha nem kellett teljesíteni
Az orvoslás fejlődésével és a felvilágosító programoknak köszönhetően a 19. század végétől lassan csökkenni kezdett a csecsemőhalandóság. Az anyaságot is igyekeztek tudományos alapokra helyezni, azaz a nők fokozatosan elkezdték az orvosok előírásait követni a csecsemőgondozásban.
A nyugati kultúrában az újabb fordulatot a szexuális forradalom hozta el, amely felszabadította a nőket, és a fogamzásgátlóknak köszönhetően a történelemben először dönthettek arról, hogy anyák akarnak-e lenni, és ha igen, hány gyereket vállalnak. Maga a gyermekvállalás kifejezés is ekkoriban jelent meg.
Magyarországon persze ezt is megbolondította “kissé” a Rákosi-korszak a nők gyárakba terelésével, illetve a Ratkó-korszak 1956-ig tartó abortusztilalmával és gyermektelenségi adójával. A szélsőséges munkarendben dolgozó anyák megsegítésére az 1970-es években indultak el a hetes bölcsődék, ahol bent is aludhattak a gyerekek, ha az anyák műszakjai ellehetetlenítették, hogy gondoskodjanak róluk.
A nők manapság a nem elég jó anya ítéletével küzdenek. Sharon Hays, a Virginiai Egyetem szociológia professzora szerint napjainkra az intenzív anyaság jellemző, amely korábban soha nem látott terheket ró az anyákra.
Ahogy a cikk elején felidézett videó is illusztrálja, a mai felfogás szerint mindenekelőtt az anya felelős a gyerek mentális-lelki-fizikai egészségéért és a felneveléséért, amit gyerekközpontúan, a szakértők irányelveit figyelembe véve, érzelmi gazdagságot biztosítva kell végrehajtania, sok munkát és sok pénzt belefektetve.
Csakhogy míg korábban a családok kiterjedt rokoni és intenzív közösségi hálóban éltek, az anyákat nem hagyták ennyire egyedül a mindenkori feladataikkal, mint ebben az elmagányosodó modern társadalomban.
Az ok részben az, hogy felbomlottak a hagyományos közösségek, amelyek tagjai segíthették egymást, a családtagok távol költöztek egymástól, és ha vannak is barátok, nem biztos, hogy elérhetőek. Az orvos, a védőnő és a különböző pedagógusok szerepe pedig nem az, hogy társak legyenek a mindennapokban.
A probléma érzékelhető: online csoportok, illetve offline kismama klubok sora kínál támogatást és lehetőséget a közösségi társasági életre a 21. század anyáinak. Egy 2019 júliusában elindult kezdeményezés (a Komatál Program) pedig azt a hagyományt igyekszik feleleveníteni, amikor a szülést követő hetekben a kismama közvetlen környezetében élők felváltva segítettek például étellel a családnak. Kérdés, milyen sikerrel lehet mesterségesen szerves, összetartó közösséget építeni.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Anyaság és kétség: szülés teszi a nőt?
Serena Williams szült egy lányt, és nagy szerencsénkre ismét kitágította azokat a kereteket, amelyek között a szépséget, a nőiességet és az anyaságot értelmezzük.
„Miért kellene éveken keresztül az anyának szívnia?”
Itthon még ritkaságszámba megy, hogy az apa maradjon otthon a kisgyerekkel. Pedig a HVG Extra Business által megkérdezettek tapasztalata azt mutatja, hogy a mókuskerékből kicsit kiszálló, gyerekező apák hosszú távon megerősíthetik a családot. Sorozatunk első részében Szél Dávid pszichológus és felesége mesélnek családi életükről.
