Olana 13 éves. Elveszettnek tűnik, ahogy áll a Medyka melletti Tesco használaton kívül helyezett parkolójában. Mellényben osztogat ételt az ukránoknak, akik a Straz-tól, vagyis a lengyel tűzoltóságtól kölcsönvett buszról szállnak le épp. Olana azonban nem egyszerű önkéntes: ő maga is ukrán, két nappal ezelőtt menekült el a háború elől, 36 óráig tartott útja otthonából a lengyel határig. Édesanyjával együtt érkeztek, együtt döntöttek amellett is, hogy a határ mentén maradnak. A menekültek legtöbbje azután, hogy átélték a háború borzalmait, a bombázásokat, majd a menekülés útját, inkább nem állnak meg itt, továbbmennek, hogy Lengyelországban élő rokonainál keressenek szállást, vagy ennek híján egy varsói hotelben. Ők nem: úgy tartják, az ő helyük itt van, hogy segítsék honfitársaikat, ha nem is fegyverrel a kezükben, de azzal, hogy ételt adnak nekik, hogy meghallgatják őket, hogy vigaszt nyújtanak nekik. Fáradtnak látszanak, arra mégsem válaszolnak, mikor arról kérdezzük őket, mekkora bátorságot kíván meg ez a feladat. Láthatóan ez nem kérdés a számukra.

Oxana (balra) és lánya, Olana (jobbra) megmenekülésük után segítik honfitársaikat

Jérémy Paoloni

Márpedig a lengyel-ukrán határ eddig soha nem látott képét mutatja. Péntek óta százával érkeznek ide a menekültek a háború elől, gyökerestül felforgatták a békés határmenti falu, Medyka életét is. A határnál, a vámosok és az ukrán katonák mögött esténként egyre több menekülő torlódik fel: a múlt pénteken még 15 kilométeres sor mostanra 30 kilométeresre duzzadt.

Sokan két napja nem aludtak, mire elgyötörten megérkeznek, bőröndjeikkel, hátizsákjaikkal. A hét elején havazott, éjszakánként a hőmérő nulla fok alá süllyed. Mindegy, honnan érkezik ide a segítség, soha nem elég belőle.

A lányom lehetne

A közintézmények tagadhatatlanul komoly szerepet játszanak a segítségnyújtásban azzal, hogy járműveket bocsátanak a mentésben résztvevők rendelkezésére és koordinálják az ételosztást, a munka nagyja mégis az átlagemberekre jut, akik pár napja még aligha gondolták, hogy bármi közük lehet egy háborúhoz.

Quentin Saison

A brazil Alexander Perevaro Lengyelországban él. Vagy harminc órája vár a határ déli oldalán, a kroscienkói határállomásnál, előtte levezetett 700 kilométert. Az ötvenes férfi egy napja döntött úgy, hogy eljön az ukrajnai háború elől menekülő ismerőseiért: egy családért egy kislánnyal. Az, hogy idejött, mégis az utóbbinak tudható be, annak apja, aki katonakorú férfiként nem hagyhatja el hazáját, kérte a segítségre. „Miközben beszéltünk, ő éppen menedéket keresett a föld alatt a bombázások elől. A felesége és a lánya addigra már elmenekült, ő emiatt is nyugtalan volt. Azt mondta, el kell jönnöd értük, én nem tudom, látom-e még a kicsimet valaha”.

Alexander ezen a ponton elhallgat, nemcsak barátja története törte meg, de az hosszú út, a várakozás, a lelki nyomás is elgyötörte. „Amit mondott, az összetörte a szívem. Nekem is van két gyerekem, nem tudom, hogy viselnék el egy ilyen helyzetet. Ez nem háború, ez egyszerűen népirtás” – mondja.

Nem ő az egyetlen, aki kocsiba ült, hogy ukránokat vegyen fel a határon. Roman Offman német, a medykai határállomásnál várakozik. Ő már pénteken, a háború kitörése utáni napon megérkezett ide, az indulásról egyik pillanatról a másikra döntött. Lakóautóval jött anyósáért, és már 36 órája nem hunyta le a szemét, de azt mondja, még csak nem is érez fáradtságot, „biztos az adrenalin az oka”.

Jérémy Paoloni

A felesége nem bírja ennyire jól. Már annak a gondolata is megrémíti, hogy édesanyja bombázások között menekül Ukrajnából. „Egész nap a kocsiban sírt” – mondja Roman, aki azt reméli, az ő kálváriájuk hamarosan véget ér.

„A házam most az övék”

Bár az élelmiszer-utánpótlás fontos kérdés, ha az ember végigmegy a 28-as autópályán, könnyen beláthatja, hogy a legnagyobb kihívás most nem ez, hanem a menekültek szállítása.

Este tíz óra van a Tesco parkolójában, ahol Olana és Oxana, a két ukrán menekült honfitársai segítségére sietett. A hideg és a sötét ellenére kitartanak, várják, ahogy minden negyedórában érkezik a tűzoltóság busza, és leszáll róla ötven ember.

A járművek mellett, az út mentén várnak vagy százan, a kezükben felirattal: ők azok, akik azért jöttek, hogy menekülteket fuvarozzanak el a környékbeli nagyvárosokba. Van, aki Prágából jött, van, aki Varsóból, de érkeztek Krakkóból is.

Quentin Saison

Ilyen Andrii. Ő Ukrajnában született, hét éve él Lengyelországban. 56 éves apja és nála hét évvel fiatalabb anyja is a háború sújtotta országban ragadt, de úgy döntöttek, nem menekültek el. „Ukrajnához köti őket az egész életük.” Andrii számára mégis az egyetlen választás volt az, hogy jöjjön segíteni. „Én csak békét akarok a szüleimnek, azt, hogy viszontláthassam őket. És a békéhez az is hozzájárul, ha segítek azoknak, akiknek szükségük van rá” – mondja.

Ugyanez a szándék hajtja, még ha vallási okokból is, a lengyelországi Karitász képviselőit. Cordian Szarc atya annyit mond: „azoknak az embereknek, akik ide érkeznek, szeretetre van szükségük, arra hogy meghallgassák, hogy megértsék őket. Az én házam most az övék is.”

Jérémy Paoloni

A 30 éves Carolina projektvezetőként dolgozik a szervezetnél, nap mint nap találkozik olyanokkal, akik segítségre várnak. „De itt nem egyszerűen arról van szó, hogy legyünk jó keresztények, Jézus tanításait követve segítsük embertársainkat. Ez itt emberi kötelesség.”

Carolina egy kiscicát is magához vett, amit egy menekült nem tudott magával vinni. „Szerencsétlen, csak remeg, nem akartam, de valakinek csak gondját kellett viselnie. Nem akarja véletlenül magával vinni?” – kérdi tőlem viccelődve a parkolóban, amelyből árad a kétségbeesés.

Jérémy Paoloni