A rendszerváltás évében végeztem angol-orosz szakon a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Egyetemistaként eljutottam Finnországba egy hónapra, amire még visszatérek, mert fontos mérföldkő volt az életemben. Négy éve dolgozom a Karinthy Frigyes Gimnáziumban, többször voltam a két tannyelvű nulladikos évfolyam csoportvezető tanára, jelenleg egy remek diákokból álló csapat felett vagy inkább velük (osztály)főnökösködöm.

Finnország évtizedek óta méltán büszke az oktatási rendszerére. Másodéves koromban a finn tudományos akadémia (ott még van ilyen) egyik agrárkutató állomásán táboroztunk egy hónapig, és azt kértük a vezetőnktől, hogy vigyen el minket a helyi középiskolába. Semmiben nem hasonlított az akkori magyar iskolákhoz. Később frissen végzett tanárként azt gondoltam, hogy eltelik pár év, és nálunk is ilyen gyerekbarát, színes, jól felszerelt iskolák lesznek, kedves, mosolygós anyagilag is megbecsült tanárokkal.

Túry Gergely

Tehát az egyik ok, amiért részt veszek a mostani mindenféle tiltakozásokban az, hogy szeretném megérni, hogy a mi gyerekeink is ilyen iskolarendszerben tanulhassanak. Ahová jó belépni, és a tanárok segítségével a diákok a jövőjüket alapozhatják meg derűs, kreatív hangulatban.

A másik ok, hogy már jócskán a 21. században élünk, és teljesen más készségekre van szükségük a diákjainknak. A világ szerencsésebb felén másképp tanulnak a diákok, másképp dolgozzák föl az információt, építészetileg is teljesen újragondolt iskolaépületekben tanulhatnak – nagyot változott a pedagógia az utóbbi időben. Itt viszont megállt az idő. Egy 21. századi iskolában annyi hasznos készséget, tudást lehetne kreatívan feldolgozni! A világ és annak megismerése sokkal izgalmasabb, mint az ma Magyarországról látszik. A tanulás ott nem nyűg és kínszenvedés.

Földünk azon felén, ahol sok pénzt áldoznak az oktatás tárgyi feltételeire, tanári bérekre, iskolai személyzet megbecsülésére, ahol presztízse van a tudásnak, ott olyan, mintha a gazdaságok nyolcsávos autópályán száguldanának a versenyképesség felé, míg mi ott tartunk, hogy épp csak próbáljuk megtalálni azt a döcögős földutat, ami majd egyszer elvezet az autópályához…iszonyúan leszakadva a fősodortól. Ezt a méltatlan bolyongást szeretném/szeretnénk megállítani, mert a gyerekeink, az iskola a jövő! A tudás kincs! Hiszem, hogy egy tudásalapú társadalomban összetett mondatokban beszélni nem tudó milliárdosok nem válhatnak követendő példaképpé és etalonná. Mert a megszerzett tudás a valódi érték. Mert értékalapú társadalomban jó élni, létezni, hiszen mindenki képessége szerint boldogulhat.

A mi véleménynyilvánításunk minden politikai áramlat fölött áll, mert nincs balos vagy jobbos gyerek, csak gyerekek/diákok vannak, akiknek mi több ezer év szellemi kincseit, értékeit szeretnénk nyugodt, megbecsült légkörben átadni.

A tanárhiányról azt gondolom, hogy nincs az a rendelet, szabály, törvény és retorzió, ami a pályaelhagyó tanárok után maradt űrt be tudná tömködni. Teljesen kontraproduktív, mert csak még többen fogják elhagyni a pályát.

Azt, hogy folytatom-e, még nem tudom, mert osztályom van, de azt is látom, hogy ilyen fecniküldözgetős rendszerben képtelenség tanárként és emberként létezni. Azt kívánom, hogy ez fejeződjön be! Ne levelezzenek velünk a tankerületek, a Klik, a Belügyminisztérium, hanem érdemi párbeszédet folytassanak velünk! Legyen saját minisztériumunk!

Van egy álmom: a leszakadt vidéki térségek iskolái színesek, a tanárok mosolygósak, a menza fahéjillatú, a gyerekek vidáman futkosnak az udvaron. Ez olyan békés, gyerekekhez méltó élet lenne.