A hipnózis egy emberibb ellátás felé vihetné az egészségügyet
A szavaknak felbecsülhetetlen erejük van, ezért is fordulhat elő, hogy a hipnózist a klinikai gyakorlatban, például a fájdalomcsillapításban is sikerrel alkalmazzák. Nem mindegy, hogy mit és hogyan kommunikál az orvos vagy a mentőápoló a beteggel, akinek tényleg az élete múlhat a hozzá intézett szavakon.
Kérdezheti rögtön az olvasó, mi köze van a hipnózisnak az orvosi kommunikációhoz, és hogyan lehet köze egy autóbaleset sérültjéhez vagy egy végstádiumú rákbeteghez? Na és hogyan tudnak a gondosan megválogatott szavak a nyomókötéssel vagy épp a morfiummal egyenértékű (de nem feltétlenül azt helyettesítő) segítséggé válni? Megnyugtatjuk az olvasót: noha kevesebb mint egy emberöltő óta van jelen a tudomány fősodrában az egykor okkultnak tartott, a szocializmusban pedig kifejezetten tiltott hipnoterápia, ma már a kutatók ezekre a kérdésekre elég meggyőző válaszokat tudnak adni. Ahogy azt is tudják már, hogy miként lehet az immunrendszert erősíteni, vagy akár az altatást is kiváltani a hipnózissal egyes műtétek esetében.
A CEU Határtalan tudás című rendezvénysorozatának legutóbbi előadásán arról volt ugyanis szó, miként jutottunk el oda, hogy míg a tudomány korábban a hipnózist feketemágiának, ezoterikus kuruzslásnak, esetleg „gyanús polgári áltudománynak” vélte, ma már bizonyítottnak veszi, hogy csillapítani lehet általa a szenvedést.
Az eseményen Bányai Éva Széchenyi-díjas pszichológus, a hipnózis egyik nemzetközileg legelismertebb kutatója; Perczel Kristóf aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos és hipnoterapeuta; illetve Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója, aki maga is kipróbálta a hipnoterápiát, beszéltek a témáról.
A hipnózis egy speciális módosult tudatállapot, amikor beszűkül a hipnotizált figyelme arra, amit a hipnotizőr mond, és amikor a hipnotizőr verbális szuggesztiókkal a páciens figyelmét a külső ingerekről befelé tereli. Hogy jobban megértsük, érdemes Mácsai Pál gyakorlatias példájához nyúlnunk, ő ugyanis a hipnotizált állapotot bizonyos értelemben a színjátszáshoz vagy a focizáshoz hasonlítja.
„A pályán is beszűkül az érzékelésem, és nincs külvilág” – mondja a színművész. „Nem gondolok se a vacsorámra, se a nagymamámra, de a fizetésemre sem gondolok, hanem csak arra, hogy miként lehetne eljuttatni a labdát ide vagy oda. Ebbe a helyzetbe viszont én elképesztően beletágulok. Egy apró sérülést észre sem veszek, ahogy a színpadon sem. Az pont ugyanilyen [élmény]”.
Bányai Éva a hetvenes évek óta kutatja a hipnózist, és több áttörő felfedezést is tett e téren. Már pályája legelején, Mészáros István kollégájaként regisztrálta, hogy miként változik meg a hipnotizáltak agyi elektromos aktivitása (EEG-je); az információfeldolgozásuk; és hogy milyen változások következnek be a központi idegrendszerükben.
Rájött, hogy Pavlov elméletével ellentétben a hipnózis nem feltétlenül egy alvásszerű, álmosságot okozó állapot. Lehet közben az ember nagyon aktív és éber is. Aktivitás-fokozással, például tánccal vagy a terheléses vizsgálatoknál is használt kerékpár-ergométeren tekerve is előidézhető a hipnózis – ahogy azt évtizedekkel korábban a pszichológus is tette a vizsgált személyekkel. Egykori tesztalanyai mind arról számoltak be, hogy az éber hipnózisban sokkal jobban tudtak figyelni, és „kristálytisztán fogott az agyuk”.
Bányai Éva pszichológus: Csak én bírtam végig a kemoterápiát, hipnózissal kivédtem a mellékhatásokat
Az első volt, aki a vasfüggöny mögül már 1973-ban kijutott a Stanfordra hipnózist tanulni. Saját elméletet dolgozott ki, maradhatott volna, de hazajött. Az első nő volt a Nemzetközi Hipnózistársaság élén. HVG-portré.
Bányai másik korszakos felfedezése az ezredforduló környékén történt. Pár évtizede még két, élesen szemben álló iskola uralta a hipnózissal kapcsolatos diskurzust. A szociálpszichológiai megközelítés képviselői úgy vélték, hogy szó sincs beszűkülő tudatról, a hipnózis csupán a szociális szerepjátszás része, vagyis ha azt várják el a hipnotizálandó személytől, hogy eljátssza a hipnotizált szerepét, akkor ő ennek eleget tesz. Ezzel szemben az idegtudományos megközelítés képviselői élettani mérésekkel tudták bizonyítani a tudatállapot tényleges módosulását.
A magyar kutatók Bányai Éva vezetésével végül egy olyan rendszerszemléletű megközelítést dolgoztak ki, amely mindkét oldal érveit figyelembe vette. A vizsgálatok során nemcsak az agyi tevékenységet figyelték meg, de azt is, hogy a hipnotizált és a hipnotizőr milyen elvárásokkal, attitűddel érkezik a szituációba, milyen a köztük kialakuló kapcsolat, sőt, még a hipnotizőrre is elektródákat kötöttek. Kiderült, hogy a hipnózis nem teljesen egyirányú tevékenység, és szó sincs arról, hogy a hipnotizőr valamiféle hatalmat gyakorolna a hipnotizált felett, ahogy azt mondjuk a fasizmust megtestesítő irodalmi figura, Cipolla teszi a Mario és a varázslóban.
Hanem a hipnózis során a szó legszorosabb értelmében egy tökéletes egymásra hangolódás történik.
„Az interakciós szinkronitás” során a hipnotizőr önkéntelenül is akkor emelte fel a karját, amikor a hipnotizált; tükörtartásban követte őt a mozdulataival; továbbá együtt is lélegzett a páciensével, sőt a szívverése akkor lassult és gyorsult, amikor a hipnotizálté is. Utólag a két érintett fél pedig egymástól függetlenül is a harmónia megtapasztalásáról számolt be. „Feltűnt, hogy ez mennyire rokon a korai anya-gyerek kapcsolatban fellépő szinkronitással” – mondja Bányai, aki később ezen felismerés alapján dolgozta ki a hipnózis “szociál-pszichobiológiai modelljét”.
A szokásos interakciós helyzetekhez, például egy hétköznapi beszélgetéshez képest a hipnotizőr és a páciense sokkal jobban figyelnek egymásra, így jóval érzékenyebbé válnak a másik reakcióira.
„Ez okozza azt, hogy a hipnotizőr a hipnotizált saját belső reakcióira tudja irányítani a figyelmet”, a fókusz vezetésével pedig szabályozni is tudja azokat.
„Ennek eredménye, hogy ma már bizonyítottan van szerepe a hipnózisnak a fájdalomcsökkentésben. Rák végstádiumában, morfium nélkül is sikerül mindvégig fájdalmat csillapítani vele. Segít a hipnózis a szorongás oldásában, a pszichoszomatikus betegségekben, így például a magas vérnyomás, a fekélybetegségek kezelésében is, segíthet az immunerősítésben, az égési sérülések gyógyításában, a műtétekből való sokkal gyorsabb felépülésben is alkalmazzák”, de a hipnózist bevetik a traumafeldolgozás során, a függőségek, fóbiák, akár az evészavarok kezelésében is.
Bányai a saját példájával is tudja bizonyítani, hogy rákos megbetegedésnél immunerősítő lehet a hipnoterápia. 22 évvel ezelőtt rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála, és az ilyenkor sztenderd orvosi kezeléseken kívül a saját terápiás tudását is bevetette a gyógyulása érdekében, vagyis magán autohipnózist alkalmazott.
„Az egyik, akkor még kísérleti kemoterápiás szernek, a taxolnak a durva mellékhatása az volt, hogy a fehérvérsejtszámot életveszélyesen le tudta csökkenteni. A betegtársaimnál valóban lement életveszélyes tartományba a sejtszám, én viszont önhipnózissal elértem azt, hogy növekedjen a mennyisége, termelje a fehérvérsejteket a csontvelőm” – mondja.
A fájdalomcsillapítás hatékonyságára Perczel Kristóf hoz példát a saját praxisából. Ő szájsebészeti műtőben dolgozott olyan páciensekkel, akiknél a fokozott garatreflexük, vagyis az állandó öklendezési ingerük miatt eredetileg semmilyen beavatkozást nem lehet végrehajtani altatás nélkül. "Volt köztük olyan, aki emiatt a fogorvosi székben kontrollvesztettnek érezte magát, ám mivel a szabadidejében raliversenyekre járt, hipnózis révén meg lehetett ragadtatni vele azokat az autóversenyes élményeket, ahol ő pontosan tudta, hogy mit kell csinálni. Ezután ezeket az élményeket, amelyekben a páciens kompetensnek érezte magát, át lehetett vinni abba a fogászati székbe, ahol egyébként az illető addig inkompetensnek érezte magát” – fogalmaz a jelenleg a Bethesda Gyermekkórház Fájdalomkezelő Centrumában dolgozó orvos.
A fájdalom egy összetett élmény. Egyrészt van maga a fájdalomérzet, vagyis tudjuk lokalizálni, hogy mi hol fáj nekünk. Aztán van a fájdalomnak egy kognitív aspektusa is, tehát fel tudjuk idézni, ha azt már esetleg átéltük korábban, emlékeket hívhat elő. Továbbá egy „szenvedés aspektusa” is van a fájdalomnak, és Bányai Éva szerint a hipnózissal éppen ezt a szenvedést lehet leválasztani (disszociálni) az egész fájdalomélményről. A kutató kiemeli, hogy elektrofiziológiai mérésekkel és képalkotó eljárásokkal is igazolható ez a lekapcsolódás az agyunkban; ilyenkor a fájdalmat érzi ugyan az ember, „de nem szenved tőle”.
A hipnózisnak ez a hatása pedig olyannyira működik, hogy például egy belga aneszteziológus, Marie-Elisabeth Faymonville a kilencvenes években kidolgozta az altatást kiváltó hipnoszedáció módszerét.
Faymonville sokezer operációt, a többi között pajzsmirigy-, szem-, emlőműtéteket végzett úgy, hogy csak fájdalomcsillapító- és kismennyiségű bódítószerekkel, valamint hipnózissal kezelte a műtőasztalra felfekvő betegeket. Ezeknek az embereknek kevesebb fájdalmuk volt, és hamarabb hazaengedték őket a kórházból azokhoz képest, akiket viszont altatásban operáltak. Faymonville konkrét adatokat tudott felmutatni arra vonatkozóan is, hogy a hipnoszedációval érzéstelenített pácienseknek a betegállományban töltött idejük átlagosan két héttel lerövidült.
Perczel szerint
a hipnózis egy emberibb és holisztikusabb ellátás felé vihetné az egészségügyet,
és ennek a gondolatnak a súlyát talán akkor értjük meg igazán, amikor az orvos elmondja, hogy a kórházakban vagy a szakrendelőkben a betegek jelentős része már eleve egy beszűkült, módosult tudatállapotban van – még csak nem is kell hozzá hipnoterápiában lenniük.
Az intenzív, érzelmileg megterhelő, szélsőséges emberi helyzetekben – eredményezze azt egy kézhez kapott rossz diagnózis, legyen szó szülésről vagy akár csak egy vérvételről –, sokkal fogékonyabbakká válunk a környezetünkből érkező, önkéntelen hatásokra, így a szuggesztiókra is – mondja a szakember. Az önkéntelen hatásoknak az orvosi használatáról pedig szerinte lehet és kellene is gondolkodni.
„Óriási jelentősége van annak, hogy a műtős, az orvos, az ápoló milyen környezetet épít fel a szavaival” – fogalmaz.
A betegek általában elveszettnek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, és önkéntelenül is olyan emberek után nyúlnak, olyanokban bíznak, akik az adott helyzetben kompetensnek tűnnek. Így az orvos, az ápoló szavainak a jelentősége felnagyítódik, minden mondatuk erős és fontos jelzés lesz a beteg felé, aki azokba kapaszkodni fog.
Az 1970-es években egy amerikai kutatás során megfigyelték, hogy ha a súlyos baleseti sérültekhez kiérkező mentősök a megszokott kommunikációjuk helyett, a szavaikra gondosan ügyelve, egy előre megtanult szöveget ismételnek, amelynek a kulcsüzenete az, hogy „a nehezén túl van, biztonságban van, most kórházba szállítjuk, ahol már készülnek arra, hogy fogadják, nyugodt lehet”, akkor ezek a sérültek stabilabb paraméterekkel, jobb állapotban érkeznek meg a kórházba, kevesebben halnak meg közülük. „És ez a banálisnak tűnő intervenció az első fél vagy egy órában is elég lehet ahhoz, hogy hamarabb távozzanak aztán a kórházból” – mondja az orvos.
Szerinte a szavak „holdudvara, hangulata számít”, a szélsőséges határhelyzetekben például a tagadást nem értik meg az emberek: „egy szorongó, rettegő embert a műtőasztalon a »nem kell félni, nem fog fájni« mondat bizony még soha nem nyugtatott meg”.
Ráadásul – teszi hozzá – elsőre a „nyugodjon meg” felszólítás sem működőképes, fokozatosan kell a kommunikáció során odáig eljutni. „Ha én meg tudok érkezni az ő érzelmi valóságába, és onnan szépen, fokozatosan elkezdem vezetni, hogy »ez egy biztonságos helyzet, ezzel és ezzel segítünk«, akkor ő is megengedheti magának, hogy minden kifújt levegővel egy keveset a felesleges feszültségből elengedjen”.
Az aneszteziológus hangsúlyozza, hogy a megfelelő pozitív üzenetek és szuggesztiók még az altatás alatt is „reprodukálhatóan és mérhetően” ki tudják fejteni jótékony hatásukat. Vagyis még úgyis csökkentik a műtét utáni fájdalmat és a fájdalomcsillapító iránti igényt, hogy a betegeknek fogalmuk sincs arról, hogy mit hallottak a mélyeszméletlenség állapotában.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
