Felfedeztük Budapest rejtett gyöngyszemeit, aztán lekopiztuk Szoboszlait
A HVG három, eltérő edzettségi szinten lévő újságírója néhány héttel ezelőtt úgy döntött, hogy futni megy, és különböző távokon benevez a Telekom Vivicittára. Felkészültek, majd hétvégén teljesítették is az általuk vállalt távot, teljesítményüket, fizikális állapotukat pedig a Telekom Egészség szolgáltatása segített kielemezni.
Áron: Séta a belvárosban a regeneráció jegyében
Félmaraton volt az eredeti terv, de bokasérülés miatt a 15 kilométeres városi túrát teljesítettem a hétvégi 40. Telekom Vivicittán. Szabadidőmben szívesen túrázom, elsősorban a természetben, városi sétát inkább közlekedési céllal teszek, ezért kicsit fura volt reggel „túrázósba öltözni.” Indulás előtt egy kérdésre akartam választ kapni: van-e értelme a városban túrázni?
A túra a Margitszigetről indult, majd a budai oldalon a Parlament – Váci utca – Erzsébet híd útvonalon halad, Budán a vár alatt sétáltunk végig, majd a Gül baba utca kaptatója után visszatértünk a Batthyány térre, ahonnan az óbudai Fő térről az Árpád hídon át tértünk vissza a szigetre.
Az út végére egyértelművé vált: abszolút van értelme a műfajnak, annak ellenére, hogy a természetben tapasztalható nyugalom itt nem kíséri a gyaloglókat. Járdán közlekedőkre, biciklisekre és a piros lámpákra is mindig figyelni kell, gyakran forgalmas út mellett vitt a túra. Viszont hamar feltűnő lett, mennyi szépség van Budapesten, ráadásul olyasmiket is felfedeztem, amiket korábban nem: házak tetején rozsdásodó, több évtizeddel ezelőtt itt felejtett retró hirdetőtáblákat, a budai rakpartra ültetett virágokat, váratlanul elém táruló látképeket a Parlamentről egy-egy szűk kis utcából.
A 15 kilométeres táv bő három óra alatt kényelmesen teljesíthető volt, három ellenőrző ponton kellett lecsippantani a rajtnál kapott vonalkódot, a második ellenőrzőponton még müzliszelet és frissítő ital is járt a gyaloglóknak, így a városi túra igazán kellemes szombat délelőtti programnak bizonyult, ráadásul egy rövid szakaszon Dóri és Kata is csatlakozott, ők már Kata délutáni futására készülve a szigetre tartottak.
Mindhárman egy-egy okosórával mértük a Vivicittá közben, illetve a verseny előtti és utáni pár napban is a különböző adatainkat, a vérnyomásunktól a piulzusgörbénken keresztül az alvásunk minőségéig. A számokat és grafikonokat Telekom Egészség szolgáltatás online orvosi konzultációja keretén belül értékelték ki számunkra a Teladoc Hungary Kft. orvosai.
Úgy éreztem, hogy a sík, aszfaltos terepen zajló sétához „túledzett” vagyok, és nem is okozott komoly kihívást a túra, amit az óra által rögzített adatok alapján az orvos is megerősített. Az adataim elküldése után Dr. Tóth Bálint válaszában arról írt, hogy a stabil tempó és pulzusszám arra utal, jó állóképességgel vágtam neki a hétvégi eseménynek. Külön kiemelte, hogy a korábbi bokasérülésem regenerációját is segítette a dolog, mivel a terhelés egyenletes volt és többi adatból – lépésszám, kadencia, pulzus, tempó – úgy tűnik, nem túl megterhelő. Végül arról is biztosított, hogy ha továbbra is odafigyelek a fokozatos terhelésre és a regenerációt pár bokastabilizáló gyakorlattal egészítem ki, hamarosan visszatérhetek a futáshoz.
Alapvetően igyekszem odafigyelni, hogy eleget aludjak, nálam ez azt jelenti, hogy legalább 7-8 órát fekszem az ágyban éjjel (amiből jellemzően a tényleges alvásidő 6,5 – 7 óra körül alakul), de mindezt pont a túra előtti héten nem tudtam tartani. Dr. Tóth Bálint erről azt írta, hogy a minimálisan ajánlott 6 óra ugyan megvolt, azonban kiemelte, hogy az óra adatai alapján gyakran felébredtem éjszakánként és kevés volt a mélyalvási szakasz, ami azt jelenti, hogy a fizikai regeneráció nem volt tökéletes. Ezt egyébként éreztem is. A közérzetem, a kedvem, a munkavégzési hatékonyságom az elmúlt napokban elmaradt a korábbi időszakoktól, a 15 kilométeres városi túra jótékony hatásához azonban kétség sem férhetett.
Kata: Túléltem a hetest
Megkönnyebbülten jelentem, hogy lefutottam a 7 kilométert. És még élveztem is. Ez másnak talán nem egy nagy dolog, én azonban sohasem futottam, nem is szerettem futni, és néhány hete még három kilométer is legyőzhetetlen távolságnak tűnt. Reggel már az ébresztő előtt felkeltem, eléggé izgultam, ezért nem tudtam visszaaludni. Nem sokkal később felkaptam a cipőmet és elindultam otthonról, mivel Áron túrája pont a lakásom közelébe vezetett, egy rövid szakaszon csatlakoztam hozzá. Miután az Árpád hídon elköszöntünk, hazaugrottam a futócuccomért és a barátomért, majd megindultunk.
40 perccel a rajt előtt érkeztünk meg a szigetre, ahol Dóri és anyukám vártak minket. Bemelegítettünk, feltettük a rajtszámot, majd beálltunk az indulásra készülődő tömegbe. Ekkor még nagyon lelkes voltam, szólt a zene, rengetegen szurkoltak, a leggyorsabbakat az első zónában el is indították, mi 6 perccel később indultunk. Tűzött a nap és szerencsére nem fújt a szél, az első kanyarig minden ideális volt, azt leszámítva, hogy szinte rögtön egy emelkedővel kezdtünk.
A második kanyar után viszont elkezdett égni a tüdőm és rendre eszembe jutott az első edzésem, amikor pár száz méternél nem tudtam többet megtenni. Végül a harmadik kilométert jelző táblánál muszáj volt megállnom egy rövid sétára, szerencsére pont jött egy frissítőpont, ahol pár korty víz csodákat tett. A Margit hídhoz közeledve beszűkült az út, jobban tömörültek az emberek, így éreztem, hogy visz a tömeg, közben a pálya szélén skót dudások zenéltek, ami szintén lendületet adott.
„Nyugodtan szólj, ha meg szeretnél állni” – mondta a barátom felérve a hídra, de olyan jó volt a hangulat, és az okosóra is bemondta, hogy elértük a 4 kilométert, ezért éreztem: a szigetig már kibírom. Ott pedig lejtő következett, ami egy áldás volt, de azért szükségem volt már egy kis gyaloglásra. Ekkor azonban teljesen váratlanul felbukkant keresztanyukám és unokahúgom egy „hajrá Kata” feliratú táblával és lelkes kiabálásokkal, ami óriási energialöketet adott, a séta így elmaradt. Végül 5,5 km-nél sétáltunk pár métert, majd rátértünk az utolsó kanyarokra. Ekkor már elég nyűgös voltam, még mindig nem láttam a célt, de nem volt időm azon gondolkodni, hogy mennyire elfáradtam, mert a barátom megállás nélkül biztatott. Végül csak feltűnt a cél, amit anya, Dóri és egy másik barátom szurkolása mellett sikerült átlépnem közel 53 percnyi futás után.
Soha életemben nem futottam egyben 7 kilométert, de most már megjött az étvágy, és bízom benne, hogy a jövőben akár még ennél több is menni fog.
Hatalmas élmény volt ez a pár hetes kísérlet, ami alapján két dolgot szűrtem le: az egyik, hogy tényleg javít az életminőségen, ha beiktatunk egy kis mozgást a mindennapokba. Jobban lehet aludni, rendezni a cirkáló gondolatokat, figyelni az étkezésre és talán még koncentrálni is, a verseny pedig motivált rá, hogy tartsam magam a célhoz. A másik tapasztalatom, hogy a vártnál is többet számított, hogy a szeretteim úgy támogattak, mintha az én kis futásom lenne az évszázad eseménye. Nélkülük valószínűleg az utolsók között, megviselten battyogtam volna be a célvonalba.
A pozitív tapasztalatok ellenére egyértelművé vált, hogy nem vagyok jó formában. De szerettem volna megtudni, hogy mennyire nem, ezért miután az okosórám segítségével megmértem a vérnyomásomat, elindítottam a Telekom Egészség szolgáltatásának tesztjét, amely kiadta, hogy jók az eredményeim, de túl sovány vagyok. Ebből kiindulva adott támpontokat, hogyan legyen egészséges és kiegyensúlyozott az étrendem, például iktassak be 4-5 étkezést a nap folyamán. Majd orvosi konzultáció keretében elküldtem a futásról a fentebbi képen látható statisztikát, ami alapján személyre szabott tanácsadást kaptam.
Az orvosnak is elpanaszoltam a három kilométernél fellépő mélypontomat, ami amiatt léphetett fel az orvos szerint, mert a keringésem és a légzőrendszerem még nem szokta meg a megemelkedett oxigénigényt, ami oxigénhiányos állapotot idézett elő az izmaimban. A tüdőmben lévő égő érzésről pedig kiderült, hogy valójában a légutak, a mellkasizmok vagy a tüdőkapillárisok irritációja, amit az váltott ki, hogy a túl gyorsan emelkedett pulzus és légzésszám hatására a levegő nem cserélődött elég hatékonyan. Az orvos szerint jól tettem, hogy megálltam sétálni, mert így újra oxigéndús vérhez juthattak az izmok és a szervezet is.
„Ha van rá lehetőség érdemes ilyenkor pár korty vizet inni, mivel a kiszáradás fokozza a panaszokat” – javasolta, majd hozzátette, hogy legközelebb az első 2-3 kilométer legyen inkább bemelegítő jellegű, a korai szakaszban vélhetően túlságosan gyors volt a tempóm, bár a 7:19 perc/km-es átlagomról kiderült, hogy közepes intenzitású.
A további edzésekre vonatkozóan pedig azt tanácsolta, hogy érdemes a pulzumosat a 70-85%-os maximális tartományban tartani, ami javítja az állóképességet és csökkenti a túledzés kockázatát.
Dóra: Futottam egy Szoboszlait
A Szoboszlai Futam különlegessége, hogy fél kilométerrel több, mint a Telekom Vivicittá hagyományos tíz kilométeres távja, mégpedig azért, mert Szoboszlai Dominik, a magyar válogatott csapatkapitánya átlagosan ennyit futott tavaly a hazai színekben játszott meccsein. A táv résztvevői limitált, egyedi futópólót kaptak, valamint a nevezési díjukból 2000 forintot a Suhanj! Alapítvány integrált edzőtermének támogatására fordítottak a szervezők. A rajtnál be is mondták a mikrofonba, hogy a hétvége alatt ötmillió forintot sikerült összegyűjteni karitatív célokra, az összegről szóló elismervényt Kovács Patrícia színésznő, a Suhanj! társalapítója vette át, és ő maga is lelkesen szurkolt a több ezer futónak.
Vasárnap szikrázó napsütésben, a legnagyobb melegben rajtoltam 300 társammal együtt.
A mentális felkészülésemhez sokat adott hozzá, hogy szombaton már láttam Katát befutni a hét kilométeres távon, elkezdtem megszokni a tömeget, érezni a hangulatot, vártam, hogy én is a rajthoz állhassak. Szerencsére elég jól aludtam a verseny előtt, nem is annyira izgultam, inkább féltem, mi lesz akkor, ha összeomlok futás közben – bár ilyen még életemben egyszer sem történt velem. Sokat segített menet közben, hogy láttam az okosórán a pulzusom és azt, hogy átlagosan hány perces kilométereket futottam: az elején még volt bennem energia, hogy begyorsítsak olykor, de a végére azért elfáradtam. Kétszer éreztem holtpontot, először három, aztán hét kilométernél, de a támogató szurkolóim segítettek átlendülni: Áron, Kata és a családom. Láttam két futót, akik rosszul lettek az út közepén, ez megijesztett egy kicsit, de hamar jött a segítség, senkit sem hagytak magára a szervezők.
A Szoboszlai Futamon részt vevő háromszáz ember fekete pólóban futott: a sok, tíz kilométeres távot teljesítő fehér pólós ember között úgy néztünk ki, mint egy csapat hangya – jó érzés volt egységben lenni. Menet közben a rakparton többször láttam szurkoló járókelőket, számos zenés pont is volt, ami tényleg átsegített a nehéz pillanatokon. Katartikus érzés volt befutni a célba: amikor a nyakamba akasztották az érmet, lehet, hogy kicsit el is sírtam magam, de biztosan nem a fájdalomtól. Egy kellemetlen meglepetés ért az út során: keletkezett a talpamon egy apró vízhólyag, amit már féltávnál elkezdtem érezni, fájt, de nem vészesen. Igazi rejtély, hogy ez miért történhetett, hiszen a jól bejáratott, közel tízéves futócipőmben álltam rajthoz.
Célba érés után bezsebeltem az izzadt öleléseket és kedves gratulációkat, lenyújtottam, és minden nassolni valót megettem, amit a befutócsomagban találtam. Összeségében büszke vagyok magamra, egy óra és kilenc perc alatt teljesítettem a távot, ami annyira talán nem is rossz egy-két hónap felkészülés után. Pár órával később, mikor megnyugodtam és elkezdtem feldolgozni ezt az intenzív élményt, már azon morfondíroztam, hogy jövőre jöhet a félmaraton, sőt, milyen jó lenne egyszer maratont is futni. Szóval vannak álmok, célok, de az biztos, hogy nem vagyok olyan fitt, mint kilenc éve az első félmaratonomnál, sokkal többet kellene mozognom. Ezt a Telekom Egészség szolgáltatásának egészségfelmérője is részben kimutatta, de még pontosabb információkért az orvoshoz fordultam.
Az értékelés szerint a tempóm (durván hat és fél perc alatt futott kilométerekkel) stabil és egyenletes volt, ami hatékony felkészülésre és testtudatosságra utal. Az orvos hozzátette, hogy az okosóra által rögzített edzésadatok közül kiemelendő a mért VO2 maximális értéke (48,4 ml/kg/perc), amely megadja a szervezet által maximálisan felvehető és szállítható oxigén mennyiségét. Az orvos megállapította, hogy az én korcsoportomban ez az érték átlag feletti állóképességi szintet jelez, amely jó alapot biztosít a további fejlődéshez, és pozitív összefüggést mutat a hosszú távú egészségi állapottal is. Mindezek alapján talán nem is olyan lehetetlen jövőre egy félmaraton.
Egyetlen értékemre mondható, hogy enyhén problémás: a futóverseny alatt 180 bpm-es volt az átlagos pulzusszámom, tehát a mozgás idejének nagy részét az 5. pulzustartományban – azaz a maximális terhelés zónájában töltöttem. „A tartósan magas pulzustartomány nemcsak gyors izomfáradáshoz és légszomjhoz vezethet, de fokozza a sérülésveszélyt is. A további edzés tervezése során javasolt tudatosan beiktatni olyan alacsonyabb intenzitású edzéseket, amelyek során a pulzusszáma a kettes zónában marad, a tempóját pedig folyamatosan a pulzusa alapján alakítja. Ezek az edzések kiemelten fontosak az állóképesség fenntartható fejlesztéséhez és a regeneráció támogatásához” – írta az orvos.
Megnyugtató volt olvasni, hogy nagyjából minden rendben van az egészségemmel, sportolhatok kedvemre egy kicsit több odafigyeléssel. Az adataimat kiértékelő orvos kiemelte, hogy az okosóra ugyan nem minősül orvostechnikai eszköznek, mégis alkalmas lehet arra, hogy nyomon lehessen követni a teljesítményt és az edzettségi szint fejlődését. Javasolta még, hogy a verseny utáni napokban pihenjek eleget, aludjak éjszakánként legalább 7-8 órát, és ha jólesik, sétáljak egy rövidet, valamint nyújtsak. Hozzátette, hogy fontos odafigyelni a folyadékpótlásra és a szénhidrátbevitelre is.
Cikkünk a Telekom támogatásával készült.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
