A Brüsszeltől keletre fekvő Leuven és Hoegaarden a középkor óta a belga gabonatermő vidék központja. Ennek megfelelően a helyi sörfőzők nem csak árpából, hanem búzából és zabból (vagy ezek keverékéből) is rendszeresen főztek sört. Sőt, a 14. századtól egészen a 20. század elejéig gyakoribb volt a „witbier” (flamandul: biere blanche), vagyis a „fehér sör”, mint a „rendes” árpasör. Ezek többnyire kis kapacitású, családi sörfőzdékben készültek, amelyekből – kis túlzással – minden utcasarkon volt egy. Hoegaardenben például 1880-ban 35 sörmanufaktúra működött, miközben a városka lakossága a csecsemőket is beszámítva alig haladta meg a kétezret.

Hoegaarden. Nemcsak árpából készülhet sör © Vétek György

A 20. század elején azonban, amikor az ipari mennyiségben és állandó minőségben termelő sörgyárak tisztán csillogó, aranysárga láger söreikkel meghódították a világ sörkedvelőit, a tradicionális búzasörök termelése Európa-szerte rohamosan csökkent, s nem volt kivétel ez alól Belgium sem. Sorra zártak be a búzasör-főzdék, és az 1950-es évek legvégén Hoegaardenben lakat került a legkitartóbbra is.

1965-ben azonban – ahogyan a mesében szokott történni – megjelent a legkisebb királyfi és megmentette a belga búzasört: az akkor negyven esztendős Pierre Celis megvásárolta a szomszédjukban levő, bezárt sörfőzdét. A 15. században a városkában működött sörfőző kolostor iránti tisztelettől vezérelve átkeresztelte De Kluis-ra, és búzasör főzésére adta a fejét.

Pierre Celis – akit csak „tejesemberként” ismertek addig Hoegaardenben – a családi vállalkozást hagyta ott a sörfőzde kedvéért. Az igazsághoz tartozik az is, hogy nem volt számára idegen belülről a sörfőzde, mivel korábban rendszeresen besegített a sörfőző mestereknek. Néhány, hasonlóan elszánt barátjával így azután nekiláttak sört főzni, némileg megújítva, átdolgozva a régi recepteket. Az első főzet 1966-ban került ki a főzdéből, a sör neve pedig – a város után – Hoegaarden lett.

Nem telt el sok idő, és különösebb publicitás nélkül vált ismertté az újjászületett belga búzasör nem csak hazájában, de Franciaországban, Hollandiában és a búzasöreire kifejezetten büszke Németországban is. A sörfőzde termelése – de főként a sör iránti kereslet – olyan ütemben nőtt, amit komolyabb, tőkeigényes beruházás nélkül már nem lehetett megvalósítani. Ez, és részben egy kisebb sörfőzdei tűz 1985-ben arra az elhatározásra juttatta Pierre Celis-t, hogy eladja a sörfőzdét. A vevő az éppen nagy belgiumi felvásárlásban levő Interbrew (mai nevén AB InBev) volt, és rövid időn belül végre is hajtotta a szükséges fejlesztéseket.

© Vétek György

A Hoegaarden azóta a legnagyobb mennyiségben főzött és eladott belga búzasör. Részben búzából, részben árpamalátából készül, komló, koriander, curacao és még egy titkos fűszer hozzáadásával. Azóta persze a Hoegaarden kinőtte az eredeti régi sörfőzdét, ezért a gyártást áthelyezték egy másik, modern üzembe. A legendás sörfőzde egy részén pedig múzeumot, látogatócentrumot és söröző-éttermet rendeztek be. Többféle túrára lehet benevezni, és aki vállalkozik rá, megtanulhatja a belga búzasör szakszerű csapolásának a lépéseit is. Amit semmiképpen sem szabad kihagyni a végén, az a sörrel főzött háromfogásos menü.

A sörfőzde a „sima” Hoegaardenen kívül még hétféle búzasört gyárt: a már sokfelé ismert, testes, erős (8,7 százalékos alkoholtartalmú) Grand Crue-t és Forbidden Fruitot, valamint az inkább hazai piacra kerülő szezonális (szeptembertől márciusig) Speciált, és újdonságképp négyféle gyümölcsös ízesítésűt. Az előbb felsoroltakon kívül természetesen még számos más búzasörrel is találkozhatunk belgiumi kocsmajárásaink során, de mindegyikük közös vonása, hogy a Hoegaarden „köpönyegéből bújtak elő”, vagyis Pierre Celis sikeres vállalkozása keltette őket is életre.