A nyolcvanas években csatlakozott tudós hazánkfiához Hervé This, francia élelmiszervegyész, akivel közösen fektették le egy új tudományág, a molekuláris gasztronómia alapjait. A kutatások eleinte elsősorban a különféle élelmiszerek fizikai és kémiai reakcióira irányultak. Igen hamar kiderült azonban, az így szerzett ismeretek, tapasztalatok nagy része a gyakorlatban is remekül alkalmazható. Egzakt módon nyert bizonyítást Kürti és This laboratóriumában, hogy miért emeli ki a fűszerek ízét a só, milyen szerepe van a zsíroknak a hús porhanyósságában, hogy lesz a pecsenye kívül ropogós, belül szaftos, vagy éppenséggel az,hogy  miért jó vákuumban főzni.

Furcsa módon több, régebbi sztereotípia is megdőlt, amelyeket pedig pont a kémia és a fizika szabályaival magyaráztak a konyhamesterek: például nem igaz, hogy a leveshús főzését hideg vízben kell elkezdeni, és a húsok elősütését sem az indokolja, hogy az így keletkező kéreg mintegy bezárja a húsok nedvességét, biztosítva porhanyósságukat.

Ahhoz azonban, hogy Kürti és This kísérletei széles körben ismertté váljanak szükség volt arra is, hogy ezredfordulóhoz közeledve, felértékelődjön  a gasztronómia, és főleg  a szakácsok presztízse. Egyre inkább sikk lett, divatba jött, a felkapott vendéglők látogatása és a szakmának kapóra jöttek a molekuláris gasztronómia eredményei. A mennyiségről egyre inkább a minőségre, a konyhai művészetre került a hangsúly. Manapság egy Michelin csillagos étterem konyhája inkább hasonlít egy laboratóriumhoz, mint nagyapáink vendéglői konyhájához és a sztár séfek elképzeléseinek kivitelezését nem ritkán vegyészek és fizikusok munkája támogatja.

Mindez nem azt jelenti, hogy csak ez az út vezet a sikerhez, hiszen a legjobb éttermek között nem kevés van, melyben nincsenek   laboratóriumi eszközök, a sütéshez, a főzéshez nem használnak maghőmérőt, és nem tartanak a hűtőben folyékony nitrogént, de feltétlen tartják magukat ahhoz, hogy csak a legjobb alapanyagokkal, friss zöldségekkel és fűszerekkel dolgoznak. Lehet egy jó vendéglő ilyen is, olyan is, ám ezekben az étkezés már távolról sem a régi korok hedonista zabálásait idézi, hanem sokkal inkább ünnep, különleges élmény. A fogások egymásutánja, az asztalra adott borok változatossága, a tálalás művészi kivitele inkább egy szertartás szabályozott keretei között zajlik.

A konyhaművészettel szemben egyre nagyobb elvárások fogalmazódnak meg. Az újabb és újabb ételcsodákhoz, a különleges menük összeállításához nélkülözhetetlen a molekuláris gasztronómia tudósainak fáradhatatlan munkája is. Nélkülük nem biztos, hogy Heston Blumenthal és az ő Fat Duckja, vagy Ferran Adrián és az ő El Bullija olyan magas csúcsokra érkezhetett volna.