A szerecsendió nevét egy 1566-ban született magyar nyelvű írásos forrás is említi, de Európában már a 13. században ismert fűszer volt. Annak idején persze csak a tehetősebbek jutottak hozzá, hiszen miként a fűszerek sokasága, ez is a titokzatos Keletről érkezett, és meglehetősen drága volt. Volt, hogy hét hízott ökröt is adtak fél kiló szerecsendióért, amelyet nemcsak fűszerként használtak, hanem a pestis ellenszerének is tartották.

A macidis flos, avagy a szerecsendió magyar nevét onnan kapta, hogy hosszú időn keresztül a közel-keleti szaracén közvetítők útján jutott el hozzánk, akiket leszerecsenezett a köznyelv. Egyébként szép népies neve is van: muskátdió.

AP

A szerecsendió eredetileg csak a ma Indonéziához tartozó Fűszerszigetek egyik szigetcsoportján, a Banda-szigeteken termett, mégpedig örökzöld fákon, amelyek akár huszonöt méteresre is megnőnek. A fa elültetése után körülbelül kilenc esztendővel kezd teremni, de akár hetven évig is elél.

A Banda-szigetek első hódítói a portugálok voltak, őket a hollandok követték. Rövidesen busás jövedelemhez jutottak a szerecsendióból  – ahogy szinte valamennyi gyarmatosító a kelet mesés kincseinek is nevezett fűszerekből. A Banda-szigetekre persze az angolok is szemet vetettek. Felfegyverezték a sziget őslakosait, és fellázították őket a hollandok ellen. A háború végére azonban a hollandok az őslakosság nagy részét kiirtották, a szerencsésebbeket Jáván adták el rabszolgának. A szerecsendió-ültevények művelésére pedig Hollandiából hoztak telepeseket.

Az angoloknak azonban mégiscsak sikerült részt szerezniük a szerecsendió kereskedelemből. Méghozzá egy apró madárnak köszönhetően, amely nem törődve azzal, hogy kedvenc csemegéje kinek hoz mesés vagyonokat, ahova csak eljutott légi vándorútjain elpotyogtatta a szerecsendió magvait. Így a növény más trópusi szigeteken is meghonosodott.

A szerecsendiófa termése körte formájú gyümölcs, amely érett állapotban magától kettéhasad. Belül egy 2-3 centiméter átmérőjű, ráncos mag van: ez a tulajdonképpeni szerecsendió. Ám fűszer készül a gyümölcs húsos vöröses színű termésfalából is: megszárítva ebből lesz a szerecsendióvirág, más néven macisz. A szerecsendiót többnyire reszelt állapotban, a virágot apróra törve teszik az ételekbe.

A szerecsendió elhíresülése egy Bernardus Paludanus nevű németalföldi orvosnak köszönhető. A doktor az Elő- és Hátsó Indiában, illetve a dél-indiai szigetvilágban tett utazásairól készített beszámolójában – a Linschoten-féle Itineráriumban – megemlékezett keleti fűszerek gyógyhatásáról. S a legnagyobb jelentőséget a szerecsendiónak tulajdonította, amely „erősíti az agyat, élesebbé teszi az emlékezőtehetséget, emellett javítja a gyomor- és bélműködést is". Az Itineráriumot számos nyelvre lefordították, és Paludanus megállapításait a fűszerek gyógyhatásáról mindenütt vita nélkül elfogadták. Ezzel a szerecsendió bevonult a közhasználatú gyógyszerek közé is. Bár manapság már nem gondoljuk a pestis ellenszerének, emésztési zavarok, és gyomorsavtúltengés ellen a szerecsendió valóban gyógyhatású.

A magban levő miriszticin azonban nagyobb mennyiségben mérgező, kábító hatású lehet, ezért csak kis mennyiségeket használnak belőle. Nagy mennyiségű zsírjából (30 százalék) muszkátvajat készítenek, ami erősítő, üdítő és frissítő hatású. Hazájában az éretlen terméshéjból édes zselét is előállítanak. A szerecsendió drogpótlóként is ismert.Akik ilyesmivel élnek, lereszelve főzetet készítenek belőle, vagy joghurtba keverik. Hatása hasonló a marihuánáéhoz. Eufóriát okoz,és lebegő érzést kelt, de fogyasztása erős szomjúságot, hányingert, idegességet vagy pánikot is előidézhet. Úgy, hogy csak lassan a testtel, óvatosan bánjunk vele.

Persze nekünk a legfontosabb mindenekelőtt az ízesítő hatása. S bár itthon nem annyira népszerű, mint a mediterrán konyhákon, sok ételhez használhatjuk, és gyakori alkotórésze fűszerkeverékeknek is.

Ilyen keverék például az arab, a török konyha nálunk is egyre népszerűbb és ismertebb ízesítője, a ras el hanout: azonos mennyiségű szegfűbors, szegfűszeg, szerecsendió, fahéjrúd, feketebors, fehér kardamom, koriander és édeskömény alkotja. Vagy a francia négy fűszer-keverék:1/2 rész fekete bors, ehhez keverjük a szerecsendiót, szegfűszeget, és a szárított gyömbért. Az előbbi kiváló burgonyás ételekhez és kuszkuszhoz, az utóbbi nagyon illik sültekhez és párolt húsokhoz.

Ez idő tájt leginkább a mézes süteményekben találkozhatunk a szerecsendió aromájával. Ott a helye a karácsonyi figurák fűszerkeverékében a fahéj, szegfűszeg, gyömbér mellett.

Recept

Mézeskalács, ahogy dédanyáink készítették

honihoney.files.wordpress.com

50 dkg rozsliszt
20 dkg méz
20 dkg porcukor
2 egész tojás
2 tojás sárgája
1 teáskanál őrölt fahéj
1 kávéskanál őrölt szerecsendió
1 kávéskanál őrölt szegfűszeg
2 kávéskanál szódabikarbóna

A cukrot és a mézet 1-2 evőkanál vízzel felfőzzük szirupnak és egy zománcos lábasban fakanállal összedolgozzuk a liszttel. A tésztához hozzágyúrjuk a tojásokat,a fűszereket és a szódabikarbónát. A kész tésztát egy éjszaka, vagy akár egy teljes napig hűvös helyen – de nem hűtőben – pihentetjük. Sütés előtt kinyújtjuk, tetszés szerinti különböző alakzatokat szaggatunk belőle a süteményformázókkal, mindegyiknek a tetejét vékonyan áthúzzuk az elkevert tojássárgájával (a közepükbe nyomhatunk egy-egy szem hámozott mandulát vagy diót). Közepesen meleg sütőben tűpróbáig sütjük, vigyázva, nehogy túlpiruljon.

(Az Édesipari recepttörténeti gyűjtemény 1991-es kiadása nyomán)