„Aztán mondja, mikor válcsák le a Viktort?” – kérdezi tőlünk egy fiatalember, aki az imént még kemencében aszalt epret és vörös áfonyát akart ránk tukmálni. Első döbbenetünkön még nem vagyunk túl, amikor máris arról faggat, vajon a HVG-rövidítés melyik helyi sajtót takarja, ám végül annyira zavarba jövünk, hogy inkább eloldalgunk. Mindazonáltal ez a rövid közjáték nagyjából az egyetlen, ami kizökkent minket az általános Etyek-érzésből.

Ehhez persze azt is tudni kell, hogy megannyi oldala, arca van az Etyek-fesztiválérzésnek. Ott van mindjárt a Demján Pince körüli légkör, amelyet egyrészt Günzer Tamás Mont Blanc-ja és Irsai habzóbora emel, másrészt viszont a Moonlight együttes játéka. A kétfős banda ugyanolyan lelkesedéssel és átéléssel játsza a KFT-től az Elizabethet, mint az Isten veled, édes Piroskámat.

IN

A másik oldalon viszont, immár az Újhegyen, az Etyeki Sonkás színpadára várják a Tiffán Zsolttal felerősített Üzletembers együttest, ám a koncert kezdetéig kompromisszummentes rhythm and bluest játszanak. Ott jártunkkor éppen a Sympathy for the Devil szól a hangszórókból, majd fertályóra múltán még szintén Rolling Stones árad az éterbe, de már a No Expectations.

Nem is igazán értjük, hogy miért, mert itt és most minden a reményről szól. Arról, hogy vannak jó borok és vannak jó kezdeményezések. Például az, hogy a borszakírókat egy veterán kabrió busszal szállítják le Etyekre, akiket a Rókusfalvy Pince teraszán már vagy 60 palack behűtött bor fogad. Ez azért is fontos, mert hiába nem éppen metropolis Etyek, a különböző helyszínek elég messze esnek egymástól, s ha valaki megfelelő keresztmetszetet szeretne kapni a felhozatalról, bizony elég sokat kell sétálnia. Így azonban rögtön, egy helyen, koncentráltan lehet megismerni az etyeki fesztivál borait.

A helyiek közül kóstoltuk Rókusfalvy súlyos 2009-es Sauvignon Blanc-ját, ami tekintélyt parancsol illatában, de ízében is, Pécseliék szürkebarátját, ami unortodox, trópusi ízjegyeivel hökkentett meg, és az Etyeki Kúria 2009-es Sauvignon Blanc-ját, ami hibátlan ízével, visszafogott, mégis üde illatával kápráztatott el.

Jól áll az apró kesernyésség a krémesség határán táncoló Kálna „Pincze” friss Chardonnay-jának, és itt máris rátérnénk az Etyeki Pincefesztivál kognitív disszonanciát okozó sajátosságára. Merthogy egyrészt tök jó, hogy bemutatják a helyi borászokat és nedűket, másrészt ott a veszély, hogy a helyieket elhomályosítják a más borvidékekről érkező sztárok.

Mert hát itt van mindjárt Szászi mester friss olaszrizlingje a Szent György-hegyről, amit egy-két kolléga az egész fesztivál legjobb száraz fehérboraként értékelt. Joggal. Vagy ki merne vitatkozni Bolyki Királyleánykájával, aminek illatáról regényeket lehetne írni. És akkor még nem is említettük Demeter Zoltán 2009-es furmintját, ami még a legelszántabb Tokaj-megvető szívét is képes meglágyítani. Persze, vannak vörösek is.

IN

Bőven lehetett inni Eszterbauer Cabernet Franc – Merlot házasításából (Mesterünk, 2009), a rozéiról ismert Dúzsi gyönyörű syrah-jából, Gere Attila többszörös győztes Cabernet Sauvignonjából (2008), a húzós árú, de a Zweigelt nagyborságát talán először méltóképpen kifejező Ráspi Electusából (2008), Tiffánék 2008-as csábító Luciájából és a megunhatatlan 2007-es Bock cuvée-ből. És ha valaki szépen mosolygott Gere Viktóriára, akkor megkóstolhatta a kissé még sokkos állapotban lévő, de sokat ígérő Gere Tamás és Zsolt-féle kadarkát – a pince történetének első ilyen borát.

Ennyi jó nedű után érthető, ha mély, egzisztenciális kérdések kezdenek el foglalkoztatni. Az élet értelmét kutatva érdeklődve szemléljük azt a Richard Branson-hasonmást, aki fütyörészve, kezében egy üres palack Heimann Barbárral igyekszik hölgytársaságot találni magának, miközben a háttérben komoly borszakírók a prostitúció komparatív előnyeiről filozofálgatnak.

Mi azonban inkább telitöltjük poharunkat, kiülünk a kőfallal szegélyezett út mellé, és néhány hosszú pillanatra elhisszük: az univerzum borcsakrája valahol Etyek közelében található.