Akik időképet, GPS -es időjárás iránytűt s egyéb applikációkat böngésztek, vagy csak kivételesen hittek az egyéb  mezítlábas meteorológiai előjelzéseknek, már a nyitás napján igyekeztek annyit meríteni a jóból, amennyit csak bírtak. A pupákokat aztán a múlt hét csütörtöki – mostanság komiszak ezek a csütörtökök - kegyetlen időjárás le is döntötte a lábáról.

Mondják ugyan a borászok, így legalább kivételesen arra is idejük volt, hogy dacolva az elemekkel, megkóstolják egymás borait, ha már nekik úgy is állni kellett a sarat. Múlt pénteken aztán új napra virradtunk: kellemesebb idő és tolerálható forgatag várt minket. Majdnem dalra is fakadtunk örömünkben.

„Úgy vagyok ezzel, tudod, én mindig lehetetlent akarok” – énekelte Cseh Tamás annak idején, miközben egy randevúról álmodozott Koncz Zsuzsával. Mi is így voltunk ezzel, szerettük volna magunkba szippantani a Borfesztivál minden egyes cseppjét, és felfedezni eddig még ismeretlen tájakat, terroirokat. Aztán valahogy mégis ismerősökbe botlottunk úton-útfélen.

Gy.Zs.

„Olyan ezt a bort itt a bódéknál inni, mint kaviárt falatozni a sarki büfében” – panaszkodott s dicsekedett egyben Dula Bence egri borász, aki fájdalmas mosollyal töltött két centilitert a poharunkba 1999-es Bikavéréből. Mi is egyetértően bólogattunk, pláne, amikor megtudtuk, hogy már alig 70 palack van a szép borból, amit jó lenne 15 vagy 20 éves korában is megkóstolni. Addig is a kóstolást az  egri Pók Tamás 2009-es vörös cuvée-jével folytattuk. Ezt a Pajdost már megismertük az év elején, ám azóta a palackos érlelés során sokat kerekedett a bor, most még jobban tetszett.

Leragadtunk darabig Szecskő Tamás és Losonci Bálint mellett, akik 16-os alkoholú zöldveltelinivel és közel 9-es „savkeménységű” félédes királylánykával traktáltak. A radikális terméskorlátozásukról is ismert mátrai borászok még a végén egy palack száz százalékos Turánt is előhúztak valahonnan. A brutális, tökös bor semmilyen ismert kategóriába nem illeszthető be.

Egy dán nyugdíjascsoport tagjai odasomfordáltak Tamáshoz, és félénken kértek egy-egy kortyot. A jólétből idetévedt turisták pillanat alatt átérezték ezer vérzivataros esztendő minden kárpát-medencei kínját, nyeltek egyet, majd megindultak a villányi bódék felé.

Mi is útra keltünk, hogy a varietas delectat jegyében még nem ismert terroirok borait is felfedezzük. Elérkeztünk a díszvendég Horvátország boraihoz, ahol kiváló isztriai malvazijákkal ismerkedtünk meg. A Damijanic pince bora friss és kissé savanykás, ellenben a Zigante pincészeté érettebb, már-már az olaszrizling mandulás kesernyéjét idézte.

A helyi fajták a nem kifejezetten mediterrán időben nem tudták megérinteni a szívünket, lehet,hogy inkább honukban kellene kipróbálni. A teran tökéletesen hidegen hagyott, míg a szlavóniai pinot noir esetében a fajtát is alig ismertük fel. Kész megváltás volt Zwack Izabellához rohanni,hogy tokaji pinot-it végigkóstoljuk: a négy évjárat közül a legidősebb, a 2008-as már ivásra kész, szép, könnyű, elegáns ital.

Gy.Zs.

A pinot-tól újra magunkhoz térve, különlegességekre kezdtünk vágyakozni. A Heumann házaspár standjánál pult alól kaptunk egy kortyot a még palackban érlelődő 2009-es cabernet franc-ból. Ez a tétel még vagy egy évig nem lesz kapható, amit leginkább persze azok bánhatnak, akik szeretik a cabernet franc-t: az egyébként is jól sikerült 2008-as évjáratot messze lepipálja fiatalabb testvére, tessék csak megkóstolni.

Végül szomorúan konstatáltuk, hogy kezdünk fáradni. Még leöblítettük a kóstolás fáradalmait a Disznókő 2011-es késői szüretelésű, szép egyensúlyú furmintjával, amit tényleg csak azért egészítettünk ki Koch Csaba hajós-bajai jégborával, hogy megvigasztaljuk magunkat a borsúlyos nap után.
Legközelebb vasárnap kora este kíséreltük meg bevenni a várat, és már sokkal kevésbé „borértően”, leginkább laikusan, csak úgy sodródva a tömeggel. Ami nem volt.

Lökdösődés,sorállás nélkül lehetett a legtöbb helyre odaférkőzni, és ez az elmúlt évek zárónapjaihoz képest – nekünk kellemes és kényelmes – meglepetés volt. Megegyeztünk magunkkal, hogy valószínűleg a szombat lehetett a húzós nap.

Az Esterházy-Etyeki Kúria nagyasszonya, Matolcsy Sári is ezt erősítgette, és elcsigázottságát látva el is hittük neki. A szeme azért csillogott, miközben "panaszkodta", milyen hosszú és fáradtságos volt a szombat este. Erre koccintani kellett egy kis könnyed Kúria White 2011-el (Királyleányka, szürkebarát.)

Bezzeg Sauskáék az utolsó órákban is a tőlük megszokott rutinnal derekasan helyt álltak, fogadva a hadat borhíveikből, ismerősökből, barátokból, barátok barátaiból és így tovább. Az ő standjuk mindig mindenhol arról ismerszik meg, hogy jókora embergyűrű veszi körül, akár felesleges is kirakni a cégért. Mennek a népek a pontos palackok után. Mi szégyen ide, szégyen oda, ezúttal a Villányi Korzón a sárga címkés, fekete  pontos gyöngyöző boruknak adtunk nagy piros pontot, ami éppenséggel a tokaj-hegyaljai szőlőikből buborékozik.

Nehéz volt elszakadni tőlük, de muszáj volt Debreceni Mónika fülét meghúzni, hiszen kerek születésnapot ünnepel a Vylyan, éppen 20 éve telepítették az első szőlőtőkéiket. A Duennium 2006-os - bordói fajták házasítása - maga a múlt, a jelen és a jövő. Mi mással kívánhatnánk nekik még 120 évet?!

Gy.Zs.

Az óra ketyegett, gyorsan szaladni kellett a Tokaji Udvarba, mert a mádiakat ki nem kerültük volna. Különös tekintettel a Szent Tamás Mád Furmint 2011-re. Már csak azért is, mert szeretjük azt az Ipacs féle, 0.75-ös formabontó palackot, amibe töltötték, nem szólva arról, ami benne van. Nagyon hiányzott ugyan egy kis borkorcsolya hozzá Horváth Gábortól, a Mádi Udvarház séfjétől, de vele reméljük, találkozunk még ebben a hónapban a közeli Perbálon, ahol Walteréknál összegyűlik a vidéki éttermiség.

Tulajdonképpen ekkor jöttünk rá, megéheztünk. Ha nem mondják el senkinek, bevalljuk: csak egy kolbászos kenyérlángost toltunk le, hogy tényleg utolsó állomásként beiktathassuk az Oroszlános Udvarban az Év Pincészetét: a búcsúpohárba  a Mészáros Pál féle Hidaspetre töltődött. Cabernet Franc dűlőválogatása legújabb szekszárdi favoritunk. Nem mintha szívesen mellőznénk például Esterbauerék bármely borát. Aztán lefele jövet már csak dúdoltuk magunkban „Halk eső hullik, mossa le könnyem / nekem soha semmi nem ment még könnyen / hidegen néznek csillagok / én mindig lehetetlent akarok.” Csak, hogy Cseh Tamással fejezzük be.