A portugálok keringtek egy ideig Japán körül, s noha a gyarmatosításra nem mertek vállalkozni – még a náluk nagymenőbb britek sem –, kulináris kéznyomukat rajta hagyták a szigetországon, ahogy megtalálhatók ujjlenyomataik Indián is, Goa tudna erről mesélni. Ezek a portugálok hajózgattak szerteszét az ázsiai partok mentén, s mindenhol megihlették a helyi szakácsművészetet. Japánnak ők adták a rántott hús receptjét, ezt az osztrákok féltékenyen figyelhetik, de hát a Habsburgok csak házasodtak, nem hajóztak, így a Wiener Schnitzel csak Pestig úszott le a Dunán.
A japánok azonban gyanakvással tekintettek mindenre, ami nem japán, s noha a kóstolt ételt minden bizonnyal ízletesnek találták, nem hagyták annyiban a receptet. A később a gyorsvasutak meg az elektrokütyük terén szárba szökkenő virtuóz tudásukat már ekkor is felhasználták, és japánosították a panírt. Így született meg a pankó - és ezzel együtt a tonkacu nevű, japán rántott sertéskaraj - és a tempura. Bár az utóbbi inkább tészta, vagyis olyan folyós bunda, ami jéghideg víz, többféle liszt és só keverékéből készül, és leginkább azoknak ajánlott, akik utálnak panírozni, de a mártogatást még elviselik.

 A pankó pehelyszerű, hófehér morzsa, méretesebb a mienknél, ezért a pankóbunda híresen ropogós, némiképp látványos is, mert kissé dombornyomásos jelleget kölcsönöz az ételnek. Ma már nem méregdrágán, legfeljebb simán drágán lehet kapni gasztro-gourmet – meg az ázsiai - boltokban, de ott a vendégkör is többnyire exkluzív, így illenek egymáshoz. Viszont nem lehetetlen otthon elkészíteni, ehhez mindössze egy nagy darab friss fehér kenyér kell (bátran megvehetünk egy kilót), a héját körültekintően levágjuk, különben nem lesz hófehér a morzsa, aztán nagyobb darabokra tépkedve tegyük a forgókéses robotgépbe, és zúzzuk morzsásra. Mivel a kenyérbél friss, a gép nem tudja porrá szabdalni, nagyobb morzsákat fogunk kapni, amelyek egy kis szerencsével még pehelyszerűek is lesznek. Robotgép nélkül azonban nem megy a bravúr, akinek nincs, az fáradjon el a legközelebbi delikáteszbe.

M.L.

 A receptet most csirkére szabtuk, de a borjúszeletet is szépen öltözteti.

 Hozzávalók:

6-8 csirke alsócomb
pankómorzsa
2 tojás só, bors, csipetnyi pirospaprika

Mint a hozzávalók listájából is látszik, a téma nincs túllihegve, egyszerűen azért, mert a pankó önmagában is ízélmény, nem feltétlenül kell fokozni, de aki akarja, szórhat a csirkére hagymaport, bekenheti fokhagymával, sőt szójaszószba is mártogathatja. De a pirospaprika is megteszi, mert leheletnyi füstös-égett ízt ad a húsnak, s mivel nem olajban sütjük, nem keseredik meg. Ha esetleg spanyol füstölt pimentót használunk - nem szólva a füstölt Cayenne-ról -  a hatás még erőteljesebb. Egyesek szerint túl erőteljes is… A liszt-problematikára is fordítsunk pár szót: általában nem szokták lisztben előbundázni a húst, mert a pankópanír vastagabb a szokásosnál, de aki akarja, lisztezze, elvégre a japánok is alakítottak a portugál recepteken, mi is alakíthatunk az övékén.

 1. A sütőt melegítsük elő 200 fokra.
A csirkecombok végét csapjuk le egy bárddal vagy nagy és éles késsel, mert így mutatósabb lesz a végeredmény. Fűszerezzük. Forgassuk  – aki akarja, előbb lisztbe, majd – felvert tojásba, aztán alaposan nyomkodjuk bele a pankómorzsába.

2. Tegyük sütőrácsra, és csúsztassuk a forró sütőbe. Ha van a sütőn légkeverés üzemmód, arra állítsuk, hogy a forró levegő száguldozzon a hús körül, és ropogósra süsse. Kb. 35-45 perc alatt van kész, iletve amikor egy hústű beszúrása után nem folyik véres lé a combokból.
A ropogós pehelypanír miatt akár köret nélkül is ehetjük, különösen, ha neki akarunk kezdeni a tavaszi fogyókúrának.