hvg.hu: Augusztus utolsó napján került az Országyűlés elé a 2010. évi költségvetés végrehajtásának ellenőrzéséről szóló törvény tevezete, melynek bevezetőjében a beterjesztő Matolcsy György újra előjött azzal, hogy a Bajnai-kormány költségvetésében „hamis adatok szerepeltek”, és hogy az új kormány beavatkozása nélkül a hiány 3,8 százalék helyett 7 százalék körül alakult volna. Felidézné, hogy mit mondott a büdzsé feszültségeiről a Költségvetési Tanács és mit gondol erről több mint egy év távlatából?

Oblath Gábor: Ez a kommunikáció már jóval az új kormány megalakulása előtt beindult. Annak az állításnak, hogy az előirányzottnál sokkal nagyobb lesz a 2010. évi hiány, az volt a fő funkciója, hogy előkészítse a deficitcél megemelését a kormányalakítást követően. Az erre irányuló kezdeményezést azonban Brüsszelben mereven elutasították, így a hamis költségvetési adatok és a 7 százalékos hiány rendszeres felemlegetésének két funkciója maradt: egyrészt a nem szokványosnak nevezett költségvetési lépések (elsősorban a különadók) alátámasztása, másrészt az előző kormány tevékenységének kriminalizálása. Tény, hogy jelentős kockázatok övezték a 2010-re vonatkozó költségvetést, de a GDP 7 százalékát elérő hiány nagyon távol áll a valóságos kockázatok középértékétől. Az egykori Költségvetési Tanács titkársága 2010 novembében készített egy rövid elemzést arról, hogy a várható egyenlegnek az előirányzottól való eltéréséhez a régi és az új kormány egyes lépései, illetve a makrogazdasági folyamatok mennyiben és milyen előjellel járultak hozzá. A lényeg az volt, hogy a korábbi és az új kormány egyaránt tett olyan lépéseket, amelyek az egyenleget javították, illetve rontották. Emlékeim szerint 2009 őszén a Költségvetési Tanács a GDP nagyjából 1 százalékára tette a deficit alultervezésének kockázatát, de a Bajnai-kormány több lépéssel is próbálta a kockázatokat csökkenteni. Az új kormány pedig az adócsökkentésekkel rontotta, a különadók bevezetésével javította az egyenleget. De szerintem ennek a méricskélésnek nincs sok értelme, hiszen 2009-ben, a súlyos receszesszió évében, különösen nehéz volt a költségvetés tervezése. Egyébként más okokból, de hasonló a helyzet ma is.

hvg.hu: A Költségvetési Tanács főként azért vált kellemetlenné az Orbán-kormány számára, mert a gazdaságpolitikának az adott költségvetési éven túli hatásait is nézte. Így vette észre, hogy a kormány az ágazati különadókat 2011 után sem szeretné kivezetni, vagy hogy a 2012-es költségvetési pálya nem megalapozott. Tavasszal a Széll Kálmán-terv bejelentése lényegében az utóbbinak a beismerése volt. Ez nevezhető elégtételnek?

O. G.: Egyrészt a különadók megtartására irányuló szándék észrevételezése a Költségvetési Tanács feladatainak az ellátásához szorosan hozzátartozott, hiszen közvetlenül érintette a középtávú költségvetési folyamatok fenntarthatóságát. Másrészt miféle elégtételünk lehetne? Nem volt nagy kunszt előre megmondani, hogy a 2012-re vonatkozó kormányzati optimizmus megalapozatlan. Ma inkább úgy látom, hogy az idei folyamatokra nézve is túl bizakodónak bizonyult a technikai kivetítésünk. Úgy láttuk, hogy ez az év nagyjából rendben van tervezési oldalról, az igazi gondok csak 2012-től következnek. Kellemetlen meglepetés viszont, hogy 2011-ben lényegében minden irányból, akár a hazai fogyasztást, a beruházásokat vagy a külső keresletet nézzük, sokkal gyengébb a gazdaság húzóereje, mint vártuk.

hvg.hu: Mi történt? Emlékezhetünk, hogy az első negyedéves növekedési adatok után a Nemzetgazdasági Minisztériumból diadalittas nyilatkozatok kerültek napvilágra, hogy hosszú idő után végre beindult a magyar gazdaság.

O. G.: Ezt valóban sokan így kommentálták, de a részletes adatokból már az első negyedévet illetően sem lehetett látni, hogy miből származott a növekedés a külkereskedelmi többlet hozzájárulásán kívül. Amikor megjelentek a második negyedéves előzetes adatok, a KSH az eredeti 0,7 százalékról 0,3-ra korrigálta az első negyedévnek a megelőzőhöz viszonyított növekedését. Ez is jelzi, hogy az első negyedév első értelmezései túlzottan derűlátók voltak.

Oblath Gábor

Bánkuti András

hvg.hu: Sokan – köztük jobboldali közgazdászok is – az egyenlegromlást részint az „új gazdaságpolitika” nevezetes intézkedéseivel, az egykulcsos adó, valamint a különadók közvetett hatásaival magyarázzák. Mindez egyértelműen kiolvasható a számokból?

O. G.: Mellár Tamás valóban bírálta az egykulcsos adót, ám Matolcsy György úgy nyilatkozott: az általuk tanácskozásra meghívott közgazdászok mindegyike támogatta. De komolyabban: az egykulcsos adótól átmeneti egyenlegromlást, majd számottevő javulást és növekedési többletet vártak. A Költségvetési Tanács viszont már annak idején jelezte: az egykulcsos adó nem fog sokat segíteni a növekedésen, ellenben a bankadó és az ágazati adók sokat fognak ártani, mert visszafogják a fejlesztéseket. A kormány képviselői viszont úgy vélték, hogy az adókkal azért nem lehet gond, mert azok nem az általuk „termelésnek” tekintett tevékenységeket sújtják. Túl azon, hogy a „termelő” és a „nem termelő” tevékenységek megkülönböztetése nagyon régi emléket idéz, a friss beruházási adatok arról árulkodnak, hogy a feldolgozóipar kivételével, ahol valószínűleg néhány nagy egyedi, korábban elhatározott beruházást most hajtottak végre, minden területen visszaesés van. Sajnos ugyanez a helyzet a hazai fogyasztással kapcsolatban is. A Költségvetési Tanács előrejelzése erre nézve is óvatosabb volt, mint a kormányé, de úgy néz ki, hogy így sem volt kellően óvatos. Még nem jöttek ki a második negyedévi részletes GDP-adatok, de a kiskereskedelmi forgalom számaiból kitűnik, hogy nincs érdemi élénkülés.

hvg.hu: De mit lehet tenni: vissza a startvonalra? És főként: hogyan? Köztudottan az egykulcsos adó és az egyre több ország által követendőnek mondott ágazati adók a gazdasági kormányzás identitáselemei.

O. G.: Ma többek között azért szükséges a növekedést és a beruházásokat egyértelműen gátló különadó, hogy a kedvező gazdasági hatásokkal nem járó szja-bevételkiesést ellensúlyozni lehessen. Ezt persze nemcsak én mondom, hanem mindenki, aki napjainkban józanul hozzászól a gazdasági közbeszédhez. Csakhogy a politikai kommunikáció olyannyira ránehezül a gazdaságpolitikára, hogy még ha belátnák is a döntéshozók, hogy nem jó az irány, akkor sem tudnának belőle kijönni. Formailag talán úgy, hogy fenntartják az egykulcsos adót, de kiegészítik valamilyen szolidaritásinak nevezett adóval, amit a vagyonosabbaknak kell majd megfizetniük.

hvg.hu: A kimenekülés talán már ott elkezdődött, hogy a gazdaságpolitika középpontjába az államadósság elleni küzdelem került.

O. G.: Az ádáz küzdelem az államadósság ellen szintén kommunikációs ügy, és a retorikát ez esetben is el kell választani a tényleges folyamatoktól és törekvésektől. Az államadósság beazonosíthatóan akkor került a célkeresztbe, amikor bejelentették a kiigazítások mértékéről és irányáról szóló Széll Kálmán-tervet, amelyet a konvergenciaprogram követ. Ezek gyökeres szakítást jelentettek a márciusig tartó gazdaságpolitikai kommunikációval, amelynek fókuszában az „új gazdaságpolitika” állt. Vagyis az, hogy a radikális adócsökkentés egyszere két csatornán fogja javítani a költségvetési egyenleget: egyrészt többen fognak dolgozni, járulékot fizetni (a ciklus végéig 3-400 ezer, tíz év alatt egymillió munkahely), másrészt nő a fogyasztás és felpörög a gazdaság (4-6 százalékos növekedés) – mindkét tényező jelentősen javítja majd a költségvetési egyenleget. A Széll Kálmán-terv bejelentéséig ezek a jelszavak helyettesítették a gazdaságpolitikát. Idén tavaszig nem volt arról szó, hogy az ősellenség az államadósság lenne. Több tényező is magyarázhatja, miért volt szükség az államadósság középpontba tolására és a visszafelé mutogatásra. A legegyszerűbb az, hogy belátták, tévedtek, de nem akarták azt mondani: bocsánat, rosszul számoltunk. Ez meglehetősen életidegen változat. A másik lehetőség: a piaci jelzések – a forint leértékelődése és az állampapír-hozamok emelkedése – ráébresztették a kormányt arra, hogy a piacok nem bíznak az „új közgazdaságtanban”, ezért megnyugtató üzeneteket kell küldenie. A harmadik pedig az, hogy a Széll Kálmán-terv és a kapcsolódó költségvetési kiigazítás már a 2011. évi költségvetés tervezésekor készen volt, de kommunikációs okokból úgy látták jónak, hogy a költségvetés tárgyalásakor az egykulcsos adónak csak a jó tulajdonságairól essék szó. A kedvezőtlen hatásokat viszont  – az elkerülhetetlen kiadáscsökkentéseket – ettől időben és tematikailag elválasztva, az örökölt adósság csökkentésével kívánták magyarázni.

hvg.hu: Az eladósodottság, az ország devizakitettsége attól még kőkemény, valószínűleg az egyik legsúlyosabb szerkezeti probléma.

O. G.: Ezt nem vitatom. Tény, hogy az új EU-tagállamok közül Magyarországnak vannak ezen a területen a legrosszabb mutatói: fejlettségi szintünköz képest különösen magas az adósság, és nagyon gyorsan duzzadt óriásivá. Nincs olyan közgazdász, aki ne értene egyet azzal a törekvéssel, hogy meg kell akadályozni az adósságráta további növekedését, és el kell kezdeni a csökkentését. De ehhez nincs szükség erre a politikailag felfokozott izgalmi állapotra. A még hatályban lévő költségvetési felelősségről szóló törvény a reáladósság emelkedését korlátozza: azt igyekszik előmozdítani, hogy az adósságráta a gazdasági növekedéssel együtt csökkenjen. A törvényben foglalt szabályok középtávon igyekeznek előmozdítani az állami adósságráta csökkenését, de teret engednek annak, hogy amikor a konjunktúra romlik, akkor egy kicsit nagyobb lehessen a deficit, s amikor jobbra fordul, akkor az adósság is jobban mérsőklődjön. (Ezt hívják anticiklikus gazdaságpolitikának – a szerk.) Az alkotmányban rögzített, jövőre hatályba lépő adóssággát viszont minden egyes évben kikényszerítené az adósságráta csökkentését, vagyis a szabály rendkívül rugalmatlan.

hvg.hu: Elnézve a következő évet, rosszabb konjunktúra várható, miközben a jövő évi büdzsével kapcsolatban egy dolgot tudni: a 2,5 százalékos deficitcélt. Támogatná a költségvetési szigor lazítását?

O. G.: Ebben az ügyben erősen kétlelkű vagyok, de a végső válaszom: nem. Hiába rosszak a növekedési kilátásaink és hiába van egyelőre érvényben az imént említett költségvetési szabályrendszerünk, Magyarország éveken át olyan sokat tett azért, hogy aláássa költségvetési politikájának hitelességét, hogy most szerintem fontosabb a hitelesség helyreállítása és demonstrálása, mint az anticiklikus hatás elérése. Az ország az uniós belépés óta túlzott-deficiteljárás alatt van (vagyis nem képes levinni az államháztartási hiányt három százalék alá a GDP-hez mérten). Megnyugtató jelzés lenne a piacoknak, ha tartós intézkedésekkel sikerülne a deficitet érezhetően három százalék alá vinni – ez csökkentené az adósságfinanszírozás költségeit, ha már az olcsóbb forrásról lemondtunk, amikor „kipateroltuk az IMF-et”.

Oblath Gábor az egykori Költségvetési Tanácsban

Bánkuti András

hvg.hu: Mekkora kiigazításra van szükség? Már zajlik licitáliás a 2011-es hiánycél eléréséhez szükséges kiigazítás mértékéről. De ami a várakozások szerint különösen ijesztőnek tűnik, az a jövő évi kiigazítás nagysága.

O. G.: Már az év eddig eltelt részében is történtek az egyenleg javítását célzó lépések, és már bejelentették, hogy őszre továbbiak várhatók. De valóban a jövő év látszik sokkal nehezebbnek. Nem tudom, mekkora és milyen szerkezetű növekedéssel számol a kormány, de az biztos, hogy a konjunktúra gyengébb lesz a konvergenciaprogramban feltételezettnél, és ez is fokozza a kiigazítás terhét.

hvg.hu: Mégis, mekkora erőfeszítésre kell felkészülni?

O. G.: Ehhez idézném a konvergenciaprogramban szereplő strukturális egyenleget, ami azt mutatja, hogy a ciklikus hatásokat és az egyszeri tételeket kiszűrve (mint például a magánnnyugdíjpénztárakban lévő vagyon átvétele) hogyan alakul az egyenleg. Ebből az látszik, hogy az idén az előző évvel összehasonlítva – épp az egykulcsos adó miatt – a GDP arányában 0,7 százalékkal romlik ez a mutató. Ellenben 2012-re két százalékpontos szigorítás van betervezve úgy, hogy ehhez még háromszázalékos növekedés feltételezése társult. Vagyis ezt úgy kell elképzelni, hogy a bázisév rosszabb, a gazdasági növekedés várhatóan alacsonyabb lesz, mint ami a tervekben volt, plusz a már megcélzott két százalékos kiigazítás sem kevés. Mindez együtt sejteti, hogy mennyire fájdalmas kiigazításra kell felkészülni.

hvg.hu: Az egyik legjelentősebb társadalmi probléma a lakosság devizában - svájci frankban, euróban - történt súlyos eladósodottsága. Surányi György volt jegybankelnök szerint szélesebb körű, nagyobb volumenű és tartósabb megoldásra volna szükség a lakáshitelesek ügyében, mint amiről jelenleg szó van, és ebben az államnak is jóval nagyobb részt kéne vállalnia.

O. G.: Én is azt gondolom, hogy valamikor le kell nyelni a békát, mert a lakosság eladósodottsága gyengíti a fogyasztást és a hitelezést, árt a növekedésnek és az országkockázatot is emeli. A megszületett konstrukció (eszközkezelő, árfolyamrögzítés) nem reagál a fizetési zavarban lévők tömegeinek a problémáira. Ma bármelyik nap előfordulhat, hogy valaki újból kitalálja, Olaszország csődközeli helyzetben van, mire menekülni kezdenek az olasz állampapíroktól – a svájci frank megint elkezd felfelé száguldani, a hitelesek pedig beleroppannak. A Surányi-javaslat próbál szembenézni ezzel a szerencsétlen helyzettel. Kialakulásában felelősségük van a bankoknak, a bankfelügyeletnek és a jegybanknak is, beleértve a Monetáris Tanácsot, melynek én is tagja voltam. Bár egymás között sokszor mondtuk, hogy nagyon kockázatos a devizahitelezés, effektíve nem sok minden történt. Pedig a svájci frank és a forint közötti jelentős kamatkülönbözet pontosan azt fejezte ki, nagy a kockázata annak, hogy a forint jelentősen leértékelődhet a svájci frankkal szemben. Utólag kérdezik, hogy miért nem kötöttek árfolyambiztosítást a leértékelődésre: azért, mert ez pontosan annyiba került volna, ami megszüntette volna a kamatkülönbözetet. Hasonló dolog történt, mint az amerikai jelzálogpiacon: eladtak egy közönséges hitelterméket, és ehhez hozzácsomagoltak egy tisztán spekulatív terméket: a forint-svájci frank várható árfolyamát. Abszolút rendszerszinten lett ez elrontva, és valahogy így is kellene megoldani. Ezt pedig csak úgy lehet, ha forintosítják a hiteleket. Nem tudom, hogy a Surányi-javaslat összes részlete technikailag megvalósítható-e, de abban biztos vagyok, hogy valamikor ettől a problémától meg kell szabadulni.

hvg.hu: Így látja az európai adósságválságot is?

O. G.: Az európai adósságválságra is tartós megoldást kell találni, az eddigi próbálkozások a bajokat tovább görgették. A fő gond az, hogy a ténylegesen fizetésképtelen államokhoz a piacok kezdik hozzásodorni azokat, amelyeknek nagy az adósságuk, de fizetőképesek, és ez a fajta spekuláció önbeteljesítő lehet. De nekünk nem kellene arra várnunk, hogy az euróövezet rendezze a problémáit, a saját bajainkat itthon kell megoldanunk.