Már 63 éve, hogy 1946 nyarán azóta is megdönthetetlen világcsúcsot állítottunk fel a pénzromlásban. Az okok elég egyszerűek. A háborúban vesztes ország romokban hevert a szovjet megszállási övezetben. A termelőkapacitások jelentős része használhatatlanná vált, eladható áru nem volt, a nemzetközi pénzpiacokon pedig nem lehetett hitelhez jutni, hiszen nagy volt a magyarokkal szemben, illetve a politikai helyzet miatt kialakult bizalmatlanság. Az állam viszont valahogy kénytelen volt fedezni a költségeit. Mit tehetett: pénzt nyomtatott. Ennek persze nyilvánvalóan nem volt meg a fedezete, így a bizalmatlanság megállíthatatlanul tovább erősödött. A kincstár bevételei is csökkentek, hiszen az egyre gyorsabb infláció miatt a kalkulált adóbevételek „elértéktelenedtek”, s még a korábbiaknál is kevésbé voltak képesek fedezni az állam kiadásait. Ez még feljebb hajtotta a pénzromlási hullámot, hiszen a jegybank egyre több pénzt, és egyre nagyobb címleteket dobott a piacra. Ezt az ördögi kört végül a forint 1946. augusztus 1-jei bevezetése és a hozzá kapcsolódó szigorú fiskális intézkedések szakították meg. A pengő addigra annyit sem ért, mint a papír, amire kinyomtatták. A pénzt közvetítőként használó üzleti folyamatok teljesen leépültek, a pénzben tartott vagyonok megsemmisültek. A hiperinfláció forró számumja kitakarított, akárcsak a köztisztasági dolgozók az utcán szétszórt hasznavehetetlen bankókat, s mindent lehetett a nulláról kezdeni.

Egymilliárd B.-pengős bankó. Ezt már nem volt idő kiadni © Wikipedia

A hiperinfláció – bár a tankönyvek igyekeznek egységes definíciót találni rá – igen sok okból kialakulhat. Egy biztos, ilyenkor a pénz ijesztő sebességgel romlik: elfogadott nézet szerint havonta legalább 50 százalékot veszítve az értékéből. Az emlékezetes hiperinflációk ennél persze hatványozottan gyorsabb leértékelődéseket produkáltak. A hiperinfláció idején jellegzetes viselkedési formák és jelenségek tapasztalhatók, így a felismerése nem kíván éles megfigyelőképességet.

Először is a lakosság nagy része a vagyonát nem hajlandó a nemzeti fizetőeszközben tartani, hanem valami másféle formát preferál: aranyat, műtárgyakat, stabilnak tartott valutát. Emellett, aki pénzhez jut, ahelyett, hogy megtartaná, azonnal befekteti a vásárlóerejének megőrzése érdekében.
Másodszor a népesség nagy része már nem a nemzeti valutában számolja ki, hogy mi mennyit ér, hanem más egyenértékesekben, például külföldi stabil valutában. Sőt az árakat is már ebben a valutanemben szabják meg az eladók és a vásárlók.
Harmadszor akár az eladást, akár a vásárlást segítő hitelezési ügyletekben a résztvevők bekalkulálják azt a vásárlóerő-veszteséget, amelyet a hitel futamideje alatt kell megtapasztalniuk, még akkor is, ha ez az időszak rövid.
Negyedszer pedig a kamatok, a fizetések és az árak egy korrekciót lehetővé tévő árindexhez kötődnek.

Ismét lehet hiperinfláció Magyarországon?

A közelmúltban sokan az államcsődtől féltették Magyarországot, s az argentin példát emlegették, amikor a megtakarításokat egy hiperinflációs hullám a nullával tette egyenlővé. A magyar gazdaság egyensúlya azonban nem pusztán a tartósan magas kiadások miatti túlságosan nagy államháztartási hiány miatt billent meg, hanem a lakosság és bizonyos mértékben az üzleti szektor mértéken felüli belső fogyasztása miatt is, amelyet a magyar bankokon keresztül felvett devizahitelekkel finanszíroztak. Emiatt az ország csak igen magas kamatprémiumok mellett jutott hitelekhez, amelyek gyorsan megnövelték a külső adósságát, miközben egyre nehezebben jutott devizához. Az MNB ennek ellenére nem csökkenthette az alapkamatot, hogy visszafogja a devizahitelek felvételét, s könnyebbé téve a forinthitelezést, ösztönözze a gazdasági növekedést, mert a pénzpiacokon a stabil fundamentumok hiányát kihasználva a forint esésére játszó spekulációk gyorsan megroppanthatták volna a magyar devizát. Ez a helyzet a nemzetközi hitelválság kirobbanása után már megoldhatatlan feladatot jelentett a kormány és a jegybank számára. Ha ekkor az IMF, a Világbank és az EKB nem siet az ország segítségére, az valóban a gazdaság összeomlását és a forint elértéktelenedését vonhatta volna maga után. Ugyanakkor a hiperinfláció feltételei hiányoztak. A forinttulajdonosok nem akarták tömegesen más pénznemben tartani befektetéseiket. A devizahitelesek pedig alig számoltak azzal, hogy a forint leértékelődése miatt nagy árfolyamveszteségek érik őket. Az árakat rendületlenül mindenki forintban számolta, az üzletkötéseknél nem számoltak inflációs kockázatokkal (sőt, az infláció csökkenését tartották valószínűnek), s a kamat-, fizetés- és árindexálás bevezetése még távoli gondolatként sem jelent meg. A hiperinfláció még elméleti esélyként sem jelent meg. Talán azok fejében sem, akik államcsődöt emlegettek.

Fontos megkülönböztetni a monetáris (vagy közönséges) inflációt a hiperinflációtól. Az előzőt ugyanis a gazdaság alapfolyamatai, míg utóbbit leginkább az érzelmek és várakozások mozgatják. A hiperinfláció talán ahhoz hasonlítható, amikor a beijedt betétesek valamifajta rossz hírek hallatán megrohamoznak egy bankot, hogy azonnal pénzükhöz jussanak. Ezzel aztán lehet, hogy valóban megroppantják a pénzintézetet, s oda lesznek a befektetéseik. (Hogy ne menjünk messzire példáért, a Postabank elleni roham valószínűleg még élénken él sokak emlékezetében.)

Hiperinfláció többnyire akkor alakul ki, amikor az állam nem képes gondoskodni róla, vagy elmulasztja, hogy a növekvő kormányzati kiadásokat kiegyensúlyozza megnövelt adóbevételekkel illetve a kiadások csökkentésével. Ha már megvan a baj, akkor a kormány és a jegybank nem tehet mást, mint védekező manőverekbe fog, hogy mentse a menthetőt. Bosznia-Hercegovinában 2005-ben például a központi bank megtiltotta, hogy több pénzt nyomtassanak, mint amennyi az ország valutatartaléka. Montenegró pedig a függetlenné válása után, hogy megelőzze az ország azonnali pénzügyi válságba sodródását, önként bevezette fizetőeszközként az eurót. Ezzel persze lemondott az önálló monetáris politika lehetőségéről, s a gazdaság befolyásolásának egyik legfontosabb központi eszközéről, de az adott helyzetben ezt tartották a kisebbik rossznak. Ezeknél még drasztikusabb lépések is jöhetnek. A kormányok ilyen helyzetben ugyanis általában igen kemény restrikciót vezetnek be, s központilag igyekeznek kontrollálni a fizetések és az árak alakulását. Ezzel többnyire sikerül is bizonyos megtakarításokat elérniük, de nem mindig tudják megszüntetni az inflációs nyomást, ami – ha a megszorítások fennmaradnak – végül a fogyasztási cikkek hiányához vezethet. A kereslethiány lefelé kényszerítheti ugyan az árakat, de ez egy másik pusztító rém, a defláció karjaiba sodorhatja a gazdaságot.

A világtörténelem legnagyobb címletű forgalomba hozott bankója. Magyar termék © Wikipedia

A monetáris infláció akkor válthat át hiperinflációba, ha az állam pénzügyi szervezetei nem képesek az adókból (járulékokból, illetékekből, stb.) fedezni az állam kiadásait, illetve nem csökkentik a központi költségeket az egyensúly helyreállítása érdekében. Amikor a fedezetlen pénzt kinyomtatják, az azt jelenti, hogy a kormányzati kötelezettségek valójában nagyobbak, mint amennyi a kibocsátott pénz valódi értéke. Azaz a kinyomtatott pénzből nem lehet kifizetni a központi kiadásokat. Ha a kormány túl sokáig folytatja ezt a gyakorlatot, akkor kialakulhat a hiperinfláció. Épeszű vezetők persze ilyet nem tennének, de vannak esetek, amikor nincs más lehetőségük. Tipikusan ez a helyzet például az elveszített háborúk után kialakuló gazdasági depresszióban.

Elméletileg mindegy ugyanakkor, hogy a háború-e a kiváltó ok vagy más. A neoliberális közgazdasági megközelítésben a hiperinfláció a bizalmi válság következménye. A rosszul alakuló gazdasági folyamatokat látva a lakosság körében és az üzleti életben is egyre nő a félelem, hogy a helyi devizában tartott befektetéseiket nem tudják likvidebb formákra átváltani: például stabil devizára vagy aranyra. A helyi deviza eladására indított roham pedig elvezethet a hiperinflációhoz. Ez a hiperinfláció mennyiségi elmélete.

A neoklasszikus közgazdasági iskola viszont úgy képzeli, hogy a hiperinfláció a monetáris bázis (amely magában foglalja a bankjegy- és érmeállományt, a bankoknak a jegybanknál elhelyezett tartalékait, valamint az egynapos betéteket) erodálódásához kötődik. Van egy általános várakozás, elképzelés, bizalom azt illetően, hogy a monetáris bázis olyan biztonságos értéket testesít meg, amely képes kiszolgálni a gazdasági folyamatokat. Ám a körülmények megváltozására hirtelen nagyon kockázatosnak tűnik helyi devizát tartani, emiatt az eladók hajlandók igen nagy felárakat is megfizetni, csakhogy elfogadják a pénzüket. Ez a helyzet még nagyobb félelemhez vezet, a deviza pedig rohan az összeomlás felé, ami még nagyobb felárakat eredményez.

Ez történik, amikor egy háborúban már felrémlik a vereség, de a kormány kénytelen folytatni a harcot, s a kiadásait, persze főleg a fegyverkezést emiatt nem csökkentheti. Polgárháborúk esetén viszont egyszerűen nem lehet begyűjteni az adókat, s az állam elveszíti jövedelmének jelentős részét. Békeidőben a hiányt államkötvények eladásával fedezik, de háborúban ez legtöbbször szóba sem jön. Az állam, ha már nincsen más, a bankópréshez nyúl. Régi történet, de a Kossuth-bankók elértéktelenedése is ilyesmire adott példát. („ Kossuth tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az államjegyek kibocsátása nem a legtökéletesebb formája az államhitel igénybevételének. … Ha valakinek a háza ég, hiába perorálnak neki a legtökéletesebb tűzoltó eszközökről, okos ember azt fogja használni, ami a keze ügyébe esik. Magyarországnak 1848 augusztus havában már a háza égett. Jellasich seregével már a Drávánál állott. Nem volt más eszköz, mint az államjegyek kibocsátása, mert sem kölcsönt felvenni; sem a hiányzó adórendszert és pénzügyi közigazgatási szervezetet a nagyrészt lázadásban levő országban rögtön megteremteni nem lehetett” – világította meg a helyzetet Faragó Miksa, az Osztrák-Magyar Bank felülvizsgálója a Nyugatban, 1911-ben.)

A hiperinfláció a háború kimenetelének eldőlésével vagy a polgárháború befejeződésével szinte azonnal megszakad, ahogy kontroll alá kerülnek a pénzügyek. Bolíviában 1985-ben például az éves inflációs ráta 12 ezer százalékos volt. A kormány drasztikusan felemelte az üzemanyagok árát, igen jelentős, jól beszedhető adóbevételre téve szert, s bár össznépi felháborodás követte az intézkedést, a hiperinfláció szinte azonnal megakadt, s a pénzügyi rendszer normális működése helyreállíthatóvá vált. Magyarországról is tudjuk, hogy a hiperinfláció képes éppen olyan gyorsan megállni, mint amilyen gyorsan feléled. Az inflációs világcsúcsot felállító pengő szédítő zuhanását egy percig sem követte az 1946. augusztus 1-jén bevezetett forint, mert az új pénzbe vetett bizalom lehetővé tette a gazdasági folyamatok újraindítását. Más kérdés, hogy a hamarosan mindenhatóvá váló tervgazdaságban a hiperinflációról legfeljebb a levitézlett kapitalizmus szélsőséges válságtermékeként lehetett beszélni. Akkoriban a pénz elhalásán elkezdtek mást érteni.

Rekorddöntési kísérlet Zimbabwében

A legnagyobb címletű zimbabwei dollár. A Mugabe-rendszer majdnem felért a csúcsra © Wikipedia A XXI. század legnagyobb inflációját Zimbabwe produkálta. Az éves pénzromlás üteme 2008 novemberében  516,000,000,000,000,000,000 százalék volt, ami havonta 13,2 milliárd százalékot jelentett. Ezzel Mugabe rendszere csaknem sikerrel zárkózott fel hozzánk. Az 1946-os magyar infláció csúcsán a napi pénzromlás 195 százalékos volt, ami azt jelentette, hogy az árak 15,6 óránként duplázódtak meg, míg Zimbabwében tavaly 98 százalékos volt a napi ráta, s az árak 24,7 óránként kettőződtek.

„Azok, akik elég ostobák vagy naivak ahhoz, hogy ragaszkodjanak a törvényes fizetőeszközökhöz, nincstelenné válnak. A gazdaság pedig visszatér a termékcseréhez.”
Paul A. Samuelson Nobel-díjas amerikai közgazdász

"Londoni befektetési menedzserek hiperinflációs alapot hoztak létre, minden eshetőségre számítva… Ma az a veszély, hogy a hitelezők ellene fordulnak a kormányok politikájának, amivel világméretekben már 6000 milliárd dollárra hizlalták adósságaikat. A megoldás pofonegyszerű. Hagyják abba a hitelfelvételeket, és lépjenek fel… a kölcsönök összeomlása ellen. Van nemzet, amelyik emiatt idegeskedik?"
Ambrose Evans-Pritchard brit pénzügyi szakíró pár hete a Telegraphban

„A márka leértékelődése… elpusztította a német társadalom szilárdabb elemeinek a vagyonát, további erkölcsi és gazdasági egyensúlyhiányt hagyott hátra, a rákövetkező katasztrófák kiváltó melegágyát. Hitlert az infláció dajkálta.”
Lionel Robbins brit történész az 1923-as német hiperinflációról

Arra használták a német márkát 1923-ban, amire a legalkalmasabb volt. Befűtöttek vele © Plymouth History Network

„Azelőtt úgy mentünk vásárolni, hogy zsebünkben vittük a pénzt és kosárban hoztuk el az élelmet. Ma kosárban visszük a pénzt és zsebünkben az élelmet. Minden kevés, kivéve a pénzt! Az árak kaotikusak, a termelés pedig dezorganizált. Mindenki 'dolgokat' akar felhalmozni, és megpróbál megszabadulni a rossz papírpénztől, amely kiszorítja a forgalomból a jó fémpénzt. Ennek eredményeként visszatértünk a cserekereskedelem vesződségeihez.”
Egy jenki a konföderációs háború idején (Samuelson nyomán)

"Negyvanhat nyarán egy parasztember szekérről árulta a krumplit. Nagy hangon kiabálta, hogy hány billpengő egy kiló. Kiszaladtam, hogy vegyek, de végül igen drágának találtam, s hagytam elmenni. Pár óra múlva vissaztért, addigra én is meggondoltam magam, s vittem az összeget, amennyit eredetileg kért a krumpliért, de már nem kevesellte, mondván, hogy azóta is romlott a pénz. Végül gyufát adtam cserébe, azt elfogadta."
Buzinkay néni a szomszédból, az 1946-os nyarat idézve


MZ