Ezt írtuk január 7-én keltezett cikkünkben: Közmegegyezés tárgya, hogy 2009 kegyetlenül nehéz év lesz a magyar gazdaságban. Nem kétséges: rosszabbul fogunk élni, mint tavaly. Ám hogy miért és mennyivel, arról még vita sincs, leginkább találgatások folynak. Ebben a helyzetben a magyar államnak az IMF-EKB-hitelcsomag mellett sincs más lehetősége, mint tovább faragni az állami kiadásokat, ami a gazdaság visszaesését fogja erősíteni, ám ez még mindig jobb, mint a bizalomhiány (s az eladhatatlan magyar állampapírok) miatt finanszírozhatatlanná váló állam pénzügyi csődje. Így annak az adómérsékléssel és az EKB-szintre való kamatcsökkentéssel járó gazdaságpolitikának, amelyet Nyugat-Európában látunk kibontakozni, semmilyen esélye nincs rövid távon. Természetesen ebben a helyzetben az EU-tól származó források sokat segíthetnek, de megváltást vagy akár csak gyors megoldást nem hoznak a bajainkra. Nem maradt más, át kell alakítani azt a gazdasági szerkezetet, amely nyakló nélkül nyeli el a pénzünket: meg kell reformálni az egészségügyi rendszert, az önkormányzati rendszert, az oktatási rendszert, át kell alakítani az adózást és így tovább.

A Magyar Nemzeti Bank épülete. Túlélési szolgálat © Wikipedia

Nos, ebben nem tévedtünk. A költségek lefaragása a tervezett ütemben megtörtént, s Magyarország mutogatni való önsorsrontó renitensből a költségvetési fegyelem élharcosává vált, amelyik a válság végén sokkal jobb helyzetből vághat neki a növekedés felpörgetésének, mint sok anticiklus gazdaságpolitikát folytató EU-tag, ahol kiköltekezett az állam a gazdasági visszaesés mérséklése érdekében. Ez elég jól hangzik, de a 7,5 százalékos GDP-visszaeséssel, a forint (bár átmeneti, de) rekordmértékű elgyengülésével, s ebből adódóan az államcsőd felrémlésével, a hitelek elapadásával, a munkanélküliség 10 százalékosra növekedésével igen nagy árat fizettünk érte. S egyáltalán nem tűnik úgy, hogy az új évben már kizárólag az építkezéssel kellene foglalkoznunk. Az olyannyira kívánt gazdasági szerkezetátalakítás még nagyrészt nem történt meg. Az egészségügy, az oktatás vagy az önkormányzati finanszírozás reformja hátra van. Nem is beszélve a pártfinanszírozás átalakításáról, amely a mindent megmérgező korrupció melegágya.

Így amikor azokat a tételeket soroltuk fel, amelyeket túlélve magunk mögött hagyhatjuk a válságot, szintén nem tévedtünk, de hogy a gyógyulás ilyen vontatott lesz, vagy inkább a fellendülés biztos irányai ennyire rejtve maradjanak, mind a világban, mind idehaza, arra talán nem számítottunk. Ma már tényként kezelhető, amit a gazdasági szakemberek az év elején még csak prognosztizáltak, hogy a válság görbéje nem V, hanem U alakú lesz, sőt W is jöhet még, mert a kezdeti fellendülést újabb visszaesés követheti. A válságkezelést magára vállaló Bajnai-kormányt (eltekintve a csövön érkező politikai píárhablatytól) a pártok végül is hagyták dolgozni. Ami ebben a helyzetben igazán szerencse.

Januárban úgy gondoltuk, hogy néhány dologban különösen nagy megpróbáltatások várnak a lakosságra és egyáltalán az országra. Ezek a következők voltak: a stressz, a munkanélküliség, a jövedelemcsökkenés, a gazdaság visszafeketedése, a közszolgálatok leépülése, végül pedig a mobilitási kényszer.

Túlélni a stresszt. Többek között írtuk: Eddig is tudtuk, hogy nekünk Mohács kell. Most, hogy megkaptuk, talán nekikezdhetünk összerendezni magunkat. Ezt biztosan megnehezíti, hogy közelegnek az európai parlamenti választások, nem sokkal később pedig az országgyűlési választások. A politikai csatazaj nyilván felkorbácsolja az indulatokat, eltérítheti a gondolkodást a racionalitástól, s igen jelentős stresszt gyakorol a gazdaságra és a polgárokra egyaránt. A stressz gazdasági pusztító ereje pedig közismert.

Nos, ami a politikai csatazajt illeti, megvolt, de nem hagyott mély nyomokat az egyre inkább apátiába süllyedő országban. A választópolgárok rezignáltan vették tudomásul a jobboldal előretörését, s csak kissé háborodtak fel a szélsőjobb látványos megerősödésén. A mérsékelt többség (különösen azok, akiknek hitelük, s még inkább devizahitelük volt) ekkor már ugyanis mindinkább a holnapjáért kezdett aggódni a forint elleni támadások, s a március eleji 315 forintos euróárfolyam árnyékában. Az anyagi megsemmisülés reális esélyének megjelenése rettenetes nyomás alá helyezte az embereket, akik leginkább már csak a jószerencsében vagy az Úr kegyelmében bíztak.

Munkanélküliek a kocsmahivatalban. Még nem telt be a pohár © Horváth Szabolcs

Túlélni a munkanélküliséget. A magyar gazdaság egyik legnagyobb problémája az alacsony foglalkoztatottsági szint. A munkanélküliség növekedése ezért a legpusztítóbb veszély. Erről januárban így vélekedtünk: A magyar gazdaságot és társadalmat jelenleg a munkanélküliség gyors növekedése fenyegeti leginkább. Ha csak százezerrel nagyobb munkanélküli tömeg alakul ki az idén, ahogy azt például a kormány is prognosztizálta, az azzal jár, hogy ennyien esnek ki az értékteremtésből, ennyivel több embernek kell ellátást folyósítani, s ennyi embert ér súlyos megélhetési trauma. Családtagjaikkal együtt az érintettek száma a félmilliót is elérheti, ami a magyar lakosság öt százaléka. A munkanélküliség nem pusztán a bevételi források elapadását jelenti, hanem a fogyasztásuk visszaesését, a hiteleik visszafizetésének elhalasztását stb., ami az amúgy is gyengélkedő gazdaságot tovább húzza a recesszió felé.

A munkanélküliség várható tendenciáiban nem tévedtünk. A 11 százalékot közelítő ráta 2010 elején még várhatóan tovább is romlik, s bőven több mint 100 ezerrel bővült az állástalanok száma (úgy 450 ezer körül jár) mint az év legelején. Ez persze előidézte azt az általunk prognosztizált helyzetet, amit a Gfk Hungária friss kutatása is megerősít, hogy a GDP növekedését már erősen akadályozza a belső kereslet mind nyilvánvalóbb gyengesége.

Túlélni a jövedelemcsökkenést. A jövedelemcsökkenés természetesen nem csak makrogazdasági szempontból érdekes, sőt mondhatnánk, hogy akinek csökkentik a fizetését, vagy akit kitesznek az állásából, akkor sem vigasztalódna, ha a makroadatok szépen festenének. Januárban azt írtuk: Felmérések igazolják, hogy az aktív korú európai polgárok leginkább a munkanélküliségtől tartanak. Magyarországon is hasonló a helyzet, olyannyira, hogy sokan betegállományba sem mernek elmenni az állás elvesztésétől való félelmükben. A munkaadók jelentős része (ha adottak a feltételek) az elbocsátásokat igyekszik racionalizálással megúszni. Ennek egyik legegyszerűbb eszköze, hogy a foglalkoztatási költségeket befagyasztják vagy mérséklik anélkül, hogy elbocsátásokba fognának. Ennek kettős haszna van. Megőrzik az alkalmazottak megélhetését, s megőrzik a munkavállalókban megtestesülő humántőkét, aminek nagy hasznát vehetik a konjunktúra beindulásakor. Ezt ma is így gondoljuk, s az élet igazolta a leírtakat. Bár voltak jelentős csoportos elbocsátások, sőt gyárbezárások is, a legtöbb munkaadó inkább az álláshelyek megőrzésére törekedett. Felvétel viszont nemigen volt. Jól mutatta ezt, hogy az álláshirdetések egy időre szinte teljesen eltűntek, ami részben az ijedtség, részben pedig a belső átszervezések idejére életbe léptetett vállalati létszámstopok, illetve a külföldi beruházások szinte teljes leállásának következménye volt. Mára e területen ismét látni az életjeleket.

Túlélni a gazdaság visszafeketedését. A válság mindig zavaros helyzeteket teremt, s mindig vannak szép számmal, akik a zavarosban szeretnek halászni. Januárban ezt így láttuk: Ha csak számla nélküli ügyeskedésről lenne szó, mindez talán nem is érdemelne említést. Csakhogy az állami megrendelésekért és uniós forrásokért élesedő harc óhatatlanul a korrupció lehetőségét is megerősíti. Márpedig, ha a kormány által beígért gazdaságélénkítő intézkedések nem lesznek hatékonyak, az előrevetíti, hogy Magyarország nem lesz képes önerejéből talpra állni, s akár évtizedekre konzerválódik lemaradása, fejletlensége nemcsak az unió derékhadához, hanem a közép-európai térség közben mellettünk elhúzó országaihoz mérten is.

Korrupciós ügyekről, tisztességtelen gazdálkodást folytató cégek, köztük állami és önkormányzati tulajdonban lévő társaságok szennyeséről sokat hallottunk ebben az esztendőben. Mondhatnánk, hogy hála Istennek végre kezdenek fellebbenni a leplek. Félő azonban, hogy mindez csupán a jövő tavaszi parlamenti választások bevezető csatározásainak része, s a januárban megfogalmazott veszélyek cseppet sem enyhültek. Egy új kormány hivatalba lépése miatti óhatatlan átrendeződés pedig az átmeneti időszakban még több lehetőséget nyithat a tisztességtelenség előtt.

Önkormányzati tüntetés. Csirkelábra se futja © Bődey János

Túlélni a közszolgáltatások leépülését. Januárban úgy gondoltuk, hogy az állam méretének csökkentése, a működésének fenntartására fordított eszközök mérséklése, illetve a szociális ellátás visszafogása sok embernek okozhat közvetlenül vagy közvetve nehézségeket. Így láttuk akkor: …versenyképességünk azon bicsaklik meg, hogy az állam a GDP túlságosan nagy részét osztja el. Különösen sokat költünk központilag szociális és lakástámogatására. Ha az állam (beleértve a kormányon kívül a parlamenti pártokat, a nemzeti bankot, az önkormányzatokat, sőt, a köztársasági elnököt is) az ország hosszú távú érdekeit tartja szem előtt, aligha tehet más, mint támogatja e kiadások mérséklését. Hogy miből jár majd kevesebb és miért kell majd (többet) fizetni, azt ma nehéz volna megmondani, de bizonyosan megjelennek olyan kiadások, amelyekkel eddig nem kalkuláltunk. Emellett felütheti fejét az önkormányzatok túlélési reakciójaként a hozzájuk tartozó szolgáltatások (például a távfűtés vagy a helyi közlekedés) megdrágítása. Az idén ez a hatás még nem érvényesült drasztikusan, a 2010-es költségvetésben azonban már sok dologra lényegesen kevesebb jut. Hogy a tavasszal hivatalba lépő új kormány ebből mennyit fog vállalni, ma még nem tudható. A Bajnai-kabinet által kidolgozott javaslatok azonban – a miniszterelnök szavaival – szinte hadigazdálkodásra kényszerítik a költségvetési intézményeket.

Túlélni a mobilitási kényszert. Az év első napjaiban annak a véleménynek adtunk hangot, hogy a magyaroknak attitűdváltásra, gondolkodásmódjuk megváltoztatatására lenne szükségük, hogy a válságból jól jöhessenek ki, bár ennek sikeréhez már akkor sem fűztünk túlzott reményeket. Mindenesetre ezt rögzítettük:

… a válság felszíthatja a jobb pozícióba kerülés érdekében való tanulás iránti vágyat, illetve lökést adhat a földrajzi mobilitásnak is. És alighanem felteszik majd azt a kérdést is (ha látják, hogy az államra hiába várnak), hogy mit tehetnek magukért? Az attitűdváltásra nagy szüksége lenne az országnak. A magyar vállalkozások említést érdemlő része azért nem fejlődik tovább, mert a tulajdonos már keres vele annyit, amennyire szüksége van, a további növekedéshez szükséges változások már az életminőségét rontanák, az örökösei pedig gyakorta nem kívánják folytatni a tevékenységét. Így a cégeket eladják vagy egyszerűen bezárják. A válság ezért arra is ráébreszthet, hogy hosszú távon megéri építkezni, sőt, hosszú távra érdemes építkezni.

Most is fenntartjuk, hogy a magyar gazdaság egyik fő gyengesége az általános rossz szemléletben van. A kkv-k, amelyek összességükben rengeteg embert foglalkoztatnak, nem a nagyra növés érdekében jöttek létre, hanem a tulajdonosok elfogadható szinten való megélhetésének szavatolására. Ezeknek az apró cégeknek jelentős része a válságban nem életképes. Kevesen kapcsolódnak beszállítóként nagyobb vállalkozásokhoz, hiszen természetesen felvevőpiacuk, a középvállalati szektor szinte nem is létezik (nem jött létre a felfejlődő kicsikből), a nagycégek pedig nem is tudnak velük mit kezdeni, nincsenek hozzájuk receptoraik. Ezért fordulhat elő, hogy hiába is érkeznek hazánkba nagy befektetők, s épülnek hatalmas értéket előállító gyárak, ezek javarészt zárványszerűen működnek mind a mai napig, s a helyi vállalkozások nem törekszenek a közelükbe jutni. A válság valóban megmutathatja, hogy érdemes lenne stratégiai fejlődésben gondolkodni, de hogy mennyien vállalják egy göröngyös és hosszú út végigjárását, ha egyszer nem erre szocializálódtak, az még a csőd közvetlen fenyegetésében tett fogadalmakból sem szűrhető le. A mobilitás iránti igény – és most feledkezzünk meg a külföldön a jobb élet reményében munkát vállaló, de mostanában leginkább hazafelé fapadosozó vendégmunkásokról – pedig ezért leginkább abban merül ki, hogy „hagyjuk magunk után ezt az évet, jöjjön a következő, ami remélhetőleg jobb lesz”. Nem árt azért a miniszterelnök szavaira emlékezni: kutya kemény esztendő következik.

A jövő év végén megnézzük, igaza volt-e.

MZ