Csütörtökön napközben már 233 forint felett is járt a bankközi devizapiaci jegyzéseknél a svájci frank árfolyama. A piac pattanásig feszült, az alpesi ország fizetőeszköze pedig egyértelműen az utóbbi időszak első számú menekülődevizája lett. A napon belüli hullámzások ugyan adhatnak okot némi optimizmusra, ám még akkor is nehezen konszolidálódhatnak a piacok, ha a pénteken hivatalosan napvilágot európai banki stressz-tesztek nem hoznak negatív híreket és az uniós pénzügyminiszterek is hatékony megoldásról döntenek.

Belátható időn belül semmi esélye, hogy a frank árfolyama 200 forint alá megy

Fazekas István

Suppan Gergely, a Takarékbank vezető elemzője szerint egészen biztos, hogy a svájci frank árfolyama belátható időn belül nem megy már vissza arra a 140-160 forintos szintre – de még a 200 forintos szint alá sem –, ahol a válság kirobbanása előtt volt, s amelyen a devizaadósok nagyobb hányada felvette a hitelét. Igaz persze az is, hogy az akkori árfolyam alulértékelt volt, a mostani pedig túlértékeltségre utal, ám Svájc gazdasági adottságai minden szempontból azt vetítik előre, hogy a túlfűtöttség jogos.

Az alpesi állam több szempontból éppen ellentétes mutatókat produkál, mint az EU problémás gazdaságú tagállamai. A kontinensen a legversenyképesebb gazdasággal bír, amely nem mellékesen abból is adódik, hogy számos nagy világcégnek Svájcban van a központja, kihasználva azt, hogy a semleges állam egyfajta legális adóparadicsom Európában. Eközben az ország hatalmas, 280 milliárd dollárnyi devizatartalékkal rendelkezik, s a folyó fizetési mérlege is jelentős többlettel bír. Nem mellékesen azért, mert az ott székelő nagy multik rendszeresen hazaviszik „adózni” a nyereségüket. (Magyarországon ezzel szemben éppen az az egyik probléma, hogy a hozzánk települő nemzetközi társaságok inkább elviszik az osztalékot, s így az már nem jelenik meg a mérlegben.)

A több európai országban nagy gondot jelentő, hatalmas államadósság Svájc esetében ugyancsak ellentétesen mozog, mint például nálunk. Magyarország nem olyan régen még a GDP 140 százalékát kitevő külső adósságállománnyal rendelkezett, míg a frank hazája a bruttó hazai termék ugyanilyen arányában finanszíroz más államokat. Szinte a fél világ az alpesi devizában adósodott el, s amikor sokan törlesztenek, mesterségesen erősítik a frankot – magyarázta a hvg.hu-nak Suppan Gergely. Hozzátéve: mindezek fényében nagyon nehéz megjósolni, mit hozhatnak a következő hetek, hónapok, de az látható, hogy nem kecsegtetnek túl rózsás kilátásokkal.

Fazekas István

A szakember elhúzódó folyamatra számít, amit az európai bizonytalanságok konzerválnak. Mint fogalmazott, „simán benne van a pakliban” a 250 forintos frank, amely már egészen megközelítheti az euró árfolyamát (ez hozzávetőleg 1,08 frankos uniós devizát jelenthet.) Egyre inkább bebizonyosodik, hogy az elmúlt évezred végén könnyelműség és felelőtlenség volt olyan országokat egy kalap alá venni az eurózóna létrehozásával, amelyek ennyire eltérő adottságúak. A folyamatosan felfúvódó lufi egyszer törvényszerűen kidurran. Ahhoz, hogy a pénzügyi piacok ne csússzanak ki a kontroll alól, az eurózónának és a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) meg kell mutatnia, hogy képes adósság-visszavásárlási programmal együtt kidolgozni egy mentőtervet és a következő napokban ezt felmutatni – hívja fel a figyelmet a nemzetközi banklobbi szövetség. Különben több ország, kiváltképpen Magyarország devizában eladósodott ügyfelei az eddigieknél is nagyobb bajban lesznek.

A svájci frank túlfűtött erősödése az otthonvédelmi akcióterv adta lehetőségek kihasználását is még nehezebbé teszi. Nem meglepő például, ha a devizaárfolyam befagyasztásának lehetőségét fontolgató adósok mégsem mernek majd belevágni a konstrukcióba, mondván, akkor később még több különbözetet kell majd visszafizetniük. Pedig az érintettek elvileg szeptembertől kérhetnék a rögzített árfolyamot. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) adatai szerint március végéig a hitelesek 11 százaléka legalább 90 napja nem törlesztette a részletét. Jóllehet, az adósok egy részének sikerült megegyezni a bankjával.

Barabás Gyula, a Széchenyi Hitelszövetség elnöke úgy véli, nem megoldás a frank árfolyamának mesterséges rögzítése. Szerinte a megoldást egy 2000-ben született kormányrendelet módosítása jelenthetné, amelyben szabályozni lehetne az árfolyam-különbözet elszámolását úgy, hogy a szerződéskötéskor aktuális frankárfolyamot tartanák irányadónak, és az áremelkedés érvényesíthetőségéhez korlátot rendelnének. Igaz, ezzel a bankok veszítenének a bevételeikből (mert „csak” a kamatot és az egyéb, amúgy is felszámolandó költségeket nyernék meg), az adósok viszont mentesülnének az árfolyam-különbözet megfizetése alól. A nehéz helyzetbe jutott adósok érdekeit képviselő szakember úgy számol, ha a kormány lemondana a banki különadóból két év alatt befolyó 270 milliárd forintról, a szektor lakossági jelzáloghitel-adósainak a hitelintézetek – ugyanekkora összegben – elengedhetnék az árfolyam-különbözet megfizetését.

Róna Péter közgazdász, aki jelenleg az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall vendégtanára, nem oly régen „hibás terméknek” minősítette a devizaalapú jelzáloghiteleket. Barabás Gyula ennél is tovább megy, s „alkalmatlan” pénzügyi konstrukciónak nevezi a svájci frank alapú kölcsönt. A kiszámíthatatlan kockázat miatt ugyanis nem képes teljesíteni az eredeti küldetését, ellehetetleníti az adóst, s a kockázatok megnövekedése mellett önmagában egy termékként is túlzott eladósodottságot okoz. Vagyis nem alkalmas a cél elérésére – összegzi aggályait a szakember. A Széchenyi Hitelszövetség elnöke ehhez kapcsolódóan egy 2009-es törvénymódosításra is felhívja a figyelmet: a hitelintézeti törvényből akkor vették ki azt a passzust, amely a bankok és más, a hatálya alá tartozó pénzügyi intézmények számára előírta, hogy meg kell becsülni a várható kockázatot, és erről tájékoztatni kell az ügyfelet. Korábban is kellett volna ilyen becslést készíteni, de ezt  a hiteleket folyósító intézmények nem tették meg, vagyis a hitelszerződés megkötésekor nem tájékoztatták az adósokat a kockázat mértékéről. A kérdés tehát nem az, hogy meg lehet-e becsülni a kiszolgáltatottságból adódó rizikót, hanem az, hogy azt miért nem tették meg. A kötelezettségnek a törvényből történő kiemelése, illetve a kockázat-becslés hiánya elvileg a szerződés semmiségét is maga után vonja.

Megoldások tehát akadnak, s nagy valószínűséggel rövidesen szükség is lesz újabbakra. (Korábban éppen Róna Péter és Surányi György – hajdani jegybankelnök, most a CIB Bankot tulajdonló olasz Intesa Sanpaolo bankcsoport regionális vezetője – a devizahitelek forintra váltását tartotta az optimális megoldásnak.) Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy belássuk, egyre kevesebben fogják tudni utalni a törlesztőrészleteket, s mind többen lesznek olyanok is, akik még ha tudnának is törleszteni, nem lesznek hajlandóak az eredetihez képest elképesztően megnövekedett hitelösszeget visszafizetni.

Nem ritka, hogy a felvett kölcsön és a teljes visszafizetés összege (tőkerész+kamatok, benne az árfolyamveszteséggel) a futamidő végére több mint megduplázódik. Arról már nem is beszélve, hogy egyre több lesz az olyan eset, hogy az adós ekkor már nem is lakik a hitelfelvétellel vásárolt ingatlanban, ám a kölcsönt így is az utolsó fillérig vissza kell fizetnie.