Az izraeli földgáz segíthet oldani Magyarország függését az orosz energiahordozóktól – mondta Szijjártó Péter külgazdasági államtitkár a Jerusalem Postnak adott interjúban, melyet az újság múlt vasárnap tett közzé honlapján. Az államtitkár szerint Magyarország az izraeli földgázexport közép-európai elosztóközpontja lehetne. Yair Lapid pénzügyminiszterrel folytatott tárgyalásain Szijjártó 7 milliárd köbméternyi kapacitást ajánlott fel a magyar állam tulajdonában lévő hazai tározókban.

Az interjúból ugyanakkor az nem derült ki, hogyan is érkezne az izraeli földgáz Magyarországra, mikortól tervezné ezt a kormány, mekkora mennyiségről lenne szó, és ki vásárolhatná meg tőlünk ezt a földgázmennyiséget. A legfontosabb kérdés ugyanakkor az, hogy az izraeli földgáztermelés még csak most indul be, és a nyersanyag jelentős részét megtartják saját használatra, így még pár év biztosan eltelik addig, míg exportra is juthat a földgázból.

Hatalmas lehet a földgázvagyon, de a belső felhasználás az első

Izraelben pár éve fedeztek fel jelentős mennyiségű földgázt, két offshore mezőn – a Leviathanon és a Tamaron – a becslések szerint összesen mintegy 26,5 billió köbméter található, ezzel pedig Katar után Izrael lehetne a térség második, a világon pedig a negyedik legnagyobb gáznagyhatalom. A mennyiség tehát nagyon jelentős, és van is ráció az exporttervekben, mivel a 8 milliós népességű Izrael éves földgázfogyasztása 7 milliárd köbméter körüli (a magyar fogyasztás ennél 2-3 milliárd köbméterrel több évente), és a belső fogyasztás bővülésével számolva is évtizedekre elég lehet a földgáz.

Ezzel Izrael önellátóvá válna földgázból – sokáig Egyiptomból importálták a gázt, ám az ottani bizonytalan politikai helyzet, illetve a gázvezeték folyamatos megrongálása egyiptomi területen felülírta a helyzetet –, emellett pedig még exportra is jutna. A kormány ugyanis az offshore kitermelt mennyiség 40 százalékát ugyanakkor exportálni szeretné, 60 százalékot megtartanának maguknak, ez különösen Izrael történetét tekintve fontos: ellenséges államok által körülvett országként az izraeliek számára fontos, hogy minél kevésbé legyenek ráutalva bizonytalan forrásokra, útvonalakra.

Az infrastruktúra kiépítése gőzerővel halad, egy csepfolyósított földgázt (LNG) fogadó terminált idén év elején adtak át – ez még nem a szárazföldön található, hanem a tengeren úszik –, ennek építését azonban még 2011-ben határozták el, amikor megoldást akartak találni az egyiptomi importföldgáz kiesésére. A terminálon keresztül a Tamar mezőről érkező földgázt is be tudja fogadni Izrael, éves szinten mintegy 2,5 milliárd köbméter földgázt táplálhatnak a hazai rendszerbe. Az izraeli kormány egy második LNG-terminál építését is elhatározta – hogy a Leviathan mezőről érkező gázt be tudják fogadni –, ám ennek építéséről csak 2014 közepén születhet döntés, ráadásul társadalmi ellenállás is kibontakozóban van a terminál helyszíne ellen, az ott lakók nem értenek egyet azzal, hogy házaik közelébe építik a létesítményt. Ez pedig azt jelenti, hogy legkorábban 2016-ra készülhet el a terminál, az újabb mezőről pedig 2017-nél korábban nem érkezhet földgáz az izraeli szárazföldre. És ez csak a helyi felhasználás, ez exportról még nem is esett szó.

A kivitelre ugyanakkor már lennének jelentkezők – ami nem is csoda, a gáz exportja csak Izraelnek 60 milliárd dollárt hozhat a következő 20 évben –, és nem is akárkik. A Gazprom is LNG-terminált telepítene a Tamar mezőre, ahonnan évente 4,2 milliárd köbméternyi gázt exportálna az ázsiai piacokra. A szerződést már meg is kötötték, 15-20 éves időhorizonton. Az oroszok saját maguktól is szállítanának LNG-t Ázsiába, – elsősorban Kínába – ám több tervezett hazai terminál megépítéséből eddig csak egy valósult meg, így a Gazprom máshol kutat LNG szállítási lehetőségek után.

Korlátozott vezetékes lehetőségek

A bővülő LNG szállításokra ráadásul a régión túli országok is élénken érdeklődnek. A vezetékes szállítás ugyanis szinte biztos, hogy csak korlátozottan jöhet szóba: Libanonnal Izrael nem beszél (és vice versa), Szíriával úgyszintén, Ciprus irányába mehetne a tengerfenéken a vezeték – egy LNG-terminált lehet, hogy a földgázmezőkbe beruházók a szigeten is megépítenének (a Leviathan mező közel van görög-Ciprushoz), majd innen vinnék tovább tankerrel a gázt – és onnan tovább az izraeli gáz iránt igencsak érdeklődő Törökországba, a gáz ezek után pedig mehetne tovább Európa irányába is. A görögök érdeklődést is mutatnak a földgáz iránt, náluk az LNG is szóba jöhet, ugyanis Athén mellett van az egyetlen terminál, ahová most algériai gáz érkezik. A beruházók emellett még Jordániába és Egyiptomba is szívesen exportálnák a gázt – az egyiptomiaknak időközben maguknak is szükségük lett földgázra, mivel a belpolitikai forrongások miatt a külföldi cégek visszafogják a szektorban történő befektetéseiket –, vagyis szinte a teljes kelet-mediterráni régió szóba jöhet vezetékes megoldásokkal.

Ehhez azonban túl kell lendülni bizonyos politikai akadályokon. Törökországgal a 2010-es Mavi Marmara incidens óta Izraelnek nem feltétlenül a legjobb a viszonya, a forrongó Egyiptommal sem tudják megtalálni a hangot, talán még Jordiániával a legjobb a viszonya Izraelnek a régióból (a Palesztin Hatóság is szóba jöhetne exportpiacként, ám itt politikailag igen ingatag a helyzet). Cipruson pedig problémát jelent, hogy a sziget csak Törökország által elismert törökök lakta része is szeretne részesedni a gázvagyonból, így Törökország minden bizonnyal csak úgy menne bele az ottani gázkészletek kiaknázásába, ha megoldás születbe ebben a kérdésben (Törökország ugyanakkor hatalmas felvevőpiac lenne, 2020-ra az ország gázfelhasználása éves szinten 60 milliárd köbméterre kúszna fel, az izraeli gáz eljuttatásához a Transz-Anatóliai vezeték – TANAP – megépítése is jól jöhetne). A hatalmas földgázvagyon ugyanakkor egyesek szerint pragmatistább irányvonalra szoríthatja a politikai vezetőket: az üzlet és az energiabiztonság fontosabb a szembenállásnál, ez pedig különösen Izraelnek – és kisebb mértékben a törökök lakta Ciprusnak – jöhet jól, egy aduász kerülhet a közel-keleti állam kormányának kezébe. Az energiával ugyanis le lehetne kenyerezni a régió országait, a nagy gázcégek távolabbi LNG szállításaival pedig Ázsiában is pozíciókat, és támogatókat szerezhetne Izrael a jövőben.

Hogy jön a képbe Magyarország?

Magyarország már évek óta azon igyekszik, hogy az orosz gázzal szemben vagy mellett alternatív forrást tudjon találni. Ennek a törekvésnek sokáig a Nabucco volt a legfontosabb szereplője, ám idén nyáron az OMV osztrák energiaipari konszern bejelentette, hogy az azerbajdzsáni Shah Deniz II. földgázmező kitermelői nem a Nabucco West vezetéket választották a földgáz Európába szállítására. A konzorcium úgy döntött, hogy a Transz-adriai földgázvezetéken (TAP), a török határtól Görögországon, Albánián át szállít majd a tervek szerint évente 10 milliárd köbméter földgázt Olaszországig. A TAP vezeték pénzügyileg ráadásul stabil lábakon áll, és olyan országokat kapcsol be a régióba (például Albánia), melyek eddig vakfoltnak számítottak a földgázellátás szempontjából. Az azeri gázt szállító vezeték végállomása Olaszország lenne.

Bár szó van arról, hogy Horvátországon keresztül a majdan megépítendő Jón-Adriai vezeték Magyarország irányába is hozhatna gázt, ám ennek megvalósulása még igencsak ködbe vész. A horvátoknál a Krk-szigetén felépítendő LNG-terminál, mely ugyancsak alternatív útvonalat tudna biztosítani számunkra, ügyében sem történt előrelépés, a terminál megépítése folyamatosan tolódik. Mindezt a Mol és a zágrábi kormány Inával kapcsolatos csörtéje sem támogatja, tengerektől elzárt országként pedig rá vagyunk utalva azokra a szomszédainkra, ahol LNG-terminálok kerülhetnek számításba az ellátás bővítését illetően.

Mindeközben ráadásul Magyarország továbbra is teljes mellszélességgel kiáll az ugyancsak orosz gázt – 30 milliárd köbmétert évente (nem csak saját felhasználásra) – hozó Déli Áramlat megépítése mellett, a gázvezetéket ráadásul az oroszok Szerbiában és Bulgáriában már el is kezdték építeni, úgy számolnak, hogy a vezeték 2016-tól léphet működésbe. Magyarország mindeközben pedig az oroszokkal épp most tervezi újrakötni a 2015-ben lejáró hosszú távra szóló gázszerződést, amelyről azt rebesgetik, hogy a jó ár kiharcolásáért cserébe az oroszok Paks II.-ben történő bizonyos mértékű szerepvállalása, finanszírozása is szóba kerülhet.

Az izraeliek első körben minden bizonnyal a könnyebben, így nagyobb haszonnal  is kecsegtető piacokra igyekeznek majd eladni a földgázt, ráadásul a geopolitikai szempontokat is szem előtt tartanák (paradox módon békéltetőként is felléphetnének). Utóbbi lehet az igazán nagy fejtörő Deák András, a Magyar Külügyi Intézet (MKI) energiapolitikával foglalkozó külső munkatársa szerint. Az egy dolog, hogy nem tudjuk még, hogy mennyi gáz van ott, illetve a területi viták hátráltatják a fúrásokat, ám fogós kérdés az is, kinek a területén menne a gázvezeték – tette hozzá Deák András. Ebben a történetben a régió országai közül mindenki mindenkivel "fasírtban van", ez a legnagyobb akadálya a gáz exportjának az MKI külső munkatársa szerint. Ráadásul, ha a régióban képesek lesznek LNG-t exportálni, akkor azt a világon bárhová el lehet juttatni. Mindkét szállítási megoldáshoz ugyanakkor az szükséges, hogy már meglegyen az a gázmennyiség, amiért megérje ilyen beruházásokat végrehajtani. Az évtized végére talán kialakul a régióban egy közös stratégia a földgázt illetően, Magyarországra 2025-2030-ra érhetne el az izraeli földgáz, ha egyáltalán mi szóba kerülnénk az esetleges rendkívül hosszú szállítási útvonal miatt is – tette hozzá Deák András.

Ha a cikket érdekesnek találta, látogasson el a hvg gazd Facebook-oldalra, és nyomjon rá egy "Tetszik"-et. Nem bánja meg!